A Quantum Csendje

Két évvel ezelőtt Martin Campbell rendezésével egy igencsak merész ötletet valósítottak meg a készítők, meglepően nagy sikerrel. Ennek a lényege az volt, hogy mi lenne, ha fognánk ezt a szerencsétlen James Bondot, és egy teljesen új köntösbe bújtatnánk.

Ami igaz és való nem is volt annyira teljesen új, hiszen az alapkoncepció lényege pontosan az volt, hogy menjünk vissza a kezdetekhez, csináljuk azt, amit maga Ian Flemming álmodott meg a rendkívül sikeres regényeiben. A világ akkor még nem volt kész arra, hogy egy ilyen ellentmondásos hőst favorizáljon, finomítani kellett rajta, szimbolikussá kellett tenni ahhoz, hogy emészthető legyen. De azóta sok minden változott, itt van nekünk Daniel Craig az új 007-es ügynök, aki pontosan olyan amilyennek lennie kell; kegyetlen, érzéketlen, hűvös, egy vérbeli gyilkos, de mégis valahol mélyen egy érző lélek, mert ő is csak egy ember…


Az új rendező, Marc Forster már rögtön a film elején egy meglepő, soha nem látott fordulattal csap bele a lecsóba, hiszen a történet egészen pontosan ott folytatódik ahol a Casino Royale-nak vége volt. James, szerelme elvesztése után, önmagára talált, igazi 007-es lett és elindul egy hosszú úton, amiről sosem lehet tudni, hogy vége lesz-e valaha. Megkeresi Mr. White-ot és rajta keresztül próbál rátalálni, a magukat csak Quantumnak hívó befolyásos bűnszövetkezetre. Ezzel együtt persze bosszút is állhatna szerelmén, amire mindennél jobban vágyik. Az első résznek úgy volt vége, hogy Mr. White-ot lábon lövi és bemutatkozik; a nevem Bond… James Bond.


A Quantum csendje majdnem innen folytatódik, őrületes autós üldözésnek lehetünk szemtanúi, ami a már megszokott naturális akciójelenetekkel van megtűzdelve és teljesen hihetőnek tűnik minden egyes képkocka. Miután túléli a nem mindennapi kalandot, jövünk csak rá, hogy Mr. White végig a csomagtartóban volt és éppen „M”-hez tartott vele kihallgatásra. Ekkor döbbenünk rá arra, hogy mennyire zseniális ötlet volt az a készítőktől, hogy  pontosan ott folytatódik a történet ahol az előzőben abbamaradt. Ehhez fogható még egy James Bond filmben sem volt, pontosan ezért olyan megkapó és magával ragadó ez az egész új koncepció, amit a második résszel is remekül vissza tudtak adni.


A Casino Royale-ban érezni lehetett az újdonsült 007-esen, hogy egy egészen picikét még zöldfülű, már-már naivnak is nevezhető, persze csak a megengedett határokon belül. A mostani James már egészen más lett, érződik rajta, hogy nem érdekli semmi és senki, folyton csak a saját feje után megy és amerre ő jár ott fejek hullnak. Tökéletesen ráillik az a legendás mondat, miszerint ő az, aki először lő és csak aztán kérdez. Vérfagyasztóan hidegvérű, szinte sosem lehet az arcán érzelmet látni, mégis képes teljesen embernek maradni, nem pedig holmi félistennek, aki a világ legdurvább akciójeleneteit is frissen mosott hajjal és tisztítóból kijött öltönnyel ússza meg – lásd a korábbi részeket. Nem, kérem szépen… ha ő üldöz valakit, akkor ott tényleg valós üldözésnek lehetünk a szemtanúi, amit kedvenc ügynökünk véres arccal és szakadt ruhával él csak éppen hogy túl. A film alatt összesen talán 10 olyan perc van, amikor élre vasalt öltönyben és makulátlan arccal láthatjuk őt. Ebben a részben is mindennél fontosabb volt a készítőknek, hogy élethűnek tartsuk a történetet, ne pedig csak egy akciófilmnek. Igaz, lesznek benne olyan jelenetek, amiket már eléggé nehezen vesz be a gyomrunk, de a sok sérülés és szakadt ruha, elhiteti mindenkivel, hogy az ilyesmit még talán túl lehet élni.


Nekem egyedül csak azzal volt komolyabban gondom, hogy nem lehetett előre tudni, hogy ez egy közvetlen folytatás lesz – honnan is lehetett volna – aminek az lett a következménye, hogy szinte semmit nem értettem a történetből. Rengeteg volt a visszautalás az első részre, egy csomó olyan szereplő volt, akiről tudnom kellett volna, hogy ki is valójában, mit is tett az előző részben, de mivel nem tudtam, ezért eléggé nehéz volt összerakni a képet magamban. Persze volt a történetben egy fő vonal, új szereplőkkel, ami teljesen érthető volt. Az egyik ilyen szereplő a varázslatosan szép Camille (Olga Kurylenko), aki olyan sokkolóan jól mutatott a vásznon, hogy a férfiember szíve szinte belesajdult. Ez a fiatal kis nő kb. úgy néz ki, mintha Catherine Zeta-Jonest és Sophie Marceau-t összegyúrnánk és beadnánk neki pár liter szépséghormont. Ritka szerencsés egy párosodás eredménye a kislány, nála ideálisabb Bond-lányt nem is lehetett volna elképzelni. Persze James csak az elvárt hűvös nyugodtsággal viselteti magát a közelében, de fogadjunk, hogy Daniel Craignél már egészen más volt a helyzet forgatás közben.


Úgy gondolom, hogy ha nem is sikerült annyira tökéletesre a film, mint az előző, mindenképpen megéri megtekinteni, mert jót fogtok szórakozni rajta. Persze ne essetek abba a hibába mint én, mindenképpen tekintsétek meg előtte a Casino Royale-et, így sokkal jobb lesz az élmény. Én már csak azért izgulok, hogy vajon két év múlva ugyancsak ezt a történetet fogják-e folytatni, mert igazából a java még hátravan, szinte még csak most kezdődött el az igazi bonyodalom. Én már nagyon várom, remélem ti is, és pontosan ez a legnagyobb eredmény, amit el tudtak érni ezzel a vérfrissítéssel, hogy az ember várja a következő részt!