A legelsőt megnevezni lehetetlen: a dzsidaigeki műfaj nem egy origóból indult, hanem a kései 1890-es évek végén fokozatosan terjedt szét, színházak, színpadok és kezdetleges filmhelyszínek forgatagából nőve ki egy olyan, önálló lábakon álló gyűjtőfogalommá és műfajjá, amely a legnagyobb vízválasztónak számító Meidzsi-restauráció előtti Japán aranykorszakot igyekezett megragadni úgy, hogy az ha nem is feltétlenül történelmileg hiteles, de mindenképp történelmi alapokon nyugvó módon örökítse meg elsősorban az Edo-korszak társadalmi drámáit és szamurájtörténeteit, a folklórt keverve a képzelet szüleményeivel és jelentős eseményekkel, valamint az azok mögött álló szereplőkkel. A dzsidaigeki pedig a legkevésbé sem az elfeledett múlt szimbóluma, ellenkezőleg: nemcsak audiovizuális alműfajok sokaságát itatja át, de él is, legalábbis Patyomkin-falu formájában, például Kiotóban, a TOEI jegyezte stúdióparkban, amely Japán egyetlen olyan, a publikum által is szabadon látogatható helyszíne, ahol átélhető minden, amit csak a stílus kínál. Például az a nindzsa-show is, amit a Kid Icarust kiötlő Tōru Ōsawa is megtekintett, és a szórakozáson felül egy isteni szikrát is biztosított. Itt világosodott meg ugyanis, miután egy szamuráj jelenet során a riválisai által körülvett hős egy kusarigamát kapott el egyik kezével, és aztán szó szerint körbetáncolta ellenfeleit. Ami pedig egy ötletes és hatékony mozdulatnak tűnt, azon másnap felülkerekedett a technológia, megszülve azt a Z-célzást, amely megoldotta az ekkor még javában készülő első 3D-s Zelda problémáját a harcrendszer és a kamerakezelés kapcsán. A többi pedig történelem, nem is akármilyen: az 1998. november 21-én megjelent The Legend of Zelda: Ocarina of Time a Nintendo 64 és a Zelda-franchise egyik legmeghatározóbb mérföldköve, 28. születésnapjához pedig mi passzolna jobban, mint visszatérése?
A 2026-os, Switch 2 exkluzív Ocarina of Time pedig a legkevésbé sem az első alkalom, amikor a Nintendo a november 18-ig minden idők legmagasabb értékelésével rendelkező játékához nyúlt. Az a hatalmas elvárásokkal övezett későbbi utódjának, a The Wind Wakernek jutott ki, amely vagy előrendelői ajándék, vagy az európai kiadás esetében egy limitált bundle formájában csapta a klasszikust a csomaghoz, de nem teljesen változatlan formában, hiszen ezen GameCube-os kiadás azt a Master Quest mutációt is magába foglalta, amely újrakevert dungeönökkel és feladványokkal, és ezzel párhuzamosan megemelt nehézségi szinttel igyekezett megindokolni létezését. Ennél viszont lényegesen nagyobb ugrást jelentett az, amikor a Nintendo egy ponton számos klasszikust tolt át 3DS-re. A kézikonzolosított OoT hivatalosan remake-ként futott, a valóságban viszont a Nintendo 64-es alapokra építkezve kínált egy olyan újrakeverést, amely a lényegesen szebb látványvilág mellé hozzácsapta a 3DS érintőképernyőjét és beépített mozgásérzékelését kihasználó funkciókat, és a Master Quest egy átgyúrt verzióját. Az elmúlt évek tendenciáit figyelembe véve, na meg a Breath of the Wilddal teljesen új korszakot kezdett Zelda-franchise sikereinek új csúcsát látva csak idő kérdése volt, hogy a sokéves várakozás közepette a Nintendo mikor porolja le a régi klasszikusait, így nem meglepő, hogy a biztos választás mellett döntöttek, a Switch 2 exkluzív Ocarina of Time ugyanis pont annyira ortodox, mint ami a Nintendótól ezen a téren elvárható.
