Sziget 2010 beszámoló

Gyorsan már az elején sűrítsük össze egy bekezdésbe, hogy a kritikus ember szerint miért nem jó a Sziget: egyrészt a zene béna (általános hozzáfűznivaló, hogy bezzeg a kisebb, kevesebb reklámot kapó fesztiválok mennyire jók), másfelől sok a külföldi, s ha már sok a külföldi, akkor drága minden, és amúgy is vizezett a sör. Aki ezt mondja, érthető okokból vagy otthon marad, esetleg kevésbé érthető okokból kimegy és már a karszalag átvétele előtt kijelenti, hogy jó szar hétnek néz elébe. Én nem maradtam otthon, nem is rinyáltam, sőt – igaz, ez szubjektív – a zenei felhozatal is sokkal jobban tetszett a tavalyinál. Aztán persze később kaptam hideget is, meleget is, de legalább láttam a Muse-t élőben és a haverokkal a néhai Fresh Fabrik énekesének társaságában nyomtunk le egy Foo Fighters-nótát Guitar Heróban. Elfogultak vagyunk, de nekünk már ezért megérte.


Mivel az én szívemnek többnyire azok az előadók kedvesek, akik élőben, playback nélkül játszanak, gitárral és dobbal, ezért az első nap különösen tetszett: összeszámoltam, ha minden bejelölt koncertre elmentem volna, kora délutántól hajnalig megállás nélkül mozgásban kellett volna lennem. Érdekességként, de muszáj volt megnézni a GWAR-t: a sokak számára valószínűleg értékelhetetlen zenét játszó banda arról ismeretes, hogy szörnyeket mintázó maskarákban lépnek fel, és úgy átlagosan több hektoliter vörös-zöld művért pumpálnak a közönség közé – nem vicc, két kolléga csak azzal volt elfoglalva a koncert alatt, hogy változatos módon fűrészelte le társa végtagjait, majd jöhetett a kötelező spriccelés, karból, mellből, kukiból. (A laikusoknak: igen, ezért volt első nap minden harmadik látogató vörösre festve.) Utánuk a Toy Dolls lépett fel, igaz, az 1979 óta létező punk zenekar már némileg konszolidáltabb zenét játszott. A srácok jó kis bulit csaptak, még az utánuk következő Ska-P fúvósai is megnézték őket, és dallamos nótáikkal egészen jól megmozgatták a közönséget. A spanyol Ska-P szokás szerint oltári bulit (a ráadás külön jó volt) csapott, mégha a tavalyihoz képest nem is változott sokat a műsor. A szerda legnagyobb csalódása egyértelműen a The Hives volt; pontosabban nagy gond nincs a srácokkal, csak már tényleg rém unalmasak, már a gitáros bajsza sem annyira meggyőző, mint hajdanán. A Bad Religion koncertje abszolút kárpótolt (Offspring-fanatikusként is elismerem, hogy a kaliforniai punk vonalon ők viszik a prímet), nagy kár viszont, hogy a koncertnek helyet adó – egyébként új – sátorban nagyon meleg, és a rendelkezésre álló hely is igen szűkös volt, de ez csak másnap, a Gorillaz Sound System alatt vált zavaróvá, ahova egyszerűen nem lehetett beférni, a tömeg miatt pedig már a bejáratnál meg lehetett halni a hőségtől.


Utólag persze könnyű  okosnak lenni, de a szervezők hibája (és ez nyilván a zenekarok közötti „hierarchiának” köszönhető), hogy az igényeket rosszul mérték fel, egy-egy koncert gyakorlatilag rossz helyre került: a Gorillaz például simán elférhetett volna máshol, bárcsak a botrányosan rossz Thirty Seconds to Marsot passzírozták volna be valamelyik sátorba. A nagy dirrel-durral beharangozott csapat zenéje tök jó meg minden, de élőben nem tud tök jól szólni, és a srácok sem tudják lázba hozni a közönséget. A Faithless koncert nekem nagyon tetszett, igaz, a kultslágereiket ismerem csak, de azok viszont ütöttek, és hát nyilván az Insomnia volt az egyik legmaradandóbb élmény számomra. A pénteki nap a csalódásoké volt, a délután fellépő Papa Roach gyakorlatilag semmit nem produkált, tipikusan olyan koncertet adtak, aminek a végét várja az ember, mert akkor jön az a három a sláger, amivel világhírnévre tettek szert. Hozzáteszem, már az utolsó albumukkal is abszolút legégették magukat nálam, így a Szigeten sem vártam sokat tőlük. Szombaton a Tankcsapdára értünk ki először, akik idén újra a Nagyszínpadon játszottak, s bár én kicsit cinkesnek érzem minden nóta azt hallgatni, hogy „je, mennyi sör van a backstage-ben, je”, ettől függetlenül a Csapdát még mindig korrekt zenekarnak tartom. A nap fénypontja az Iron Maiden volt, és ugyan általános negatív kritika, hogy elcseszték a hangosítást, nekem is így hatalmas élmény volt az a koncert. Bevallom, viszonyítási alapom nincs, egyetlen magyarországi bulijukra sem jutottam még ki, de ezzel elégedett voltam. Majd vasárnap jött a Muse: sokakkal egyetemben én is őket vártam leginkább, mert el kell ismerni, a srácok tudnak zenélni, nem is akárhogy, viszont az előző hazai bulijukra csúfosan kevesen mentek el, ezért az is csoda, hogy egyáltalán betették a lábukat a Szigetre – persze van egy tippem, hogy ezúttal nem feltétlenül a magyar közönségnek szerettek volna hódolni. Lényegtelen, a buli hatalmas volt, mind ami a zenét, mind ami a látványt illeti: a Muse tényleg élményt ad a zenekedvelőknek, a koncert végén olyan érzés lesz úrrá az emberen, mint amikor egy filmet újra meg akar nézni vagy egy játékos újra végig akar játszani.


