Mark Lawrence füstöt fújt az angolszász fantasy méhkasába, a kaptárban ragadt rovarok bódultan röppentek szét, utat engedve az új királynak – övé a méz, s övé a királyné is. A tavalyi Tövisek hercege egy ígéretes, finomkodások nélküli, szemtelen antihőst a középpontba állító trilógia kezdő darabja volt, most pedig a Fumax közbenjárásával megérkezett a folytatás is. A két idősíkon átívelő kötet továbbra sem késztet ásítozásra senkit: az újító szándék könnyűszerrel megugorja az évtizedek alatt alacsonyan vegetáló ingerküszöböt. Honogrous Jorg Ancrath immáron a Regnar Felföld uraként néz szembe a veszedelemmel: olykor saját nagyravágyásával, máskor egy várostrommal, ahol ő lesz előnytelen pozícióban. A jóságos szőke herceg egyesítené a széthullott királyságokat, eltiporná az olyan élősködő, gonosz urakat, mint Jorg. Tisztességes harcban hősünk nem verhetné vissza a támadást, de tetteit most sem a fair play szellemisége vezérli.


Azt hiszem egy kellően intuitív fantasy iromány megalkotásához csupán tehetség és rengeteg szabadidő szükséges. Lawrence-nek mindkettő megadatott: szépirodalmi érzék, a trendekre fittyet hányó témaválasztás, civil munkájában a mesterséges intelligencia kutatója, négy gyermeke közül pedig az egyik súlyosan fogyatékos, aki állandó felügyeletre szorul. Így otthonról végzi a munkáját, amibe egy kis mellékes – a regényírás is – belefér. A vaskos, 500 oldalra hízott kötet keménykötést kapott, bár a könyv szövege szellős, s a fejezetek sem a leghosszabbak, így viszont még kényelmesebb az olvasás. Bizonyára sokatoknál előfordult már, hogy esténként a szemetek már-már leragadt, de mindenképpen be akartátok fejezni az aktuális fejezetet – hála a sűrű tagoltságnak, nem kell megerőltetned magadat. Viszont a Tövisek királya könnyen letehetetlenné válik, hiszen menthetetlenül cinikus stílusban, első szám, első személyben elbeszélt történettel gazdagodunk, némi posztapokaliptikus utóízzel.


Természetesen a történet ott folytatódik, ahol a Tövisek hercege abbamaradt. Öccse halálának megbosszulásához vezető úton Jorg immáron a Felföld ura, ám szándékától továbbra sem tágít: végtelen háború veszi kezdetét, az ellenfeleit megismerte, érdekből köt házasságot egy tizenkét éves, ám éles eszű lánnyal, miközben a vára alatt egy húszezres sereg ostromra készül. A jóslatokban szereplő, a nép által istenített dicső lovag arra törekszik, hogy egyesíti a birodalmakat, békét és jólétet hozva el mindenkinek. A legtöbb király fejet is hajtana azért, hogy életben maradjon és az alattvalóira hallgasson, ám Jorg annak ellenére száll szembe az ellenséggel, hogy a csata már a legelejétől fogva kudarcra van ítélve. Egy hős bajnok áll szembe a fiatal, korábban banditaként ártatlanok vérét ontó és nőket erőszakoló királlyal, de ebben a történetben nem mindig a jóságosak nyernek. Pont ezért imádjunk Lawrence regényeit, s bár Jorg olyan romlott, mint ahogy elképzeljük, sanyarú gyerekkora tette őt kőkemény és rendíthetetlen élősködővé, aki a minden hájjal megkent csavargó bűnözőkkel, a Testvérekkel vette körbe magát. S még mindig tud meglepetést okozni, lehet, hogy kívülállóként őrültnek hisszük, lehet, hogy vakon rohan a végzetébe, ám teszi mindezt iszonyatosan hatásos belső monológok közepette.


A kötet a múltban és a jelenben fut ezúttal is, amelyek a végén egy egésszé fonódnak össze, ahol megvilágosodunk és majdnem minden homályos folt megvilágosodik. A jelenben a Jorg várát, az Odút ostromolják, miközben hősünk ezt a lehetetlen időpontot választja arra, hogy megházasodjon, ám az ara sem az a nebáncsvirág, akire számítani lehetett – ez a tény még Jorgot is megleli. Időnként négy évet ugrunk vissza az időben, amely pár hónappal az első könyv vége után játszódik. Hősünk itt megszilárdítja a hatalmát, erős kézzel rendezkedik be a Felföldön, de látogatást tesz szülőföldjén, Ancrathban is. Előfordul az, hogy a múltban felvetett kérdésekre a jelen idősíkban kapjuk meg a választ. Végül, a fejezetek közt Jorg mostohanénjének, Katherine naplóját olvashatjuk, aki előtt nyilvánvalóvá válik a fiatalember valódi célja, s olykor bestiális viselkedése – ha máskor nem is, majd akkor, amikor őt becsteleníti meg.


