Figyelem! A cikk masszív spoilereket tartalmaz!
A
24 már nagyon kellett 2001 tájékán, amikor olyan lagymatag sorozatok uralták
akkoriban a TV-csatornákat, mint a Smallville vagy az Alias. A terrorizmus
témája akkoriban gyakori beszédtéma volt, gondoljunk csak 9/11-re, ám a
formátumnak is megújulásra volt szüksége. A 24 pedig formabontó szerkezetével,
perfekt módon megírt forgatókönyvével és remek karaktereivel gyors sikert
futott be. Nem véletlenül csináltak belőle nyolc évadot zsinórban (az írói
sztrájk és Sutherland börtönbüntetése miatt a hetedik évad csak egyéves
csúszással került a képernyőkre). A készítők minden kiszipolyoztak a témából, 2010-re
a 24 elfáradt, ideje volt hát félretenni, hogy négy év után Bauer bátyót ismét
feltámadjon, mint tette azt már oly’ sokszor. A 24 sokunkat sorozatfüggővé
tett, így aztán megdobbant a szívünk, hogy a Fox leporolja a címet, meg aztán
Kiefer karrierjének is jót tett a visszatérés: lévén a Touch című szériában nem
igazán tudott brillírozni, szétdohányzott orgánuma és tehetsége csak itt tud
kiteljesedni igazán. Üröm az örömben, hogy a 24: Live Another Day csak 12
epizódból áll, egészen a 11. részig még valós időben pörögtek az események,
csak a lezárásban ugornak az időben – így kapunk végül huszonnégy órát. 
A
félévadnyi időtartam bizonyos szempontból kedvező lehet: az előző évadokra
jellemző, kicsit erőltetettnek ható csavaroknak búcsút mondhatukn - nem kellett
attól tartani, hogy a főellenségek egymás sarkát tapossák (a magánhadsereges
szériától még mindig feláll a szőr a hatunkon). Az írók kényelmesen
kibonthatták volna a fő cselekményt, anélkül, hogy kicsapongónak és
elnyújtottnak hatna az egész – na pont ez hiányzik belőle. Pedig a Live Another
Dayre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egyenletes minőséget mutat fel.
A rajongók persze a felvezetéstől imádni fogják, de az igazán delejes
pillanatok csak az utolsó három részben érhetők tetten. Hozzátennénk, a stílust
és a narratívát tekintve korántsem beszélhetünk a megújulásról, nem a
kilencedik évadban köszönt be az új aranykor, de minden porcikájában egy
klasszikus 24-et kaptunk ezúttal is. 
A
világbéke ezúttal Londonban táncol borotvaélen, amikor is az Egyesült Államok
elnöke, James Heller azért látogat a britekhez, hogy egy drónbázis építéséről
tárgyaljon. A grumpy catre hajazó arcberendezéssel megáldott öregurat lánya,
Audrey – Bauer korábbi ágyasa – is elkíséri. A terroristák persze nem
nyugszanak, Margot Al-Harazi pont a robotrepülőgépeket fordítja az amerikaiak
ellen egy hackerek által kifejlesztett kütyü révén. A renegát életet élő Jack
fülébe jut az eset, veszélyben az elnök és a londoni polgárok élete, ideje hát
kilépni az árnyékból. Az akcióhoz persze hű társára, Chloe O’Brianre is
szüksége van, ám a technikus kisasszony épp a CIA vendégszeretet élvezi egy
szigorúan őrzött létesítményben. Jack hagyja magát elkapni (még mindig vérdíj
van a fején, amiért leguóbb olyan cifrán elbánt az oroszokkal) és kiszabadítja
a Chloe-t, aki pont annak a hackercsoportnak a tagja, amely a drónok
eltérítésére alkalmas eszközt kifejlesztette. A kütyüt persze időközben
meglovasított az egyik áruló tag, hősünk pedig ismét versenyt fut az idővel,
hogy megakadályozza az incidenst. 
Naná,
hogy elsőre semmi nem megy simán, egy ponton azt hittük, hogy az elnöknek is
annyi, és persze nem az iszlám szélsőségesek jelentik az egyedüli veszélyt, a
készítők szépen előhúzták a zsákból az oroszokat és a kínaiakat is. És megint
olyat kaptunk az arcunkba, amit már sejteni lehetett. Jack motivációja már
érdekesebb: ő lenne az a hazafi, aki bármilyen törvényt áthág, a vallatásban
nem ismer lehetetlent és folyton az állam biztonságát tartja szem előtt. Ilyen
emberek nincsenek, előbb-utóbb mindenkiben elszakad a cérna, inkább saját magát
és a családját félti, racionálisan gondolkodik, megalkuvásra hajlik csak azért,
hogy még egy nappal tovább éljen. Jack továbbra is egy őrült, aki józanul
gondolkodik, nem hibázik, hallgat a lelkiismeretére, pont ilyen hősökre lenne
szükségünk manapság. A Trónok harca után már mindenki olyak karaktereket
készít, aki nem tisztán fekete és fehér, hanem egy személyben jó és gonosz - a
klasszikus témák kikoptak a köztudatból és hála a Live Another Daynek, jó újra
látni a képernyőkön. Kár, hogy csupán nosztalgikus élmény mindez, nem pedig a
stílus egy következő lépcsőfoka – sajnos nem abba az irányba tekintenek a
készítők, ahová kéne. 