Apropó, játékok.  A Szigeten bárhogy el lehet ütni az időt, a szokásos csocsó, karaoke és vedelési opciók mellett meglepően sok helyen találkoztunk videójátékokkal is, így aki ingert érzett arra, hogy még a fesztiválon is a kontrollereket gyömöszölje, megtehette, ha nem is feltétlenül ingyen. A sláger természetesen a Guitar Hero volt, de az egyik standon még a FIFA 10-et, a Street Fighter IV-et és a Forza Motorsport 3-at is kiállították. A legnagyobb poén egyébként egyértelműen az úgynevezett digitális vidámpark volt, ahol az érdeklődők gumilabdákkal dobálhatták a tévéképernyőn felbukkanó celebritásokat, egy ritmusjátékban próbababák hátsóját verve lehetett tombolni egy Britney-sláger ütemére, sőt a klasszikus Paperboy című játékot is ki lehetett próbálni – igazi biciklivel irányítva. Rendben, normális esetben két percet nem szántunk volna az egészre, de másnaposan, egy egész heti fesztiválozás után tök jól elökörködtünk néhány óra erejéig.


Az idei bulira két komolyabb technikai fícsörrel is beújítottak a szervezők. Az egyik a Balaton Soundon már kipróbált Szigetkártya volt: a Metapay elektronikus kártyáját fizetőeszközként lehetett használni, amennyiben azt korábban feltöltötted készpénzzel. A pénzt a Metapay rendszere tárolja, így neked nem kell törődnöd az apróval és a zseton számolásával, fizetéskor elég odabiggyeszteni pár másodpercre a kártyát a pulton lévő terminálhoz, és az automatikusan leszívja a megfelelő összeget. Mondani sem kell, mennyire praktikus ez a megoldás. Ha a kártyát elveszíted, egy SMS-ben letilthatod, majd később új kártyát kapsz, rajta a régi egyenlegeddel. A dolog hátulütője, hogy a pultosok egy része ilyen-olyan okokból nem volt hajlandó elfogadni a kártyát (noha az kötelező lett volna), így némi készpénzt mindig kénytelenek voltunk magunkkal vinni. A Szigetkártya jó dolog, és ezt nem csak azért mondom, mert az első napon kisorsoltak, és megduplázták az aznapi feltöltésem.


A másik érdekesség  – az idén főszponzorként jelenlévő – Vodafone által bevezetett Szigetfone volt. A hetijegyesek ingyen juthattak hozzá egy nem túl okos (konkrétan csak telefonálásra és üzenetküldésre alkalmas) mobiltelefonhoz, amennyiben kifizették a kétezer forintos egyenlegfeltöltést – tehát annyira nem ingyen, de ezt most hagyjuk. A Sziget ideje alatt igen kedvező tarifával lehetett telefonálni, a többi Szigetfone-os arcra például 10 forintos percdíj vonatkozott. Magát a telefont a kínai Huawei gyártja, és miután nem egy drága darab (a HWSW információi szerint 7 dollárért jut hozzá a Vodafone egy darabhoz), ehhez mérten a tudása sem egetrengető, viszont lehet rajta rádiót hallgatni és tetriszezni, ami ugye megkerülhetetlen szempont, ha telefont választ az ember. Bár az alacsony percdíjak csak a fesztivál végéig voltak érvényesek (jelenleg Vitamax Standard tarifákkal lehet telefonálni), azt mondták nekünk, hogy elvileg jövőre is lehet számítani hasonló akcióra.


A Sziget két napját csúnyán elmosta az eső, a sár óriási volt, az emberek pedig a sátrak alá próbáltak meg benyomulni. Noha napközben a szervezők próbálták menteni a menthetőt, és homokkal feltölteni a meg nem száradt részeket, egy-két Kis-Balatont még így is meg kellett kerülni, a másnapos cipőmosásról pedig én sem gondoltam volna, mennyire embertpróbáló feladat. Ettől függetlenül én jól éreztem magamat az elmúlt héten, s ugyan sok rosszat lehet mondani erre a fesztiválra, azért örülnünk kellene, hogy van nekünk ilyen is. Ez egy pár nap, amikor Budapestre figyel Európa, és a külföldi fiatalok nálunk verik el a zsebpénzüket – mert ez is egy szempont. Idén 382 ezren voltunk ott.

Fotók: sziget.hu