A Flatout egy életérzés, egy nosztalgikus őrület, mely néhány kivétellel minden embert behálózott eddig a Földön. Az új részt már csak a konzolosok élvezhetik, bár ez egy cseppet sem von le annak értékéből, így a megjelenés után mi is rárepültünk az anyagra, hogy egy kövér cikk keretein belül megosszuk veletek élményeinket.
A játék indítása, és az igen látványos, pergő intró videó megtekintése után öt játéklehetőség áll rendelkezésünkre, hogy belevessük magunkat az őrült futamok világába. A Flatout Mode hagyományos karrierépítő lehetőség, itt saját pénzből vásárolhatunk verdákat, kupasorozatokon indulhatunk, és teljesítményünktől függően unlockolhatjuk az újabbnál újabb pályákat és autókat. Itt Derby, Race és Street versenysorozatok várnak ránk, összesen 27 kupasorozattal, melyek egyenként két-három, legfeljebb négy versenyből állnak. Sokat nem kell magyarázni a lehetőségeket, a karrier a jól megszokott receptet használja. Ha jók vagyunk, akkor sok pénzt kereshetünk, ha pedig tele vagyunk dellával, akkor új autókat vehetünk, amitől még jobbak leszünk. Ennyire egyszerű.
A Carnage menüben 36 kupát vihetünk végig, ezek között a Carnage Race, a Stunt, a Deathmatch Derby és a Beat The Bomb játékmódok cserélődnek. A Carnage Race hagyományos körverseny, pontokat a terep lerombolása és az ellenfelek szívatása után kapunk. A Stunt játékmód a jó öreg pilótareptető őrültség, erről kicsit később majd részletesen lesz szó. A Beat The Bomb egy igen egyszerű, ám annál nehezebb játék, itt megadott időn belül kell eljutni egyik checkpoint-ról a másikra. Ha nem érünk oda időben, akkor felrobban az autónk, és vége a meccsnek. Minél tovább jutunk, annál több pontot tudunk bezsebelni. A Deathmatch Derby a jó öreg Destruction Derby-hez hasonló okosság, itt bedobnak minket egy hatalmas arénába, feladatunk mindössze a túlélés, és az ellenfelek kiejtése. A játékmódokban kapott pontok újabb kupákat nyitnak meg előttünk. Nem egy ördöngösség ez sem, legyünk jók, hogy még többet játszhassunk.
Az Xbox Live menüpontban internetes multiplayer mókára van lehetőség, a Single Events a kötöttségek nélküli játékosoknak nyújt kikapcsolódást, míg a Party Mode-ban maximum nyolc fiatal mérheti össze tehetségét egy gép előtt – sajnos csak Stunt játékmódban. Ha már itt tartunk, akkor gyorsan elhadarjuk ez utóbbi játékmód lehetőségeit. Ez ugye a pilótareptetős kaszkadőrmutatványok színtere, feladatunk annyi, hogy a sofőrünket katapultálva az autóból mindenféle hülye mutatványokat mutassunk be. Van magasba reptetés, távolba reptetés, bowling, curling, kacsázás, tüzes karikán átreptetés, rugby, póker, kosárlabda, darts, baseball, és foci. Mindegyik nagyon idióta, de éppen ezért imádjuk ezeket annyira!
A Flatout rajongóknak eddig nagyjából nulla információt adott a cikk, ezek mindegyikét ugyanis már megismertük a második részben. Na de akkor most jöjjön az Xbox 360-as verzió tényleges tesztje, és lássuk, hogy miként is sikerült új életre kelteni a játékot!
Az első szembetűnő változás ugye a grafikát érinti. Az Ultimate Carnage teljes nextgen köntöst kapott, mondhatni végre elnyerte az őt megillető külsőt. Noha a Colin McRae: Dirt után közvetlenül elindítva nem lehet szuperlatívuszokat zengeni a játékról, de mégis mindenképpen megilleti az „igencsak szép” jelző. Az autók nagyon babán néznek ki, a forgatható kamerával megcsodálva kellemes képet adnak, hát még a visszajátszások alatt! A kasztni törik, horpad, reped, az autó darabjaira hullik, az egyetlen gond csak, hogy nem igazán akar koszosodni. Apróság, igazából nem sok vizet zavar.
