Csillagok között filmkritika

Sosem voltam Christopher Nolan filmjeinek rajongója. Sem a Batman-sorozat, sem az Inception nem jó annyira, mint amennyi dicséretet kaptak megjelenésükkor. Nem csak egy dolog hibádzik bennük, több hiányossággal rendelkeznek, melyek együtt adják azt az érzést számomra, hogy jó-jó, nem rossz filmek ezek (persze, hogy nem azok, hülyeség lenne azt mondani), de azért messze vannak attól, hogy kiemelkedőek legyenek. Ezek a filmek egyértelművé tették számomra, hogy Nolan valamit nem tud, vagy valamit nem jól csinál, amit sok más rendező meg tud csinálni. Hogy pontosan mit, arra viszont nem tudom rátenni az ujjamat.


Nincs ez másként legújabb mozijával, a Csillagok közöttel sem. A projekt rendkívül ambíciózus, Nolan messze legnagyobb produkciója. Igaz, már évekkel ezelőtt el kellett volna készülnie, és akkor még nem is ő rendezte volna: Stephen Spielberg neve kötődött a filmhez sokáig, a forgatókönyvet pedig a rendező Christopher testvére, Jonathan Nolan írta. Végül a különböző stúdiók közötti huzavona és Spielberg egyéb projektjei miatt a direktor kiszállt, Jonathan pedig testvérét kérte fel a rendezésre. A végeredmény egy majdnem 3 órás, 165 millió dollárból készült eposz lett, aminek így minden egyes percét közel 1 millió dollárba került elkészíteni.


Christopher Nolan azon kevés rendezők egyike, aki még ragaszkodik a filmszalaghoz a digitális kamerákkal szemben, így az anyag jelentős részét 70mm-es IMAX szalagra rögzítette, olyannyira, hogy végül ehhez a filmhez rögzítették a legtöbb IMAX-jelenetet valaha. Nem csak ebben különcködik a direktor, de ahhoz is ragaszkodott, hogy filmszalagról játsszák vissza a mozik az anyagot, ne pedig digitális úton, így azon mozik számára, akik ezt bevállalták, két nap vetítési előnyt harcolt ki a stúdiónál. Hogy mindez a film hasznára vált-e? Nem tudnám egyértelműen megmondani.


Az biztos, hogy tele van rendkívül látványos és gyönyörűen felvett jelenetekkel, és az is biztos, hogy ez a film az IMAX-teremre született, de nem hiszem, hogy digitális kamerával ezt ne lehetett volna elérni. Akárhogy is, a lenyűgöző kamerafelvételek csak később jönnek, a Csillagok között ugyanis visszafogottan indít. A Földön járunk, valamikor a közeli a jövőben, a helyzet azonban nem túl rózsás. Háborúk ugyan már nincsenek, de csak azért, mert az emberiség éppen el van foglalva azzal, hogy ne haljon éhen. Akik egykor mérnökök, kutatók, sokdiplomás feltalálók voltak, azok ma már egyszerű farmerek. Technikai újdonságokra ugyanis nincs szükség, kajára azonban van.


Pont így járt főhősünk, a Matthew McConaughey által alakított Cooper is. Egykor pilóta volt a NASA berkein belül, valamint mérnök, ma már a farmját vezeti, ahol ott van vele apósa (John Lithgow), valamint két gyereke, az idősebbik fiú Tom, és a fiatalabbik lány Murph. A forgatókönyv nem mutatja meg az életet a Földön, nem látjuk, milyen a globális helyzet, csak annyit látunk, hogy néhány farmer teszi a dolgát egy birtokon. A probléma ugyanis az, hogy tulajdonképpen a Föld fordult az emberek ellen. Emelkedik a nitrogénszint, a penész belepi a növényeket, egyre kevesebb lesz az oxigén, és a hasznos növények közül is már csak a kukorica él meg. Ahogy a film mondja: a Föld az emberiség bölcsője, de nem ez lesz a koporsója.


Hogy ne is legyen, Coopert ráveszi Brand professzor (Michael Cain), hogy egy kis csapattal utazzon el az űrbe, új otthon keresve a földlakóknak. Kiderül ugyanis, hogy a Szaturnusz mellett megnyílt egy féregjárat, amin keresztül egy idegen galaxisba lehet eljutni. A NASA előre is küldött néhány tudóst, hogy térképezzenek fel bolygókat, most azt kellene megnézni, hogy ezek közül ténylegesen melyikre lehet letelepedni. Innentől aztán a Csillagok között átcsap mindenbe, ami egy Nolan-féle sci-fire jellemző. A szakmai hátteret a forgatókönyvben közreműködő legendás elméleti fizikus, Kip Thorne adja, aki már egyébként az általam szenvedélyesen gyűlölt Kapcsolat című filmen is közreműködött, ahol ironikus módon szintén McConaughey alakítja a főszerepet. Szóval számíthatunk hadarva előadott technológiai, űrkutatási és fizikai gyorstalpalókra, miközben a Cooperből, Ameliából (Anne Hathaway), Doyle-ból (Wes Benley) és Romillyből (David Gyasi) álló kis csapat utazik célja felé.


