Szobafogság bemutató

Mindezt viszont némileg tartalékos csapattal, a Daks famíliánál otthon ugyanis bonyodalmak álltak elő az ajtó, a kulcs és a bejutás háromszögében, az egyenlet megoldásához pedig a középső elem hiányzott, így főszerkesztőnknek sürgős dolga akadt. Azonban míg ő a lakásába próbált bejutni, mi egy pincéből próbáltunk kijutni, lelövöm a poént: sikerrel. A tanulság, hogy mostantól Daks nélkül megyünk szabadulni.


Szóval, ahogy már írtam, ezúttal is egy belvárosi ház pincéjéről van szó, azonban belépés után kellemes meglepetés fogadott minket; míg a többi hasonlóval foglalkozó vállalkozásnak sikerült megtalálnia a lehető leginkább lepusztult, elhagyatott, lebombázott, vélhetően elég olcsó pincehelyiségeket, majd azokat berendezték a lomtalanításról összehordott kacatokkal, a Szobafogságnál más a helyzet. Frissen festett, hófehér falak fogadtak már az előszobában is, ahol kulturált körülmények között, vélhetően IKEA-kompatibilis bútorok társaságában tudtunk helyet foglalni egy lapostévé előtt, ráadásul még rágcsával és üdítővel is kínáltak minket. Sör is volt, de nem akartunk a feladatok megoldása közben bepisilni.


A rövid eligazítás után hasonló miliő fogadott minket a tényleges szobába történő belépéskor is: normális bútorok, modernebb szemlélettel berendezett placc tárult a szemünk elé. Készen álltunk tehát az elrabolt lány titkának felfedésére, és másodpercekkel a kezdés előtt a tetőfokára hágott a feszültség… Aztán 20 percig semmi. Abszolút semmi. Gyakorlott szabadulóként felforgattuk a szobát, mindenhova benéztünk, minden felemeltünk és kinyitottunk, de nem igazán akartunk előrébb jutni. Végül sikerült meglelni a továbbjutáshoz szükséges holmit, hogy aztán megint tetemes mennyiségűt szívjunk egy feladattal, amit egyébként nagyon okosan találtak ki a készítők, és amilyet máshol még nem láttunk korábban.


Innen aztán beindult a verkli és elkezdtük darálni a megoldásokat, csak helyenként akadtunk meg picit, segítséget se kellett sokszor kérnünk. Hogy aztán a végén ismét fennakadjunk egy picit, ahol véleményem szerint ismét belefutottunk egy potenciálisan tervezési hibába, amivel egyébként a szerencsétlenebbek akár el is lehetetleníthetik a saját kijutásukat, de a pálya tervezője nem ért velünk egyet ebben, úgyhogy be tudjuk ezt annak, hogy túlságosan videojátékos szemlélettel tekintettünk az egészre.


Végül a 20 perces lefagyásunk ellenére is annyira jó tempóban haladtunk, hogy még azt is megengedhettük magunknak, hogy a végső kijutáshoz szükséges széfet letiltsuk három téves pinkód próbálkozással, hogy aztán 5 perc múlva feloldjon, és próbálkozhassunk újra – addigra azonban már rájöttünk a számok helyes sorrendjére. Összességében tehát jó élményt nyújtott a Szobafogság, biztosak vagyunk benne, hogy egyszer ellátogatunk majd a másik pályájukra is, mely a „Párttitkár irodája” néven fut, tehát egészen frankón hangzik. Fojesz például rögtön az első szoba után ment volna oda is.


A cikk elején azt írtam, továbbra sem unjuk a szabadulós játékokat, s ez így is van, a Szobafogság is nagyon szórakoztató volt. Ugyanakkor nem tudok nem gondolni arra, hogy lassan ideje lenne tovább vinni ezt az egész koncepciót: több szobát összefűzni, vagy akár egy egész családi házat berendezni, komolyabb történettel, ami rendesen áthatja a játékmentet. S persze új, friss feladványokra és helyzetekre is szükség lenne, hogy ne mindig csak számokat kelljen kitalálni, és lakatokat kinyitni egy újabb kulccsal. Nagy jövő állhat még a stílus előtt, és aki friss játékosként most vág bele ebbe az egészbe, annyi lehetőség közül válogathat, hogy hónapokra megvan a szórakozása. De előbb-utóbb ez a sztenderd formula elfárad majd, és ez most már inkább előbb fog bekövetkezni, mint utóbb.