[REC] 2

Joggal kijelenthető, hogy a 2007-es év a horror vonalon egyértelműen a spanyolok égisze alatt csiszolódott gyémánttá, még ha csak egyetlen címről is beszélünk. A REC megskalpolta a hullámokban felszínre törő kézikamerás ijesztgetés akkori próbálkozóit és egyfajta klausztrofóbiás patthelyzet alakult ki a nézők és a képernyőre fröccsenő vér látványával sokkoló áldozatok között. Pedig szimpla zombifilmes hagyományok akkoriban nem sok jóval kecsegtettek. Jaume Balagueró és Paco Plaza jó érzékkel fogta pórázra a gyanútlanokat, s látszólag egyszerű sztorival megspékelve könyörtelenül le is csapott.


Egy csinos és temperamentumos riporternő operatőrével filmet fogatott a nagyvárosi tűzoltók bevetéseiről, mialatt a lakosság éjszaka a békés álmát aludta. Egy társasházból érkezett hívás után a lánglovagok és a stáb a helyszínre érkezik, csakhogy csapdába kerülnek, a lakótömböt karantén alá helyezik. Se ki, se be nincs járkálás, egy lázzal kezdődő fertőzés lesz úrrá a szomszédokon, majd az átalakul agresszív viselkedéssé, artikulálatlan tébollyá és vérszomjjá. Naná, hogy a katalánok nem szende lelkületűek, a happy endet el is felejthettük. Végig feszes, megdöbbentő és naturális kálvária kerekedett ki az egészből, amely a padláson eredő mételytől indult ki, s egyáltalán nem általános módon végig a nézőt részesévé tette a tortúrának. Nem csoda, hogy Hollywood is elkészítette saját változatát Karantén címmel.


A folytatásban a történet még nagyobb sebességre kapcsol, két szálon fut tovább és továbbra is teljesen kiszámíthatatlan, ami csak az előnyére válik. A média és a közérdeklődés kereszttüzében áldatlan állapotok uralkodnak a nevezett bérház előtt, egy kommandós-csoport hatol be az épületbe, feladatuk, hogy egy orvos biztonságát fedezzék, míg az meg nem szerez egy vérmintát, ami a fertőzés megállítását segítené elő. Csakhogy nem számoltak azzal, hogy a lakók legtöbbje már átalakult, és a sötét hadszíntérré váló lépcsőházban és garzonban mit sem érnek a fegyverek az agyvelőre éhes csőcselékkel szemben; az akció hamarosan csak a túlélésért zajlik. A másik szálon egy három főből álló tini bagázs nagy murinak tartaná, ha ők is át tudnák törni a karantént és leforgathatnák a Jackass helyi változatát. Mindez sikerül is nekik a tömb alatt húzódó csatornán át, ám koppannak egy nagyot, mint azt sejteni lehet.


S bár a szálak egy idő után összefutnak, de nem fonódnak össze, lehet tudatos volt a terv, de a suhancos vonalat a készítők szépen félbe is vágták, talán a jövőbeli folytatásnak megadva a lehetőséget. Máskülönben ez a másfél óra dramaturgiai szempontból sokkalta összerakottabbnak tűnt, mint az előző rész, igaz kapkodósabb is, de legalább némi szusszanásnyi időt hagy. A kézikamerás stílusból nem lehet többet kihozni, az életszerűség megvalósításáért nem csupán az ide-oda kapkodott kép felel, hanem a teljesen normális emberi reakciók, melyeket ilyen helyzetekben bárki mutatna. Elhisszük-e, hogy több pszichológiai teszten átesett gyorsreagálású speciális egység tagjai patthelyzetben elvesztik-e a fejüket és kétségbe esnek? Ugye nem. A szakaszvezető például megfontolt döntéseket nem ismer, helyette ordítozik, és beküldi társait egyedül egy sötét helységbe. Fura.


Szinte csak váratlan fordulatban lesz részünk, innen-onnan előbukkanó, szürke, eltorzult arcú fertőzöttek, s az újabb csavar a titkon már egészen más aspektusba helyezi az elcsépeltnek ható zombis fordulatot. Beköszönnek a spirituális dolgok, ördögűzéssel, démonokkal, mindezt kémiai úton (!) megmagyarázva, de a csak éjjellátó üzemmóddal kivehető nyurga, groteszk főmufti kislány vajon egy másik dimenzióban székel? Szinte hihetetlen mennyi nagyszerű ötletet sikerült beletuszkolni a filmbe, már azt hinnénk nincs tovább, nem lehet tovább fokozni, vége, kommandósainknak annyi, majd rákontráznak mindenre és mindenkire. Balagueró és Plaza akar és tud is váltani, ehhez viszont katalán mentalitás kell – a tengerentúlon elhúzták volna a nyitó motívummal az egész másfél órát.


A REC 2 úgy tűnhet a nagytöbbségnek, mint egy túlerőltetett, szükségtelen folytatás az amúgy sem teljesen kerek első rész után – szigorúbban nézve igenis meg kell lovagolni a hisztériát, végig kell vinni és rákapcsolni, mert a nézők dinamikus fejlődést szeretnének. És általában ezen a hatványozottságon bukik el az egész, s válik feleslegesen tuszkolt kapkodássá. A REC 2 esetében szó sincs ilyesmiről, amely lépéseket megtesz, annak oka van, zsigerből vált perspektívát, csontig hatoló szenvedést mutat sietve a képernyőn – nem ül le egy percre sem, elővesz olyan szereplőket, akikről azt hittük, hogy már smafuk. Kijavítja önmagát, az egyes szorzótábla egyszerűségével megért alapszituációt a feje tetejére állítja, minden csak elterelés egy sokkal nagyívűbb, ám kétségtelenül hihetetlenebb befejezés felé. Az író-rendező pároson állt, vagy bukott az egész, a színészeken nem túlzottan. Az orvos/pap viasszerű arca akár egy Hálózat tévén futott B kategóriás szemétkupac főhőse is lehetne, a kommandósok agyatlan gépek, parancsot teljesítenek, blőd módon esnek kétségbe. A fiatalok sem szendék, hiperaktívak, torokhangon vonyítanak, a stáb a kölyökszínpadról rendelte be őket két-három válogató után.


Ez minden amit a DV kamerából ki lehet hozni, Balagueró és Plaza csak annyi zsinórt engedett a mézescsuporba, amennyi elbírta a mézet, még akkor is, amikor körülötte felajzott fullánkokkal teli méhek zümmögtek. Csalódunk-e vagy sem, az már a nézőre van bízva, túladagolt dózis ez, azonnal üt, egyenesen az arcodba marnak a sárgás fogak. A fertőzés szétárad a testedben, izmaid megfeszülnek, kiver a tajték, zihálni kezdesz, szemed fehérje vörösre vált, megiramodsz, észvesztő sebességet érsz el. Bár némileg módosítja az alapszituációt, teszi mindezt úgy, hogy az alapvető, REC-es normatívákat megtartja. Életszerű megvalósítás, ha nem nagyítóval vizsgáljuk, még hihetünk a rendezőknek, olykor vágás nélkül végigvisznek egy komplett vérgőzös snittet, dulakodással, üvöltözéssel, trancsírozással, még sincs fikcióra utaló jel. Az egyik kommandós FPS nézőpontból zajló jelenete még a Doom film idevágó jelenetét is oda-vissza alázza. Profizmus, burkoltan, némi CGI rásegítéssel, ám prognosztikusan pörgős minőségben.