A ragaszkodásról pedig bőven tud mesélni Hyrule azon iterációja is, amely egy olyan vidéket fest le, amit nem éppen a drasztikus változások jellemeznek - jobban mondva jellemeztek, miután a történet elején Link, a Kokiri-erdő fiatalja egy olyan rémálomból riad fel, ahol egy komor, páncélos alak egy lóháton menekülő fiatal lányt üldöz, ami aztán elég gyorsan valósággá is válik. Az erdő ugyanis haldoklik, jobban mondva az azt gondozó és őrző Nagy Deku Fa, aki utolsó leheletével nemcsak azt árulja el, hogy Link igazából nem is őshonos, örökké gyerekformában ragadó kokiri, de Hyrule megmentője is. És van is mitől, a fa halálát ugyanaz a fenyegetés okozta, ami Hyrule vesztét is elhozza: Ganondorf, a Gerudo-klán vezére, aki azt a Triforce-nak hívott legendás kegytárgyat keresi, amely isteni erőt biztosít hordozójának, amit Ganondorf úgy szerez meg, hogy közben nem csak Linket, de egész Hyrulét csapdába ejti. A történet hét évvel ezt követően veszi fel a fonalat, immáron egy felnőtt Linkkel, és egy önmagából kifordult királysággal, ahol az egykoron virágzó kastély már csak egy romhalmaz, az azt körbeölelő vidékeket pedig változatos csapások sújtják, így Linkre hárul a feladat, hogy visszahozza a világ egykori békéjét, felszabadítson minden régiót, és a Triforce erejével örökre megszüntesse Ganondorf erejét és egyúttal rémuralmát.
Ez a Zelda-hagyományokat csúcsra járató történet pedig a legkevésbé sem ismeretlen, sőt, az Ocarina of Time remake-je annyira görcsösen ragaszkodik hozzá, hogy igazából nem is nagyon nyúl bele ahhoz képest, mint amit 30 éve kínált, ami nagyvonalakban igazából a világon mindenről elmondható - szó szerint a világról is, amely maradt annál a kompakt, zónákra osztott és nem nyílt világú megvalósításánál, ami évtizedeken át végigkísérte a franchise-t. A teljesen új érát nyitó Breath of the Wild előtti formátum két nagyszabású, egész estés felvonás után egy igazi tavaszi fuvallat (de a teljesség kedvéért ide kell sorolni a legjobb spinoffot, az Echoes of Wisdomot) az, hogy az OoT nem méretével grandiózus, vagy a határtalan lehetőségeivel, hanem azzal a céltudatosságával, amit egy valamennyire lineáris, de bizonyos szempontból kötetlen sorrendben teljesíthető történetmesélés fog össze.
Az építőkockák pedig mit sem változtak az elmúlt 30 év, vagy a franchise teljes történetét tekintve. Adott Hyrule, amelynek nagyobbacska, de sok érdekességet nem tartogató központi zónáját, egy mezőt ölelnek körbe azok a felfedezésre váró régiók, melyek különféle népségek lakóhelyéül szolgálnak. Ezek mindegyikében található egy olyan tematikus templom, amely a Ganondorf-éra idejére egy-egy olyan szörnynek ad otthont, amely annak mélyén lapul, és amit legyőzve lehet megszerezni a Ganondorf leküzdésében oszlopos szerepet játszó Sage-eket, azon figurákat, akik birodalmuk védelmének szentelték életüket, és akik együttes ereje kell ahhoz, hogy Hyrule békéje és nyugalma visszatérjen.
Ezen templomok egyértelműen az Ocarina of Time főszereplői: olyan többszintes, Metroidvania-szerűen felépített, labirintusszerű erődök, ahol zárt ajtók, logikai feladványok, kisebb-nagyobb ellenfelek és egyéb akadályok gátolnak a szimpla továbbjutásban, és ezek leküzdésével, na meg nagyobbacska kitartással kell egyenként keresztül-kasul bejárni őket, és elvégezni mindent, amit csak kínálnak – szó szerint térben és időben, hiszen Link gyerekkori énjére szinte bármikor át lehet váltani, és bizonyos akadályok, vagy épp mellékfeladatok csak ezen múltbéli formában érhetők el. A remake drasztikusan egyik templomhoz se nyúl hozzá, sőt, a közel harminc évvel ezelőtti megoldások jelentős része továbbra is működik, hiszen azok felépítése is azonos, de vannak ez alól nagyobb kivételek.