Innentől aztán a film hangulata és megvalósítása Nolan korábbi filmjeihez hasonlóan csapongónak és elkapkodottnak tűnik. Egyszer szuperrealista, szinte dokumentarista módon puritán sci-fi, ahol az űrhajó külsejét mutató kameranézetekben nincsenek hangok, másszor meg bombasztikus zene szól, vagy kilométer magas hullámokat mutat egy elhagyott bolygón, esetleg éppen arról beszélteti Anne Hathaway karakterét, hogy a szerelem tulajdonképpen az egyetlen űrön, dimenziókon, meg mindenféle dolgon átívelő erő - még hallgatni és rossz volt, szinte én szégyelltem magam a vászon előtt ülve. És míg a film első negyedét rendkívül idegesítő gyerekszínészek teszik nehezen befogadhatóvá, addig a második fele túl töredezett és koncepció nélkül.


Nolan egyszerűen túl sok dolgot akart bemutatni. A forgatókönyvnek nincs ideje egy konkrét irányt kijelölni, és azon végigmenni. Ahogy a főszereplők űrhajója kijön a feketelyukból, még nem tudjuk mi vár ránk, ahogy ők sem. Nagyon sok irányba elmehetett volna a film, azonban amerre végül elment, az talán pont a legrosszabb és a legkevésbé kívánatos. A karakterek motivációi sosem egyértelműek, szinte percről-percre változnak, nem tiszta, hogy mit miért csinálnak. Ezen nem segít a rettenetes hangkeverés sem, aminek következtében a szöveget elnyomja Hans Zimmer túlságosan eposzi muzsikája, mintha amúgy tökmindegy lenne, hogy mit is csinálnak vagy mondanak a szereplők.


A háromórás mozi második órájánál a film szétesik, és teljesen elveszíti önmagát. Néha, egy-egy pillanatra, vagy egy-egy szerencsés félpercre azért átjön, hogy mi akar lenni a fogatókönyv és a történet tényleges lényege, mi az, amit át akar adni nekünk. Sejtjük. Ott van. Csak éppen a filmkészítők nem tudták kihozni, ami számomra újra megerősíti, hogy a Nolan-testvérek egyszerűen valamit nem tudnak, amit egy profi filmesnek tudnia kellene. Pedig rendkívül súlyos témák kerülnek elő menet közben, amik megdöbbentőek, és felfoghatatlanok egy parányi, halandó ember számára az űr végtelenjében és misztikumában. Például az általános relativitás elméletére alapozva míg Cooper néhány órát tölt el egy idegen bolygón, gyermekei több tíz évet öregednek a Földön. Látja-e még őket újra? És ha igen, ki lesz öregebb, mikor találkoznak? Az egyik percben zseniálisan kezeli ezt az egészet a film, a másik percben meg tulajdonképpen magasról tesz arra, hogy az egyik szereplő néhány perc alatt 23 évet öregedett.


A Csillagok között mindezzel együtt nem rossz film. Rendkívül ambíciózus, a színészek jól játszanak, és persze azért alapvetően az igényesebb rétegbe tartozó sci-fi, amit mindig is nagyon értékelünk. Hogy egy mozijegyet megér, az nem kérdés, és ha lehet, akkor az IMAX termet vegyétek célba. De számomra egyértelmű, hogy nem lesz belőle klasszikus, és az is, hogy nem kifejezetten egy kiemelkedő alkotás.

Gamekapocs értékelés: 7,0

Csillagok között
Eredeti cím: Interstellar
Rendezte: Christopher Nolan
Írta: Christopher Nolan, Jonathan Nolan
Szereplők: Matthew McConaughey, Anne Hathaway, Jessica Chastain, Wes Bentley, Michael Cain, David Giyasi, Matt Damon, Casey Affleck
Operatőr: Hoyte van Hoytema
Zene: Hans Zimmer
Játékidő: 169  perc
Bemutató: 2014. november 4.
Magyarországi premier: 2014. november 6.