A feldolgozások korát éljük, nem csak a marhahúst és a tejet dolgozzák fel, hanem minden létező egyéb dolgot is, legyen az képregény, sima regény, vagy éppenséggel számítógépes játék. Vannak olyan dolgok, amiket nem szabad bolygatni, vagy ha igen akkor csak, úgy ha vállaljuk a vele járó kockázatot. Sherlock Holmes legendás alakja, és az a kép, amit a legtöbb ember dédelget magában, kifejezetten ebbe a kategóriába tartozik. A két évvel ezelőtti első rész meglehetősen felkavarta a port mind kritikusi, mind pedig nézői szinten. Tény, hogy Robert Downey Jr-t imádjuk, tény, hogy Jude Law, mint Watson több, mint tökéletes választás volt, ahogy a kettejük közötti folyamatos civódás és versengés is nagyon jól működött. De hiányzott a filmből az a valami, ami miatt emlékezni fogunk rá.


Guy Ritchie rendezői értékei zuhanórepülésbe kezdtek, miután mindenki kedvenc Madonnája nyilvánosan kikasztrálta őt. Mióta sikerült megszabadulni ettől a legendás sárkánytól, azóta több próbálkozása is volt a férfiasságának visszaszerzésére, de minduntalan sikertelenül. Nem tudok egy olyan filmet se felhozni a javára, ami felvehetné a versenyt egy Füstölgő puskacsővel vagy akár a Blöffel. Úgy gondolom, minden ember életében eljön az a pillanat, amikor tudnia kell váltani, tudnia kell abbahagyni. Bevallom az első rész azon kevés mozik egyike volt, amin sikerült elaludnom, nem mintha olyan borzalmasan rossz lett volna. Nem, egyszerűen csak képtelen volt fenntartani bennem az érdeklődést, folyamatosan tudtam, hogy moziban ülök, majd végül kiütéssel nyert a fáradtság. Ezúttal ez szerencsére nem történt meg, amit mindenképpen a folytatás javára írhatunk.


Sherlock második kalandja eléggé különleges lett a maga nemében, hiszen egy egészen fura, egyedi hangulattal bír. Mesternyomozónk teljesen neurotikus, szinte már érthetetlenül zseniális alakja felkavar minket, nem tudjuk eldönteni, hogy most akkor szimpatizálunk vele, irigyeljük a benne rejlő potenciálokat, vagy inkább csak sajnáljuk kimagaslóan ritka képességei miatt. Mert a folytatásban meglehetősen sokat foglalkozott a rendező azzal, hogy megértsük, milyen is lehet olyan embernek lenni, aki mindent lát (szinte már a jövőt is tisztán maga előtt), aki folyamatosan kombinál, és a másodperc tört része alatt képes egy egész verekedést előre megtervezni magában. Ezek a jelenetek rendkívül látványosak és stílusosak, de sajnálatos módon az ötödik alkalommal már inkább csak unalmasak, hiszen Guy Ritchie sajnos még a házassága előtti rendező iskola szintjén ragadt, és nem mondta meg neki senki, hogy azóta a lassított jelenetek már nagyon kimentek a divatból, vagy ha már alkalmazzuk is őket, akkor csak nagyon ritkán, hogy a kívánt hatást el is érjük vele.


Tulajdonképpen az Árnyjáték nagyjából olyan 63%-a lassítva fog történni, ami miatt nem csak a film hossza nő meg, hanem az ásítással eltöltött kínos percek száma is. Ezen kívül sajnálatos tényként kell közölnöm minden kedves olvasóval, hogy a moziban nyomozást, mint olyat, szinte nem is fogunk látni, hiába az a címe, hogy Sherlock Holmes. Akárcsak az első rész, ez is legfőképpen az akcióra helyezte a hangsúlyt, az volt a fontos, hogy minél több minden robbanjon, minél több csont törjön, minél több legyen a látványos lassított felvétel. A történet ismételten kusza és zavaros, az egész leginkább csak egy fejetlen hajsza, melynek célja, hogy bilincsvégre kerüljön Holmes ősi ellenfele, James Moriarty professzor.


Gondolom nem mindenki ismeretes ezzel a karakterrel, annyit kell róla tudni, hogy az eredeti regények alapján ő lenne nyomozónk egyetlen igazán méltó ellenfele, akinek zsenialitása vetekszik hősünkével. Félelmetes alak ő, akit sose tud elkapni, aki mindig egy hosszal előtte halad, aki pont úgy képes kiszámítani minden egyes lépését, ahogyan Holmes mindenki másét. Sajnos Jared Harris alakítása borzalmasan halovány, Robert Downey-nak még csak a lábkörméhez sem ér fel, mert ő legalább hihetően alakítja a közel őrült, neurotikusan fanatikus Sherlockot.


Ahogyan az első részben itt is legfőképpen a két főszereplő kapcsolata és párbeszédei fogják vinni a pálmát, öröm őket együtt nézni és hallgatni a csacsogásukat. Igaz, a párbeszédeik és cselekedeteik időnként már kellemetlenné tudnak válni, az egyértelműen buzis poénok miatt, szóval aki érzékeny az ilyen stílusú humorra, az kissé fel lesz majd háborodva. Rengeteg bunyó, legfőképpen lassított felvételben, némi homo-humor, sok-sok robbanás és látványos jelenet, nulla nyomozással, gyenge főgonosszal és zéró Sherlock Holmes hangulattal. Ez lenne Guy Ritchie legújabb filmje, döntse el mindenki maga, hogy kíváncsi-e erre.


Rendezte: Guy Ritchie
Forgatókönyv: Michelle Mulroney, Kieran Mulroney
Zene: Hans Zimmer
Szereplők: Robert Downey Jr., Jude Law, Noomi Rapace, Rachel McAdams, Jared Harris
Játékidő: 129perc
IMDB: 7.7
Metascore: 48/100

Saját vélemény:    6.0