Félreértés ne essék. az AMC csatorna The Walking Dead tévésorozata továbbra is etalonszámba megy. Az áprilisi finálé 12,4 millió embert ültetett a képernyők elé, annak ellenére, hogy a Robert Kirkman-féle képregényes alapanyagnak már a korábbi évad is fityiszt mutatott, s a véreres szemű fanok szerint az élőszereplős széria nyomába sem ér az eredetinek. De tegyük félre az olvasók kis százalékát érintő megjegyzéseket, s lássuk, hogy miként muzsikált a harmadik évad! Nos, Frank Darabont immár csak távolról figyeli az eseményeket, a gyeplő ezúttal Glen Mazzara kezében volt, aki egyszerre sokat akart markolni. Abban egyetérthetünk, hogy mindnyájunk számára meghatározó volt az első nekifutás, míg a második évadban kisé leültek az események, és szappanoperára emlékeztető végeredményt kaptunk. Egészen a végéig egy helyben toporogtak hőseink, mígnem a harmadik szériától sokan vártak megváltást. A cikk nyomokban spoilert tartalmaz.


S mit tettek az írók: minden idők egyik legerősebb nyitásával törtek utat a szívünkhöz: hullottak a járkálók, ahogy a nagykönyvben meg volt írva: az újabb menedékként szolgáló börtön megtisztítása nem volt egy hálás feladat. Rickéknek pár részbe telt, mire berendezkedtek és legyalulták az ellenállást – legyen az élő vagy holt. Eközben egy másik szál, a farmról való iszkoláskor elveszett Andrea története is tovább gyűrűzött. A szerencse sodorta a szőkeség mellé a csendes amazont, Michonne-t, aki két hordár-zombijával és szamurájkardjával vívta ki a tiszteletünket. Bemutatkozott az emberiség utolsó mentsvára, Woodbury is, amit egy Kormányzónak hívott személy üzemeltet, a béke és az újrakezdés reményében. Legalábbis, a látszat ezt diktálta. A fegyveresekkel, önjelölt tudóssal és békés polgárokkal felvértezett város azonban sötét titkot rejt: kevesen tudják, hogy a diktátor nem az emberségéről híres, hatalmát tisztességtelen és kegyetlen eszközökkel tartja fenn, ráadásul Andreánk szívét is elnyeri, ami a fekete útitársnőjének nincs ínyére – ő legalább képes olvasni a nyilvánvaló jelekből. Visszatérve a szőkeségre: Andrea habozása, s az önjelölt, idegesítő szerepköre nem mehet a végtelenségig. Az erkölcsi csőszködésnek meglesz a böjtje.


Időközben megszületik Lori és Rick (Shane?) kisbabája, és a mindennapi nehézségektől a túlélők egyre jobban megfogyatkoznak: a mindvégig értetlen arcot vágó Lori belehal a szülésbe, T-Dog is már az örök vadászmezőkön statisztál, Hershel apó is elveszti a lábát. De ahogy mennek, úgy jönnek is régi/új arcok: Daryl bátyja, Merle a kormányzó hadseregét erősíti, mígnem össze nem fut az öcsikével. A rosszfiú igazi kakukktojás, míg a képernyőn volt, minden percét élveztük – s így nagyon fájt az a pofon, amit az utolsó előtti részben kapunk. Glenn és Meggie szerelme tovább erősödik, annak ellenére, hogy ők is látogatást tesznek Woodbury kínzókamrájában. Észrevétlenül férfivá és nővé érnek, igazi rettenthetetlen gyilkológéppé válnak, s onnantól kezdve újat már nem tudnak mutatni – egy-két, őrtoronyban megejtett kefélésen kívül. Egyedül Hershel kisebbik lánya, Beth az, aki látványosan nem csinál semmit – időnként ugyan hatáskeltően felkurjant, de a készítők továbbra sem tudnak vele mit kezdeni a dajkaszerepen kívül. Carol is szépen megbújik a háttérben, női praktikákkal, tártöltéssel, és íjpuskás hősünkkel való flörtölgetéssel ütve el az időt. Nagyon is nyilvánvaló, hogy nagyságrendileg az évad feléig az erőviszonyok tisztázódnak, jellemfejlődésről már nemigen beszélhetünk. A meghátrálnak, vagy harcolnak dilemmája körül forog az évad második fele, elvégre két dudás (Rick és a Kormányzó) nem fér el egy csárdában.


Szorítkozzunk inkább a delejesebb karakterekre. Ricknek tizenöt rész kell arra, hogy rájöjjön, az egyszemélyes irányítás mit sem ér – pláne akkor, amikor az elmelágyultság jelei mutatkoznak rajta: látni véli halott felesége szellemét, körsétákat tesz a börtön körül, zavarosan motyog. Ez a szál amilyen ígéretesnek indult, olyan gyorsan véget is ért: a készítők idejében kapcsoltak és sajnos észhez térítik a főhős, mielőtt még valami izgalmas történne. Hiábavalónak bizonyulnak atyai törekvései, elvégre a kis Carl már a saját útját járja. Az mellékes, hogy tenyérbemászó a modora, nyilvánvalóan pszichopatává érik, nem hallgat a szép szóra, s nem találunk olyasvalakit, aki úgy istenesen megdorgálná. A bicskanyitogató jellem egy önfejű, pimasz és koravén fiút takar – nem titok: őt utáltuk a legjobban az egész széria alatt. Aki viszont tényleg telitalálat, az Michonne. A rasztahajú fekete lány profi módon kaszabolja a járkálókat, nem szól két mondatnál többet, s bár némi leszbi hajlam azért befigyel nála, és egyetlen, semmitmondó arckifejezést vág az egész évad alatt, mégis imádtuk. Van még benne potenciál, rendesen.