A részletek külön-külön nem kifejezetten szépek, de együtt csodálatos hatást adnak. A robbanások például elég csúnyácskák lettek, az aljnövényzeten lehetett volna még mit dolgozni, és az égbolt se kifejezetten valósághű. Ennek ellenére olyan piszok jó összképet ad a játék, hogy elbújhat mögötte sok másik hasonló stílust képviselő cím. A versenyek izgalmasak és látványosak, az ütközések gyönyörűek, ha pedig nekimegyünk valaminek, akkor repkednek a darabok, és hatalmas szikracsík hagyja el autónkat. Igazi Flatout-os hangulata van ennek a régi-új résznek, a HD felbontás pedig elérte hatását, és a játék levetkőzte a sokszor emlegetett komolytalanságát.
A hangok jók lettek, bár nem jártunk utána, hogy itt történt-e bármi változás a második rész óta. A motorzajok igen morcosan szólnak, az ütközésekkor kellemes fémes hang csattan fel, megadva az igazi kocsizúzás fantasztikus hangulatát – már ha lehet ilyet mondani normális emberek között. A futamok alatt kemény rockzene övült, feldobva az amúgy is pergő játékmenetet. A zene amúgy hozzátartozik a Flatout-hoz, a kinézettel együtt ez biztosítja azt az utánozhatatlan élményt, amit a játék nyújt.
A fizikáról nem érdemes sokat fecsegni, aki ismeri az előző részeket, az tudja mire kell számítani. A pályákon gyakorlatilag minden lerombolható, kidönthetjük az oszlopokat, a városban átszáguldhatunk a kirakaton, a prérin lebonthatjuk a fakerítést, továbbá szétcincálhatjuk azt a több száz gumiabroncsot, hordót, dobozt, és egyéb tárgyat, amit pont e célból tettek oda a készítők. Ezeknek mind külön fizikájuk van, más a súlyuk, van köztük, amit könnyű legyilkolni, és van, ami inkább csak kocsinkat amortizálja. A pilótánk a szokásos ragdoll implantátumot kapta, ha kirepül a szélvédőn, akkor rongybaba módjára vergődik, míg bele nem ütközik valami kemény tárgyba.
Klafa egy játék lett a Flatout: Ultimate Carnage, bár a teszt során egész végig volt valami furcsa, megmagyarázhatatlan igény iránti hiányérzetünk. Nem tudjuk mi az, amit keresünk, nem tudjuk megfogalmazni, mi nem tetszik a játékban, de valami nagyon fúrja az oldalunkat. A korábbi két résznél is éreztük, hogy valami nem stimmel, hiába szórakoztató, hiába jó, és hiába van nagyon is egybe. Ha olvasóink között van olyan, aki hasonló cipőben jár, ossza meg véleményét a jobb oldali sávon elérhető kommentek között.
A játék indítása, és az igen látványos, pergő intró videó megtekintése után öt játéklehetőség áll rendelkezésünkre, hogy belevessük magunkat az őrült futamok világába. A Flatout Mode hagyományos karrierépítő lehetőség, itt saját pénzből vásárolhatunk verdákat, kupasorozatokon indulhatunk, és teljesítményünktől függően unlockolhatjuk az újabbnál újabb pályákat és autókat. Itt Derby, Race és Street versenysorozatok várnak ránk, összesen 27 kupasorozattal, melyek egyenként két-három, legfeljebb négy versenyből állnak. Sokat nem kell magyarázni a lehetőségeket, a karrier a jól megszokott receptet használja. Ha jók vagyunk, akkor sok pénzt kereshetünk, ha pedig tele vagyunk dellával, akkor új autókat vehetünk, amitől még jobbak leszünk. Ennyire egyszerű.
A Carnage menüben 36 kupát vihetünk végig, ezek között a Carnage Race, a Stunt, a Deathmatch Derby és a Beat The Bomb játékmódok cserélődnek. A Carnage Race hagyományos körverseny, pontokat a terep lerombolása és az ellenfelek szívatása után kapunk. A Stunt játékmód a jó öreg pilótareptető őrültség, erről kicsit később majd részletesen lesz szó. A Beat The Bomb egy igen egyszerű, ám annál nehezebb játék, itt megadott időn belül kell eljutni egyik checkpoint-ról a másikra. Ha nem érünk oda időben, akkor felrobban az autónk, és vége a meccsnek. Minél tovább jutunk, annál több pontot tudunk bezsebelni. A Deathmatch Derby a jó öreg Destruction Derby-hez hasonló okosság, itt bedobnak minket egy hatalmas arénába, feladatunk mindössze a túlélés, és az ellenfelek kiejtése. A játékmódokban kapott pontok újabb kupákat nyitnak meg előttünk. Nem egy ördöngösség ez sem, legyünk jók, hogy még többet játszhassunk.
