A szeptemberi bejelentést követően nagyon vártam, hogy mikor érkezik a következő infómorzsa ehhez a játékhoz, ami alapötletét tekintve irtó egyszerű: mássz le a világ legmagasabb fájáról. A koncepció jól hangzik, aztán amikor a demót végre kipróbálhattam, egyből megéreztem, hogy miért is lehet ez a kis volumenű játék fontos. Bárki, akinek volt szerencséje hozzájuk, vagy csak tisztában van a stúdió játékainak hatásával, annak a Team ICO neve egyet jelent a PlayStation 2 legművészibb, legkifejezőbb és leginkább megrendítő oldalával. Ezt az elfeledett kort idézi meg a Where the Seeds Fall, ám a végén mégis felemás szájízzel álltam fel a konzol elől.
Az alapfelállás szerint a világot felemésztették az állandó háborúk, a lakhatatlanná vált felszínről az emberek ezért a Világfa ágai közé menekültek. A konfliktusok azonban itt sem hagytak alább, ezért elindult a Fa törzsén egy fertőzés. A dolog vége egy általános béke lett, mivel megjelentek a pusztítás hírnökei, a Fell Children névre keresztelt gyerekek, akiket módszeresen irtani kezdtek a békés életre vágyó emberek. Névtelen hősünk is egy ilyen gyerek nyomába ered, ám amikor találkozik a tekintetük, inkább megszánja, és segít neki. A kislánynak ugyanis egyetlen célja van: lejutni a felszínre. A miértre is fény derül, ahogy arra is, hogy hősünk miért is segített inkább az elesett gyereknek, és persze betekintést kapunk abba a szörnyű sorsba is, ami a fertőzöttek élete.
A játékmenet egyszerűen indul, és minden képesség és adalék is igyekszik ezen a szinten tartani a gameplayt. Hősünkkel kocoghatunk és futhatunk, és ez az irányítás volt az, ami egyszerre repített vissza a múltba, nehezítette meg az életem és kergetett az őrületbe. Normál tempónál simán tudunk fordulni, viszont rohanva a kanyarodás már egy egészen más műfaj. Érzésre rengeteget foglalkoztak ezzel a fejlesztők, hogy a lendület megmaradásának érzete tényleg jó legyen, se túl kevés, se túl sok ne legyen. Megkapaszkodhatunk a párkányokon és kiszögeléseken, valamint ugrani is tudunk, miután pedig összeszedtük a kislányt, a siklás, később pedig a felfelé tartó szellő is bekerül a repertoárunkba. Azonban ezek a képességek maradnak velünk végig. Harcrendszerről sem beszélhetünk, ugyanis a lore szerint a fertőzötteket nem lehet megölni, csak kiütni. A magasból való lesből támadás az egyetlen módszerünk a hatástalanításukra, de persze el is rohanhatunk mellettük, a következő platformra már nem követnek minket.
Az a kevés párbeszéd, ami a játék kitalált nyelvén zajlik, az a néhány bensőséges karakterinterakció, ami úton-útfélen szembejön, gyönyörű rövid prózaként működik. Dagályosság nélkül is mélységet érzékeltet, csakúgy, mint a kamerakezelés, és az a szép, hogy mindkettő működik. A játékmenet hiába áll abból, hogy fokozatosan egy lefelé vezető ösvényen ugrálunk elemről elemre, siklunk a szélben vagy a szél ellen, valamint vetődünk a mélyben ránk váró levélpárnákra, amikor az az érzés, hogy a világ tetejéről mászunk le, megvan. Tériszonyosok számára egyfajta sokkterápiaként is működhet a játék.
Azonban a Where the Seeds Fall távolról sem hibátlan alkotás. Az irányítást már említettem, hogy fluid mivolta ellenére gyakran csak frusztráló volt leesni egy út végén, mert hősünk két mázsás szekrényként viselkedett. Nem ritkán futottam bele abba, hogy a kiszögelésekről való elrugaszkodásnál ad hoc irányt vett fel a karakter. Képességeink rendkívül hasznosak, és ugyan tökéletesen funkcionálnak, végig olyan érzésem volt, hogy ezeket az ötleteket majd a teljes játékban fogják kiteljesíteni. Csak hát ez már a teljes játék a maga 3 órás játékidejével (nekem 2 órámba telt végigvinni). Persze, cserébe egy mekis menü áráért vesztegetik és szinte egy krumplin is elfut. Viszont még így is úgy érzem, hogy többet is elviseltünk volna ebből a kalandból, akár még egyszer ennyit. Talán majd legközelebb, amikor a Világfa egy új magot hoz.
A Where the Seeds Fall 2026. november 5-én jelent meg PC-re, PlayStation 5-re, Xbox Series X/S-re és Nintendo Switch 2-re. Mi PlayStation 5-ön játszottunk vele.