A második és a harmadik széria alaposan
megosztotta a nézőket, nekünk se volt túlságosan ínyünkre az egyhelyben
toporgás. Hershel farmja és a börtön után végre megbolygatott méhkas módjára
eredtek szét hőseink a szélrózsa minden irányába, miután az egykori woodburys
helytartó, a Kormányzó visszatért és dühösebbnek tűnt, mint valaha – de ne
szaladjunk ennyire előre. Tekintsünk vissza októberig. A negyedik nekifutás
első pár epizódja után azt hittük, hogy ugyanolyan cselekményt kapunk, mint amilyet
a korábbi karmester, Glen Mazzara képzelt el. Szerencsére az új showrunner,
Scott Gimple nem hagyta otthon a kreativitását, több olyan húzása volt az
elmúlt hónapokban, amikről álmodni sem mertünk, dacára annak, hogy néhány
rajongónak ez is kevés volt. Az AMC több pénzt pumpált a sorozatba, a szereplők
pedig több mérföldet gyalogoltak, mint valaha. És végre a túlélési játszma is
jelentős szerepet kapott. Mert mi lehet annál szebb, amikor kedvenceink
viseltes gúnyában, kisebb csapatokat alkotva menedéket és élelmet keresnek
egyik napról a másikra? S ha ez nem lenne elég, saját belső harcukat is meg
kell vívniuk, miközben minden bokor mögött járkálók hada les rájuk. Spoileresek
leszünk!
Mivel is indult az egész? Miután hőseink
a Kormányzót elkergették, Woodbury lakosságát is befogadták a börtönbe. Rickék
már csak ritkán portyáznak, inkább földet művelnek, letették a fegyvert. Mindaddig,
míg egy titokzatos kór el nem kezdi tizedelni a túlélőket - gyógyteával és
ápolással semmire sem mennek, így a fertőzötteket elkülönítik, kedvenceink pedig
vakarják a fejüket, hogy mit kellene tenni. Az antibiotikumok messze vannak,
egy többnapos, veszélyes utazással kecsegtet a megszerzésük, de egy kisebb
csapat útra kell. Időközben Carol néni saját kezébe veszi a betegek sorsát,
néhányukat titokban megöli annak érdekében, hogy ne terjedjen tovább a
betegség. Mikor ez kitudódik, a nőnek mennie kell. Amikor a fertőzésnek vége,
új nehézségekkel kell szembenéznie a társaságnak: a Kormányzó bosszút forral.
Nagyjából az évad felénél váratlan fordulatot vesz az addig egy szálon futó
történet. Kiderül, hogy mi történt a gonosszal, miután Rickék elkergették. A
fickó egy családnál talál menedéket, szerelembe esik, atyai szerepet vállal,
majd egy másik túlélőcsoporthoz szegődik, akiknél kis időn belül átveszi az
irányítást.
Az a két-három epizód, amely teljesen a
Kormányzóra hegyeződik ki, talán sokkal jobb, mint az előző szériák együttvéve.
Pont. Ennyi drámát, ennyi pálfordulást a készítők még soha nem öltek a
sorozatba, mint akkor. Az alapból negatív karakter még szerethetővé válik,
teljesen átéljük identitását, a múlt szomorú emlékeiből építkező
jellemfejlődését és az atyáskodásának gyökerét. Mindaddig, míg újra ki nem
mutatja foga fehérjét, fegyverekkel és tankkal újból meg nem támadja a börtönt.
A támadás olyannyira jól sikerült, hogy a túlélők szélnek erednek, elszakadnak
egymástól, kisebb csoportokra oszlanak – persze csak azok, akik életben
maradnak. A Kormányzónak és az eleddig a béke követének számító öregúrnak,
Hershelnek meg kellett halnia – ha másért nem is, hát azért, hogy a jó és a
rossz közti egyensúly helyreálljon. Az évad felétől egy merően újszerű The
Walking Deadet ismerhettünk meg. A klasszikus posztapokaliptikus stíluselemek
itt a legerősebbek, hiszen szereplőinknek nincs meg az a biztos háttér, mint
korábban. Újra kell építeniük mindent: menedéket találni, gondoskodni magukról
és a társaikról. Minden részben más és más csoport sorsát követhetjük nyomon,
mígnem az utolsó epizódban ismét keresztezik egymás útját. 
Nem akarom hogyvoltozni az egész cikket,
de azt mindenképp hangsúlyozni szeretném, hogy habár időhúzásnak tűnhet a
folyamatos útkeresés, az elhagyatottnak tűnő házak átkutatása, az esti
merengések, a múlton való rágódások és más apróságok, de mindig sokkal
érdekesebbek, mintha meglenne egy stabil háttér. Amikor egy fiatal lány, Beth
élete első berúgását akarja kivitelezni, mert korábban, amikor még az apja élt,
erre nem volt oka, de amikor úgy ébrednek reggel, hogy az lehet az utolsó
napjuk, akkor minden hasonló, pitiáner dolog felértékelődik. Tyreese, Carol és
a kislányok fejezetei is átértékelődnek, amikor beüt a tragédia (merész gyerekgyilkossággal), ami mellett a Carol színvallása is eltörpül. Az út során olyan
szereplőkkel (egy izomagyú, de szerethetően mackós katonával, autistának tűnő
tudóssal és egy hallgatag jónővel) találkozik Glenn, akik talán véget vethetnek
a fertőzésnek – de vajon megéri-e Washingtonba utazniuk, amikor a koreai srác
még nem talált rá elveszett feleségére? Mi a fontosabb? Az emberiség sorsa,
vagy a szeretet? Aztán ott van Rick, Michonne és Carl, akiknek kapcsolata méginkább kiteljesedik. Főleg a szamurájkardos amazon nyílik meg a fiú előtt,
kiderül a szomorú múltja és az, hogy ez a csapat segített neki kilábalni a
reményveszteségből. Rick és Carl közti szál talán kibogozhatatlan, hiába büszke
fiára az apa, Carl egyszerűen nem tud megfelelni neki, ő maga is egy szörnyeteg
és végre ezt belátja. Jól illusztrálja a helyzetet az utolsó rész egyik
múltba tekintő jelenete, amikor a fiú barátja legózik, ő pedig egy pisztollyal
babrál. 