Szintén a családi veszteségek miatt vált kegyetlen uralkodóvá a Kormányzó - ő az igazi főgonosz, de mégis együttérzünk vele. Szemrebbenés nélkül végeztet ki ártatlanokat, bort iszik (vagyis whiskeyt), de vizet prédikál. Hazug és embertelen, de később a motivációja sziklaszilárddá keményedik, a jóság utolsó csírája is elveszik benne. Ha szurkoltunk is neki, a gátlástalanság minden szimpátiánkat darabokra töri, ahogy arra Andrea is rájön, sajnos túl későn. David Morrissey zseniális alakítása előtt mi is leborulunk, minden apró rezdülését tátott szájjal néztük, morbid szokásaitól (járkálófejek az akváriumban, átváltozott lányát láncra verve tartja, gladiátorharc a városban) fintorogtunk – talán ő volt az egyetlen olyan szereplő, aki teljesen egyben volt. Magunkon is meglepődtünk, amikor a halálát kívántuk, pedig utólag belegondolva, nélküle kevesebb lenne az egész. Érhető, hogy ez másoknak is eszébe jutott.


Az évad cselekménye meglehetősen hullámzó teljesítményt mutat. A remek nyitást némi egy helyben tapogatózás követ. Az erőltetett járkálóírtás tényleg csak az unaloműzést szolgája, valamikor abszolút nincs rá szükség – odavetették elénk, amikor már a stáb azt érezte, elég legyen az érzelgősségből. A harccal nincs is baj, a kiskés úgy hasítja a rothadó húst, mint a vajat, Daryl chopperrel megy zombit ölni, íjai rendre betalálnak, s kínosan sok a fejlövés. A börtönt kétszer is megostromolják a rosszfiúk, amit öt perc alatt letudnak a készítők. Gránátvetővel és rögzített géppuskával osztják a népet, zárt térben pedig képesek berezelni egy-két járkálótól is. Hogy is van ez? A The Walking Deadből soha nem lesz akciósorozat, ezt be kell látnunk, a küzdelem csak apró közjáték. A drámaiságról elnyújtott, lassú párbeszédek, könnyek és belső vívódások tanúskodnak. Akár komplett epizódokon át: gondoljunk csak Rick egykori megmentőjével, Morgannel való találkozásra és a hírhedt kerekasztal-beszélgetésre az ultimátum kihirdetését megelőzően. A 16 részre hízott széria olykor vontatott tempót is jelent, vannak jelenetek, melyek indokolatlanul nagyobb hangsúlyt kaptak, máskor viszont mindent elkapkodnak. Nagyon úgy tűnik, hogy Mazzaráék maguk sem tudták, hogy mit akarnak elérni, több akciót, vagy még több drámát és elmerengést, az összetevők aránya véletlenül sem kiszámítható, így érdeklődve figyeltünk epizódról-epizódra, hogy most éppen mit kapunk. Tiszta lutri. Kicsit felemás, kicsit elkapkodott, kicsit elnyújtott, de legalább The Walking Dead.


A finálé piszok módon nyitva hagyja az eseményeket, többünkben betöltetlen űrt hagyva. Vártuk a hatalmas eufóriát, vagy legalább egy apró csattanót, de minden egy erőltetett giccsparádéba torkollott. Nem kaptuk meg a megérdemelt összecsapást (vagyis igen, de nem ilyen formában), nem szükséges a végtelenség húzni a rajongók idejét, olykor tudni kell lezárni is. S miért vált Rickből a gyengék és elesettek védelmezője, amikor korábban szemrebbenés nélkül hagyott cserben ártatlanokat? Vagy esetleg velünk van a baj, s nem láttuk a fától az erdőt? Egy biztos: a harmadik nekifutásban nem a járkálók jelentik az igazi veszélyt, hanem a hús-vér riválisok. A letűnt kor törvényei a semmibe vesztek, itt már csak az erősebb győz a gyenge felett, a túlélés csak azok számára adatik meg, akik olykor kíméletlen döntéseket hoznak. Ebből a szögből nézve már nem is annyira lehangoló a végeredmény, dacára annak, hogy a narratívát mindennek nevezhettük, csak sziklaszilárdnak nem. Az ősszel érkező negyedik évad új irányt vesz – reméljük, hogy immár a készítők is közös nevezőre jutnak, s a tanácstalan lavírozás helyett biztos kézzel navigálják a túlélők sorsát.

Szereplők: Andrew Lincoln, Sarah Wayne Callies, Laurie Holden, Steven Yeun, Chandler Rigs, Scott Wilson, Norman Reedus, Michael Rooker, David Morrissey
Rendezte: Ernest R. Dickerson, Gregory Nicotero, David Boyd
Író: Frank Darabont, Robert Kirkman, Charlie Adlard, Tony Moore, Glen Mazzara
Producer: Frank Darabont, Robert Kirkman, Gale Ann Hurd, David Alpert
Vágó: Julius Ramsay, Hunter M. Via, Nathan Gunn
Zene: Bear McCreary

IMDB értékelés: 8.8
Gamekapocs értékelés: 8.6