Létezik egy ősrégi legenda, mely egy hatalmas harcosról szól, a férfiról, aki visszahozta a remény sugarát a sötétség korába, egy emberről, aki háborúban született. Conan édesanyja egy hatalmas csata kellős közepén végzetes sebet szerzett, nem sokkal ezután azonban megölte támadóját és hatalmas fájdalmak közepette férjének (Ron Perlman) segítségével világra hozta gyermekét, akit Conannak (Jason Momoa) nevezett el.


Szinte rögtön a film elején éreztem, hogy itt bizony valami nagyon nem fog stimmelni. Conan megszületik, egy elegáns, ámbátor eléggé fájdalmas, szinte „oda se nézek”-típusú császári vágással – még szerencse, hogy akkoriban ilyen jól értettek a nőgyógyászathoz a férfiak. A nagy veszteséget szenvedett apa a csata kellős közepén, hatalmas üvöltés közepette a levegőbe emeli gyermekét, miközben persze az ég világon senki nem támad rá, hiszen még a csúnya gonosz támadók is érzik valahol, hogy ez egy rendkívül fontos pillanat a történetben, vagy legalábbis annak kellett volna lennie. Mert leginkább csak kikaparnánk a szemünket szégyenünkben, annyira ellentéte annak a hatásvadászatnak, amire eredetileg hivatott lett volna.


Nem is lenne olyan nagy a baj, ha éppenséggel ez a kellemetlenül kínzó érzés ne ismétlődne meg legalább háromszor a film nézése közben, vagy ha éppenséggel nem lenne minimum a 60%-a lelassítva, ami azon kívül, hogy meghosszabbítja a mozit, más hatással nem igazán lesz ránk. Az első fél óra a fantasztikus Ron Perlmannek köszönhetően kifejezetten jónak mondható. A kisfiú Conant alakító srácot nem tudom melyik lakótelepi javítóintézetből kaparták össze, de tény, hogy a túljátszáson kívül nem sokat ért a szakmához.


Jason Momoát szeretjük, Jason Momoát tiszteljük, mert jó volt a Stargate Atlantisban és a Trónok harcában, látszott rajta, hogy érti a szakmáját, jól bunyózik, nem csak hadonászi,k és még némi színészi tehetséggel is meg van áldva. Úgyhogy Jason Momoára nem haragszunk, reméljük, nem lesz túl nagy hatással eme koromfekete szégyenfolt a karrierjére. Mert ezt a szerepet elvállalni hatalmas nagy hiba volt, még akkor is, ha igazából neki lett kitalálva. A legfőbb hiba forrása konkrétan az egész filmes gárda, talán csak a színészektől eltekintve. A főkolompos meg természetesen a rendező, Marcus Nispel, akinek úgy érzem, nem volt még elég tapasztalata ahhoz rendezés terén, hogy egy ilyen nagy névvel rendelkező filmet adjanak a kezébe. Hiszen nem is olyan régen még csak videoklipeket rendezett, azóta meg pár B-kategóriás horrorfilmen kívül (Texasi láncfűrészes gyilkos, Péntek 13) nem sikerült túl sok mindent az asztalra tennie. Lehet az ok, ami miatt rá esett a választás, a meglepően jól sikerült Pathfindernek (A Barbár) köszönhető, de nagyon úgy néz ki, ennek a sikere csak egy véletlen baleset volt.


Mind a játékok, mind pedig a filmek történelmében éppen elég példa volt már arra, hogy ha valamit nagyon sokáig csúsztatnak, vagy valamit sokszor kezdenek el újra, annak sose lesz túl jó vége. Lásd: Duke Nukem Forver, vagy jelen esetben ez a produkció. A végeredmény egy felemás és kissé elkeserítő egyveleget alkot, hiszen érezni lehet a mozin, hogy nem sok hiányozna ahhoz, hogy jó legyen, de a félelmetesen bugyuta, értelmetlen, fájdalmasan egyszerű párbeszédek, a majdnem hiteles, de valahogy mégse működő alakítások nagyon elrontják az összképet. A történetben lévő hiányos foltokat teljesen értelmetlen és dramaturgiailag nem odaillő, vérengző, brutális csatajelenetekkel próbálták kitömni. De egy idő után azon fogjuk észrevenni magunkat, hogy nem értjük, most éppen miért is gyilkolják már megint egymást a szereplők. De a legfájdalmasabb momentum a filmmel kapcsolatban sajnos az, hogy képtelenek leszünk kikapcsolódni közben, folyamatosan tudni fogjuk, hogy moziban ülünk éppen, nem tud minket elvarázsolni, nem tudja elfeledtetni velünk a nehéz hétköznapokat, folyamatosan csak arra fogunk gondolni, hogy mikor lesz már vége, meddig tart még ez a borzalom?!


Amikor pedig már kezdenénk hozzászokni ehhez a furcsán hiányos hangulathoz, ami igencsak sok mindent hagyna még kívánni maga után, amikor a vége egész kellemesen beindul, és már majdnem megkedveljük, akkor az utolsó percekben olyan banálisan rettenetes fordulatok és kínzóan gyermeteg párbeszédek sorozata követi egymást, aminek köszönhetően legszívesebben a mozipénztár asztalára csapnánk, hogy kérjük vissza a pénzünket! Pocsék rendezés, nulla forgatókönyv, értelmetlen csaták sorozata, rettenetes párbeszédek és pár nagy filmes tehetség képességeinek értelmetlen elpazarlása. Ez jellemzi eme újragondolt produkciót. Megtekintését csak és kizárólag a saját felelősségetekre ajánlom, de előtte feltétlenül beszéljetek a kezelőorvosotokkal, mert a csalódás kockázata igen nagy…

Rendezte: Marcus Nispel
Forgatókönyv: Thomas Dean Donnelly, Joshua Oppenheimer
Zene: Tyler Bates
Szereplők: Jason Momoa, Stephen Lang, Rachel Nichols, Ron Perlman, Rose McGovan
Játékidő: 113perc
IMDB: 5.3/10
Metascore: 36/100

Saját vélemény: 5.0