A legegyértelműbb mindenképp a szinte minden Zelda-epizódban elsődleges frusztrációforrásként szolgáló Vízi templom, aminek legirritálóbb feladványa teljes egészében kikerült, de sokkal kevesebb a céltalan, felesleges mászkálást erőltető szakasza is. Legnagyobb kényelmi funkciója viszont nem is ehhez tartozik, hanem a tárgyhasználathoz. Gyakorlatilag minden templomban van egy olyan kiemelt fontosságú felszerelés vagy tárgy, amit folyamatosan be kell vetni egy-egy akadálynál - itt végre nem kell mindig aktiválni azt több menün keresztül, ezek ugyanis a d-pados gyorsgombok egyikére bindelődnek, és így menet közben, bármikor elővehetők vagy elrakhatók.
Ez pedig csupán egy a számtalan olyan quality-of-life frissítés közül, amely nem drasztikus újításokkal, hanem modern szemlélettel készült finomhangolásokkal egyenesíti ki azokat a ráncokat, amik harminc év távlatából már inkább bosszantóak, semmint a játékélményt elősegítő tényezők. Ennek viszont az az ára, hogy az Ocarina of Time remake tartalom szempontjából gyakorlatilag változatlan. Nem csak ugyanazt az ívet írja le, de annak legfőbb moduljait - a templomokat és a bejárható helyszíneket - is ugyanúgy használja, elsősorban csak áramvonalasítást végezve, és nem új, korábban sosem látott tartalmat, esetleg valamilyen innovatív megoldást mutatva fel.
Ugyanakkor vitathatatlan tény, hogy a 2026-os Ocarina of Time az ősi alapok ellenére igyekszik a lehető legmodernebb lenni, és ezt rengeteg eszközzel könnyedén el is éri. Például azzal a teljesen kötetlen és modern kamerakezeléssel, amely jelentősen visszavágja a bosszantó pillanatok mennyiségét; a dedikált ugrás gombbal, amely alapvetően írja újra a mozgás és a felfedezés menetét; a dinamikusan váltakozó napszakokkal, amik egyes helyszínek működésére is kihatással vannak.
Ugyanakkor a legnagyobb ugrást nem a felszín alatt, hanem a felett kell keresni - az Ocarina of Time pedig nem szimplán a Switch 2 egyre impozánsabb kínálatának eddigi talán legszebb játéka is, de a nosztalgia és a modern tálalás egy olyan parádés fúziója, amely tökéletesen megtalálta az egyensúlyt. Ikonográfiája, feliratai azon egységesítés mögé álltak be, amit még a Breath of the Wild kezdett el, minden mást viszont inkább csak áttolt az aktuális évszázadba. A viaszbábszerű, sokszor túlságosan is fényes szereplők ugyan talán némi megszokást igényelnek, de a legaprólékosabban kidolgozott belső helyszínek, a grandiózus tájak, a dinamikusan változó fényviszonyok, a fény és az árnyék mesteri használata, az eddig csak képzelt részletek tényleges odarajzolása egy olyan egységes vizuális identitást kölcsönöz neki, ami pontosan eléri azt a szintet egy újragondolás esetében, amit a konzervatív tartalmi oldal talán nem mert bevállalni.
Ezzel viszont nincs is baj: az Ocarina of Time remake-elése egy maximálisan biztonsági játék, amely sem a régi rajongók felbőszítését nem vállalja magára drasztikus innovációkkal, sem újak bevonását olyan elemek szerepeltetésével, melyek egy újabb, modernebb Zelda-korszakból származnak. Az Ocarina of Time így ebben a köntösében is marad az, ami: egy kihagyhatatlan játéktörténelmi mérföldkő – régi és új formájában egyaránt.
A The Legend of Zelda: Ocarina of Time 2026. november 5-én jelent meg, kizárólag Nintendo Switch 2-re. A játékot annak régiós forgalmazója, a ConQuest entertainment biztosította - köszönjük!