Az
igazság az, hogy a 24 még mindig a régi toposzokon csücsül, de már nem áll neki
annyira jól. Chang előkerülése hatalmas fordulatnak szánták, valójában csak
erőtlenül hatott. De előtte, a fanatikus Margot terroristaanya csúfos halála
kellett már, mint a falat kenyér, valójában még éhesebbek lettünk tőle. Ha jól
számolunk, több mi kétszáz epizód óta várunk arra, hogy végre valaki elkenje a
háttérhatalmak száját, ehelyett most holmi drónok, atom-tengeralattjáróból
indított torpedók robbanthatják ki a harmadik világháborút, ami természetesen
nem következik be, a készítők egy tollvonással zárják le az egészet, ugyanúgy,
ahogy tették azt évekkel ezelőtt is. A 24 olyan, mint egy szenilis, kiöregedett
tanár, aki nem hajlandó elhinni, hogy eljárt felette az idő, hatvan évesen is
visszajár tanítani, pedig a hallgatóság már valami frissre és újra vágyik.
Nyilvánvaló, hogy a rajongók tetemes hányada beéri ennyivel, de négy év nem
múlt el nyomtalanul a sorozatgyártásban, ma már más trendek a nyerők, mint
egykoron. 
És
mi a helyzet a színészekkel? Szerintem Sutherland még akkor is hozná a figurát,
amikor egy londoni pubból mattrészegen rángatják haza a gorillái. Már nem
látunk tőle elborult, kiszámíthatatlan pillanatokat, rutinból adja elő a
figurát, de még mindig szemtelenül jól áll neki. Ez kipipálva! Chloe
megformálója, Mary Lynn Rajskub ugyanazt csinálja, mint évekkel ezelőtt: adja a
kicsit lökött számítógépgurut, aki akkor is bicskanyitogató pofákat vár, amikor
nem kéne – de pont ezért szeretjük, dacára annak, hogy átment rockerbe,
hipszterbe, vagy hívják bárhogy a hollófeketére festett szemű és hajú nerdöket.
Miután négy éve Jack vöröskéjével, az iszonyúan hiteltelen Renee Walkerrel
végeztek, kellett hősünk mellé egy másik jónő, akivel kiegészíthetik egymást. Yvonne
Strahovski, alias Kate Morgan legalább nem próbált meg akcióhőssé válni (tartom
magamat ahhoz az állásponthoz, hogy Sarah Connoron és a Ellen Ripley-n kívül
számomra nem létezik elfogadható női akcióhős), mint elődje - cserébe életben
is marad. A hackerek vezetőjét alakító Michael Wincotott már a Costner-féle
Robin Hood óta imádon, remek karakterszínész, itt is hozza a kimért és hűvös
figurát. A többiek (ott van Audrey féltékeny férje, a vérgeci CIA-főnök, a
zöldfülű adatelemző kölyök stb.) túlságosan egysíkúak és egyszerűek ahhoz, hogy
érdemben foglalkozzunk velük – a szerepüknek azért tökéletesen megfelelnek. 
Sokan
azt hitték, hogy a Live Another Day lesz Jack Bauer hattyúdala. Egy olyan
örömzenélés, ami után végre lezárják az egész hóbelevancot. A Foxnak azonban
esze ágában sincs így tenni és ezért kezet is csókolnák a döntéshozóknak.
Bármennyire is régimódi a 24, örülünk annak, hogy Jack ismét a gonoszok kezére
került és így a jövőben bármikor elővehetik a kalapból. A technikai oldalról
csak annyit, hogy a kontinensváltás csak javára vált a sorozatnak, az ezerarcú
London ideálisabb terep egy krízishelyzethez, mint a sokat látott Los Angeles
vagy Washington. A fényképezés és a vágás hűen követi a korábbi sztenderdeket, de
minden csillogóbb és fejlettebb, mint korábban. A sztoriban szereplő
technológiai dolgok naprakészek, bár a véreres szemű megmondók bizonyára bele
tudnak kötni néhány apróságba. Minden összevetve, a 24: Live Another Daynek
igenis volt létjogosultsága a piacon. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy kell
nekem az egész, nem úgy mint sok más pilotról ebben a szezonban, amikről minden
jót elmondtak az önjelölt szakértők, de hamarjában bebizonyosodott, hogy a
hiányzik belőlük az igazi kraft (szia, The Last Ship). A 24 minden hibája és
egyenetlen minősége ellenére joggal foglalhat helyet a kedvenceink között. A
pletykák szerint még a tervezett mozifilm sincs veszve.