Több mint harminc éve már, hogy Sam Raimi olcsópénzből letette az asztalra az Evil Dead-széria nyitódarabját. Valahol itt kezdődött az a máig is tajtékzó hullám, melytől képtelenek elszakadni korunk alkotói: fiatalok kiruccannak egy vidéki házba, ahol aztán beüt a ménkű. Mégis, a témára rákaptak a trancsírozást kedvelő, könnyed örömöket kedvelő horror-rajongók – a kultikus első részt egy humorosabb folytatás, s egy Sötétség seregére elkeresztelt mellékág követett, megalapozva ezzel Bruce Campbell karrierjét is. Az Evil Deadet körülölelő nyers energia, a már-már komikum határát súroló beteg hangulat mégis képes volt arra, amire a nyolcvanas években sok futószalagon termelt hasonló alkotás nem – mindmáig megmaradt az emlékezetünkben. Az abszurd, fekete humorral átszőtt eposz feldolgozásért kiáltott, s most elérkezett az idő, körömfont szabályok mellett: ami korábban jól működött, abba felesleges lenne belekontárkodni. A 2013-as Evil Dead teljes mértékben hű marad az eredetihez, de ettől eltekintve azok számára is képes újat mutatni, akik kívülről fújják az egész mítoszt.


Ahogyan kívülről fújja a remake rendezője, Fede Alvarez is, akinek ez az első filmje. A fickó Panic Attack! című rövidfilmje bizakodásra adhat okot, persze Raimi és Campbell sem szakadt el a műtől, mert szerintük csak így lehet teljes a fanok öröme. Papíron producerek ugyan, de biztos nem engedték el teljesen Alvarez kezét. A forgatókönyvhöz a sztriptíztáncosnőből íróvá avanzsált Diablo Cody is hozzájárult, akinek a Juno és az Ördög bújt beléd scriptjét is köszönhettük. Persze az új Gonosz halott kulisszatitkai a kutyát sem érdekik, sokkal inkább az a fontos, hogy az ígéreteknek megfelelően igazi oldschool horrort kapunk-e CG nélkül, maszkokkal és művérrel, ahogyan a dicső hőskorban. Nos, az egyik leghíresebb közösségi oldalon percekkel a film megtekintése után így nyilatkoztam: „azt a k*rvamindenit!”. Alapvető szabály, hogy csak akkor vesd papírra a gondolataidat, ha már pár napig hagytad ülepedni az élményt. Bárhonnan is nézem, mostanra is széles vigyort vált ki belőlem az Evil Dead, megkaptam tőle mindazt, amit hosszú évek óta egyetlen feldolgozástól sem.


Az alapszitu sem számít nagy meglepetésnek: öt huszonéves fiatal jeepbe pattan, s meg sem állnak az erdő mélyén lévő házig. Talán azért lehet ennyire unalmas a nyitány, mert az utóbbi években tobzódtunk az ilyen közhelyekben, bár ’81-ben sem volt ez másképp, ugye?  Az egyik cserfes leányzó, Mia drogfüggő, s az ő rehabilitációja érdekében utaztak el a vidékre. A korházi légkörrel ellentétben a környezetváltozás ezúttal talán sikerre vezethet, igaz, nem olyan formában, mint hitték. A társasághoz tartozik még a lány bátyja, David és annak barátnője, Natalie is, aki magán viseli a tipikus szőke picsák stílusjegyeit. Az áldozati báránykák szerepkörét a túlzottan is aggodalmaskodó, félvér Olivia és a szemüveges pályakezdő tanár, Eric teszi teljessé. Szépen felfedezik a renoválásra szoruló viskót és környékét, gyorsan rálelnek a pincébe vezető csapóajtóra, ahonnét bődületes bűz árad. Odalenn állati tetemek, egy máglya nyomai és egy emberbőrbe kötött könyv fogadja őket. Nem törődnek az intő jelekkel, Eric fennhangon felolvas könyvből, ami útjára bocsájtja az elfeledett gonoszt. Időközben az elvonási tünetektől elkóborolt Mia nem tud nyugton maradni, az erdő ártó szelleme kipécézi magának és vaginájába ártó mételyt fecskendez. David időben rátalál a zihált húgára, akit visszavisz a házba, ám Mia már nem az a nebáncsvirág, mint korábban: zombiszerű állapot, s agresszió jelei mutatkoznak rajta, s mindenkit megfertőz vele, akit csak megharap, vagy szájba okád. Persze elsőre azt hiszik, hogy a heroin hiánya okozott nála némi tudathasadást, de amit a saját bőrük is veszélybe kerül, elgondolkoznak azon, hogy a lehet valami igazságalapja a fekete mágiának. Innen történelem.


