Step Up 3D

Hősünk nem bír a vérével, és párbajba kezd egy yorki nagymenővel, aki a „Szamurájok” banda egyik tagja. Igaz, legyőzi őt, de a rendőrség elől menekülnie kell, szerencséjére azonban ott van Luke (Rick Malambri), aki kimenekíti a bajból, és rögtön az otthonába is viszi, ami maga a táncos mennyország. Moose-nak innentől fogva döntenie kell, hogy a jelennel foglalkozik, táncol, és azt csinálja amit a világon a legjobban szeret, és amire ilyen szinten csak kevesen képesek, vagy a jövőjét építi, tanul és mindent hátrahagy maga mögött …


A 2006-os Step Up kissé megreformálta a musicalről alkotott véleményünket és elképzelésünket, igaz nem aratott túl nagy sikert, sokkal inkább csak egy rétegfilm volt. Egyértelműen a Dirty Dancing cipőjébe próbált lépni, kisebb-nagyobb sikerrel. A nézettség viszont elég nagy volt ahhoz, hogy két évvel később elkészüljön a folytatása, persze csak egy rendezőváltás után. A túlzásba vitt romantikus vonalat ezúttal inkább a látványos tánc szerepe vette át, aminek köszönhetően lényegesen több embert sikerült beráncigálni a mozikba.


Mondanom sem kell, hogy én egyik korábbi részt se láttam, hiába van táncos múltam, hiába szeretek bulizni, egyszerűen nem vitt rá a lélek, és semmit nem találtam benne, ami érdekelne. Azonban mikor az Utolsó Léghajlítóra beültünk (bárcsak ne tettük volna) találkoztam a Step Up 3D frenetikus bemutatójával. Na, akkor bizony éreztem valamit: a döbbenetes háromdimenziós látvány, azok a zenék, azok a hihetetlen táncok, szinte éreztem, hogy pezseg a vérem. Szóval ekkor már nem volt annyira nehéz rávenni, hogy elmenjek, de bevallom, azért az utolsó pillanatig még azt gondoltam: „Mit keresek én itt? Ez engem nem is érdekel!”.


Ez a vélemény persze az első öt perc után meg is változott, hiszen végre megtörtént az, amire olyan régóta vágytam. Sok-sok csalódás után végre egy olyan filmet láthattam, ami valóban 3D volt, no persze nem annyira, mint az Avatar, ahhoz foghatót szerintem még sok-sok évig senki se fog csinálni, de itt a látvány már valóban döbbenetes. A 3D folyamatosan jelen volt, kristálytiszta és Full HD-s minőséggel, gyönyörű színekkel megspékelve, és természetesen időnként a táncos mozdulatok olyan szinten durván kijöttek a képből, hogy az ember szája simán tátva maradt.


Ahogyan az sejthető volt, a történet leginkább a nullával egyenlő, nem sok fordulatot, mondanivalót és értelmet fogunk benne találni. A karakterek fájdalmasan egyszerűek, akárcsak a köztük zajló párbeszédek, mindenki félelmetesen banális, előre kiszámítható és rettenetesen naiv. Aki viszont csak egy kicsikét is szereti New Yorkot, vagy szeret táncolni, netán éppenséggel csak egy igazán látványos 3D-s mozira vágyik, az garantáltan jól fogja érezni magát, hiszen ezekben a dolgokban van mit mutatnia a filmnek. A város gyönyörű, a táncok annyira döbbenetesek, hogy sokszor el se hittem, hogy ezt valóban emberek vitték véghez mindenféle számítógépes rásegítés nélkül. Tisztán lehet látni, hogy kik a profi táncosok és kik azok akik „csak” színészek, viszont le a kalappal a forgatócsoport előtt, mert mindenkiből ki tudták hozni a maximumot, sőt még azon is túlpörgették őket. Igazából csak a mozdulatokhoz párosuló hangeffektek (suhogások, csattogások, zümmögések stb.) voltak eleinte egy kicsit zavaróak, de ezt is hamar meg lehetett szokni, és rájöttem, hogy ezzel csak jobban elérték a kívánt hatást.


Végre valahára kezdünk eljutni oda, hogy ez az újfajta szórakozás valóban tudjon valami újat mutatni. Én csak azt sajnálom, hogy ez a fene nagy 3D őrület sokat elvesz egy film valós értékéből, ami röviden annyit tesz, hogy térhatás nélkül egy fillért se érne a legtöbb, és minimum a nézők felét el is veszítenék nélküle. Sajnos még az Avatarral is ez a helyzet, de persze ezt már sose fogjuk megtudni, hiszen már most legendának számít. 


A Step Up 3D története nulla, karakterei sablonosak és fájdalmasan egyszerűek, a párbeszédek szintén egy fillért se érnek, viszont a látvány, a Need for Speedet megszégyenítő döbbenetesen gizda zenék, a koreográfiák, a táncok olyan szinten jók, hogy már csak ezért érdemes megnéznie bárkinek, aki csupán minimális érdeklődést is mutat ezen irányba. Nehéz volt rávenni magam, hogy megnézzem, és nem bántam meg, mert nagyon jól éreztem magam… De emberek, nem ez lenne a lényeg?


Rendezte: Jon Chu
Forgatókönyv: Amy Andelson, Emily Meyer, Duane Adler
Zene: Bear McCreary
Szereplők: Rick Malambri, Adam G. Sevani, Sharni Vinson, Alyson Stoner
Játékidő: 107perc

IMDB: 4.4
Saját vélemény: 7.0