Az Xbox Live menüpontban internetes multiplayer mókára van lehetőség, a Single Events a kötöttségek nélküli játékosoknak nyújt kikapcsolódást, míg a Party Mode-ban maximum nyolc fiatal mérheti össze tehetségét egy gép előtt – sajnos csak Stunt játékmódban. Ha már itt tartunk, akkor gyorsan elhadarjuk ez utóbbi játékmód lehetőségeit. Ez ugye a pilótareptetős kaszkadőrmutatványok színtere, feladatunk annyi, hogy a sofőrünket katapultálva az autóból mindenféle hülye mutatványokat mutassunk be. Van magasba reptetés, távolba reptetés, bowling, curling, kacsázás, tüzes karikán átreptetés, rugby, póker, kosárlabda, darts, baseball, és foci. Mindegyik nagyon idióta, de éppen ezért imádjuk ezeket annyira!
A Flatout rajongóknak eddig nagyjából nulla információt adott a cikk, ezek mindegyikét ugyanis már megismertük a második részben. Na de akkor most jöjjön az Xbox 360-as verzió tényleges tesztje, és lássuk, hogy miként is sikerült új életre kelteni a játékot!
Az első szembetűnő változás ugye a grafikát érinti. Az Ultimate Carnage teljes nextgen köntöst kapott, mondhatni végre elnyerte az őt megillető külsőt. Noha a Colin McRae: Dirt után közvetlenül elindítva nem lehet szuperlatívuszokat zengeni a játékról, de mégis mindenképpen megilleti az „igencsak szép” jelző. Az autók nagyon babán néznek ki, a forgatható kamerával megcsodálva kellemes képet adnak, hát még a visszajátszások alatt! A kasztni törik, horpad, reped, az autó darabjaira hullik, az egyetlen gond csak, hogy nem igazán akar koszosodni. Apróság, igazából nem sok vizet zavar.
A részletek külön-külön nem kifejezetten szépek, de együtt csodálatos hatást adnak. A robbanások például elég csúnyácskák lettek, az aljnövényzeten lehetett volna még mit dolgozni, és az égbolt se kifejezetten valósághű. Ennek ellenére olyan piszok jó összképet ad a játék, hogy elbújhat mögötte sok másik hasonló stílust képviselő cím. A versenyek izgalmasak és látványosak, az ütközések gyönyörűek, ha pedig nekimegyünk valaminek, akkor repkednek a darabok, és hatalmas szikracsík hagyja el autónkat. Igazi Flatout-os hangulata van ennek a régi-új résznek, a HD felbontás pedig elérte hatását, és a játék levetkőzte a sokszor emlegetett komolytalanságát.
A hangok jók lettek, bár nem jártunk utána, hogy itt történt-e bármi változás a második rész óta. A motorzajok igen morcosan szólnak, az ütközésekkor kellemes fémes hang csattan fel, megadva az igazi kocsizúzás fantasztikus hangulatát – már ha lehet ilyet mondani normális emberek között. A futamok alatt kemény rockzene övült, feldobva az amúgy is pergő játékmenetet. A zene amúgy hozzátartozik a Flatout-hoz, a kinézettel együtt ez biztosítja azt az utánozhatatlan élményt, amit a játék nyújt.
A fizikáról nem érdemes sokat fecsegni, aki ismeri az előző részeket, az tudja mire kell számítani. A pályákon gyakorlatilag minden lerombolható, kidönthetjük az oszlopokat, a városban átszáguldhatunk a kirakaton, a prérin lebonthatjuk a fakerítést, továbbá szétcincálhatjuk azt a több száz gumiabroncsot, hordót, dobozt, és egyéb tárgyat, amit pont e célból tettek oda a készítők. Ezeknek mind külön fizikájuk van, más a súlyuk, van köztük, amit könnyű legyilkolni, és van, ami inkább csak kocsinkat amortizálja. A pilótánk a szokásos ragdoll implantátumot kapta, ha kirepül a szélvédőn, akkor rongybaba módjára vergődik, míg bele nem ütközik valami kemény tárgyba.
Klafa egy játék lett a Flatout: Ultimate Carnage, bár a teszt során egész végig volt valami furcsa, megmagyarázhatatlan igény iránti hiányérzetünk. Nem tudjuk mi az, amit keresünk, nem tudjuk megfogalmazni, mi nem tetszik a játékban, de valami nagyon fúrja az oldalunkat. A korábbi két résznél is éreztük, hogy valami nem stimmel, hiába szórakoztató, hiába jó, és hiába van nagyon is egybe. Ha olvasóink között van olyan, aki hasonló cipőben jár, ossza meg véleményét a jobb oldali sávon elérhető kommentek között.