A cselekmény viszonylag hűen követi az eredetit, úgy is mondhatnák, hogy szolgai módon, de Alvarez egy-két egyedi csavart engedélyez a filmnek, ami csak a hasznára válik. Több helyen olvasható, hogy a karakterek kidolgozatlanok és üresek, de itt ismét fel kell idézni az emlékeinket, és rájövünk arra, hogy Ashen kívül ott sem volt mindenki szerethető és színes figura, akkor miért pont az új verzió legyen ilyen? A Gonosz halott nem erről híres, hanem a hentparádéról, ami után mind a tíz ujjunkat megnyaljuk – elvégre erre fizettünk be. S e tekintetben nem kell a filmet félteni: lesz itt öncsonkítás, darabolás, zsigerelés, szurkálás – mindez sejtelmes fényjáték és hangzás mellett, ahogy a műfaj kőbe vésett szabályaiban megengedik. Nem is rugaszkodnak el a valóságtól, az új Evil Deadben talán a fekete humort mérik szűkmarkúan, de ez a némileg komorabb felütés következménye. Persze a megszállt testek obszcén nyelvhasználata továbbra is megmosolyogtató, de korántsem esik át a ló túloldalára. Némi hatásos pózolás még belefér a főhőstől – akiről úgysem találjátok ki, hogy ki az. Ez az egyik hatalmas meglepetés a filmben, elvégre a játékidő háromnegyedéig logikusan követtük az emlékeinket, aztán meg pofára is esünk szépen. Bár az „új Ash” nem éppen úgy csatlakoztatja az ikonikus láncfűrészt a karjához, mint hinnénk, de ez legyen a legkisebb gond. Szépen szól az a robbanómotor, az áldozatokért nem hullajtunk könnyeket, a sötétben káosz uralkodik, a Holtak könyvét pedig nem lehet csak úgy elpusztítani.


Tegyük félre az aggodalmakat és tárjuk ki a képzeletünket, elvégre az Evil Deadben a terror megnyilvánulása is a régi idők merészségéhez közelít. Nincsenek digitális effektek, minden erőszakot bábúkkal és maszkokkal oldanak meg. A kiszolgáltatottság és kapkodás persze rendre kudarccal végződik, Alvarez biztos kézzel vezeti végig a történetet, üresjáratok nélkül. A megszokott felvezetést - a piálást, a füvezést és az erőltetett párbeszédeket - el is felejthetjük, hiszen nagyjából 15 perc kell ahhoz, hogy ráleljenek a Holtak könyvére, s onnan már nincs megállás. Olyan az egész cselekmény, mint egy ízes káromkodás: viszolygást és megbotránkoztatást kelt. A produktum nem kínál mást, csak azt, amit megígért: baráti kikacsintást a műfaj hőskorába, mindezt a modern néző igényeinek megfelelően, de szigorúan zöld háttér nélkül. Erdőben rohanó, imbolygó kamera, hámló bőrű, szinte elpusztíthatatlan holtak, s a hosszú másodpercekig berregő láncfűrész hangja, mialatt vörösre festi az ordítozó hőst – szinte eufórikus érzést kelt bennünk. Meghatódtam – nem hittem volna, hogy ez 2013-ban még szalonképes lehet, pedig de.


Felhozatnánk példának a kicsit együgyű színészi teljesítményt, elvégre a csipetnyi lelkizésen és nagy megdöbbenéseken kívül nem sok emlékezetes pillanatot tartogatnak. Nem nagy tehetség kell fájdalomtól eltorzuló arccal meredni a kamerába – ha pedig ez sem menne, elég egy csak rálépni a szereplők tyúkszemére és felvenni a hatást. Mia gülüszemeit imádtuk, csak Eric bámul meredten előre szájtátva a nagyon csodálkozásában, a veszteségként elkönyvelhető lányok pedig formás combokkal csúszkálnak a vérben, hogy teljes legyen a vizuális inger. Aaron Morton operatőr képei szigorúan a lényegre szorítkoznak, jól kihasználja a szűk tér adta lehetőségeket, a zenék sokkolnak, főleg ha a tökéletes pillanatban zendítenek rá. Egy szó, mint száz, egyben van az új Gonosz halott, s bár hibái is vannak szép számmal, de csak a műfajból adódóan. A visszatérő hiányosságokat lassan már a jenki horror velejáróként kell emlegetnünk, úgysem tehetünk ellene semmit. Ilyen a tökéletes remake? Nem bólintanánk rá elsőre, ízlelgetnénk a kifejezést, megnéznénk még egyszer a filmet és csak utána helyeselnénk. Üdvözítő, hogy a frencsájz nincs elfeledve, s ha hihetünk a szóbeszédeknek, a jövőben sem kell lemondanunk róla.

Rendezte: Fede Alvarez
Forgatókönyv: Fede Alvarez, Diablo Cody, Rodo Sayagues Mendez, Sam Raimi
Szereplők: Jane Levy, Shiloh Fernandez, Jessica Lucas, Lou Taylor Pucci, Elizabeth Blackmore
Játékidő: 90 perc
Hazai bemutató: 2013. június 27.
IMDB: 7.3
Metascore: 57/100
Saját vélemény: 8.5