Már viszonylag a történet elején Jorg rátalál a nemezisére, Orrinre, aki tökéletes ellentéte az ifjúnak, jóságos, emberséges, biztos kezű, könyörületes uralkodó, aki szembemegy az évszázadok alatt megszokottá vált normákkal, szerinte a népet nem félelemmel kell engedelmessé tenni, lehet kormányozni úgy is, hogy mindenki örül, és ami legszebb az egészben, ereje és hadserege is ehhez, s bármikor képes azt megvalósítani. Bármennyire is taszítja a gondolat, Jorg tiszteli a szőke és jóképű herceget, s hiába szólnak a próféciák a jó győzelméről, hiába látnák még a varázshasználók is trónon, Jorg szembemegy a jóslatokkal, mindez tisztességtelen eszközzel próbál érvényesülni, olykor öngyilkos akciókba kezdve, hiszen csak a győzelem számít, semmint az odavezető út. Ahogy hősünk öregszik (még így is csak tizennyolc éves) úgy válik megfontoltabbá, sőt mi több, még a lelkiismeretének csírái is gyökeret vernek benne, reménytelenül szerelmes, még magán is csodálkozik, amikor érdekelni kezdik az elesettek és a gyermekek sorsa. Ennek ellenére az előző regény rajongói örülhetnek: vérontás terén továbbra is unikumdarabban van dolgunk, Jorg és kompániája átgázol mindenen és mindenkin, a fiú jelleme végletekig összetett, ő maga sem tudja kihámozni olykor cselekedetei értelmét – akkor miért pont az olvasó tudná? Ösztönei sokszor segítettek kikerülni a kelepcéből, ennek ellenére még mindig egy árnyalt figura, aki ugyan tett egy bátortalan lépést a humanizmus felé, útján meg-meg torpan, olykor kétségbeesik, s visszatáncol az őrület véres és kegyetlen valóságához.


Nem nehéz észrevenni a valódi Európával vont párhuzamot. Egyre jobban megbizonyosodunk arról, hogy a könyvben Építőként emlegetett ősök voltképpen a jelen világunk szülöttei, a világvége után Földünk ismét középkori jelleget ölt fel. Jorgnak például karórája van, s az építők acéljából készülnek a legjobb kardok. A trilógiát felfoghatjuk egyfajta utópiának is, és a múlt darabkáival való találkozást sokszor mágikus megnyilvánulásnak hiszik hőseink. Varázslatok és természetfeletti események is keresztezik a történetet, visszatér Jorg ördögszerű, drabális kedvence és Góg, a tűzzel játszó gyermek is. A többi régi-új szereplő is kellően kidolgozott ahhoz, hogy emlékezetes része legyen a történetnek – főleg a pszichopata Testvérek - ennek ellenére Lawrence nem erőlteti az unalmas, bő lére eresztett jellemrajzokat és tájleírásokat – megteszi ezt helyettünk Jorg a fejezetet közt - célra törően pont annyit időz el a részleteken, amely felétlenül szükséges, s a kibontásukat inkább az olvasó képzeletére bízza. Hogy is mondják? A tetteink többet mondanak ezer szónál? Pedig a színhelyek nem mutatnak túl a megszokott fantasy sablonokon, olykor mi is a hegyek közt járunk, máskor mindent elnyelő mocsarakban, vagy a holtak földjén. Úgy is mondhatnánk, hogy az író megadja a kezdőlökést, a többi pedig rajtunk múlik. Ha pedig összeáll a kép, mi is elismerően bólogatunk. 


A több idősíkon át ugráló letehetetlen történet olykor még a múlt „dobozkába” zárt elfeledett titkaira is fény derít. Jorg minden hibája és könyörtelensége ellenére is imádnivaló figura, aki átgázol mindenen és mindenkin. Már az első kötet alatt is pislogtunk döbbentünkben, ám most Lawrence úgy emeli a tétet, hogy visszafogja a kicsapongó stílus alatt nyargaló lovat, kényelmes tempóban halad a vége felé. A zseniális szóforgatást Gy. Horváth László irodalmi értéket képviselő, minőségi fordítása adja vissza. A Tövisek királyának eredetiségéhez nagyban hozzájárul, hogy többféle stíluselem kergeti egymást, egyszer csontkemény korrajz, máskor hideglelős horror, pluszban ott a modern eszközök szerepeltetése. Ami nem változik, az az erőteljes hatás, ami után már hosszasan a fejünkben lesz a körmönfont történet. Nyugaton augusztusban érkezik a záró darab Tövisek Császára címmel, s az eddigi megjelenési ütemtervet tartva vélhetőleg 2014 elején egy mindent elsöprő végjátékkal gazdagodunk. S a végére egy tanulság: a fantasyt nem kell kötelezően megújítani, elég csupán a meglévő alappilléreket felcserélni, elrugaszkodni a szabályoktól, belevinni egy kis szokatlant, nyakon önteni kérlelhetetlen naturalisztikussággal, és máris arathatjuk a babérokat.