A szétszóródott csapat hamarjában,
egymástól függetlenül új megoldásban reménykedik. Eljutni Terminusba, a
Végállomásra, ahová a környék sínpárja is vezet. Kicsi furcsa megoldás az, hogy
mindenkinek ez jutott az eszébe. Az útszéli feliratok alapján menedék és étel
vár minden túlélőre. Most őszintén! Egy olyan világban, ahol farkastörvények
uralkodnak, elképzelhető, hogy létezik egy hely, az emberiség utolsó mentsvára,
ahol mindenki boldog és minden fenyegetés megszűnik? Ugye-ugye. Az évadzáró
például tele van utalással: mikor Rick csapdával nyulat fogni tanítja fiát,
elmondja, hogy csak az áldozatok ösvényét kell figyelni, így azok akaratlanul
is belesétálnak a csapdába. Pont ez történik a túlélőkkel is – a visszatekintéseknek
tehát nem kis jelentősége van, még ha ez elsőre nem is tűnik fel. Az évad talán
legnagyobb tanítása az, hogy ha egy ilyen nyomasztó világban élünk, egyik napról
a másikra megváltozhatnak a körülmények, az addigi szilárd jellem is darabokra
hullik, így az alanynak újra össze kell szednie magát. Persze már nem ugyanaz a
személy lesz, mint korábban. 
A készítők pattanásig feszítették a húrt
és ez így van rendjén, még akkor is, ha több rajongóknak ez a szisztéma
megfekszi a gyomrát. A lassan felépített kártyavár összeomlik, mindent újra
kell kezdeni – valakinek sikerül, valakinek nem. Gimple remekül játszadozik a
karakterekkel, a mondatoknak súlya van, érdemes mindet elraktározni magunkban,
hiszen kivétel nélkül utalnak a jövőre. Még akkor is, ha mészárlásra vágyunk. E
tekintetben a negyedik évadnak nincs miért szégyenkeznie, megszámlálhatatlanul
sok koponyalyukasztásnak lehettünk szemtanúi – a veszély szinte zsigeri, akkor
csap le, amikor nem várnánk –, jó párszor minket is sikerült meglepniük. Már-már
melankolikus hangulatot teremtettek a nyugisabb pillanatokban exponált képek.
Vidéki birtokok, gyártelepek, erdő – rengeteg csodálatos helyszínen fordultak
meg a szereplők, a CGI pedig remekül simult az a barnássárga színekkel operáló
őszies környezetbe. 
Ráfért már a fentebb taglalt frissítés a
sorozatra, talán most sikerült legjobban elkapni az akció és a dráma arányát,
de könnyen lehet, hogy a stáb rám cáfol októberben és egy merően más képlettel
áll elő. A lényeg: nem éreztem magam átverve, nyilván szükséges frissítés
kellett a sorozatnak, nem ülhetnek hőseink ölbe tett kézzel, még akkor sem, ha a világ menthetetlen. Az utolsó rész
hemzseg az utalásoktól, nyilván nem nehéz észrevenni, hogy amikor Rickék
menekülőre fogják, segélykiáltásokat hallanak a konténerekből, a ketrecben lévő
hullák sem rothadtak és feketék, hanem frissek és vörösek. Bár banálisnak
hatott az egykori seriff utolsó mondata, a cliffhanger csak erős közepesnek
mondható, tény, hogy nem adják olcsón a bőrüket és ugye Tyreese-ék sem kerültek
még elő. Robert Kirkman és Gimple interjúi megerősítik bennünk a gyanúnkat - sejthető,
hogy mi fán terem a terminusi brigád, de az októberben érkező ötödik évadig semmiben
sem lehetünk biztosak, akár olvastuk a képregényt, akár nem.
Szereplők:
Andrew Lincoln, Steven Yeun, Chandler Rigs,
Scott Wilson, Norman Reedus, Chandler Riggs, Danai Gurira, Lauren Cohan, David Morrissey
Rendezte:
Ernest R. Dickerson, Michelle MacLaren, Gregory Nicotero, Guy Ferland
Író: Scott Gimple, Robert Kirkman, Greg Nicotero, Angela Kang
Producer:
Frank Darabont, Robert Kirkman, Gale Ann Hurd, David Alpert
Vágó:
Julius Ramsay, Hunter M. Via, Nathan Gunn
Fényképezte: Michael Edison Satrazemis
Zene:
Bear McCreary
IMDB értékelés: 8.7
Gamekapocs értékelés: 8.8