A nem olyan rég felújított Tüskecsarnokban játszották a két ünnep között, naponta többször is "az év színházi szenzációja"-ként beharangozott, minden létező médiumon reklámozott Játékkészítőt. A reklámhadjárat, és az olyan nevek, mint Koltai Róbert, Alföldi Róbert, Oroszlán Szonja, Szabó Győző, Pokorny Lia, Bereczki Zoltán, Király Viktor, Király Linda, Radics Gigi, Nagy Feró pedig vélhetően elég volt ahhoz, hogy boldog-boldogtalan megvegye rá a jegyet, hiszen a nevesebb magyar színházi színészek és a zenés tehetségkutatók sztárjainak (?) kombinálásával elég nagyon tudtak meríteni a készítők. A Gamekapocsnak persze ez messze nem lenne elég ahhoz, hogy egy színdarabról cikk kerülhessen ki, ami miatt azonban mégis foglalkozom vele, az a téma.


A játékkészítő alapvetése ugyanis, hogy a különböző mesehősöknek addig van munkája, amíg valaki a világban mesél róluk. Akadnak olyanok, akiknek nagyon sok melója akad, például Jancsinak és Juliskának, akik akkora sztárok lettek, hogy már a nevüket is angolosították Johnnyra és Julie-ra, és a szereplők megjegyzik továbbá, hogy a Pixar hősei már nem is közösködnek velük, ők a VIP szobában tartózkodnak. Az ilyen, kritikát nem nélkülöző poénok azok, ahol esetenként ki tud törni a Magács László által rendezett darab a mély fantáziátlanságból és érdektelenségből, és a sok nyivákolás és túljátszott alakítás mellett megszólítani egy picit a felnőttebb közönséget, ahogy azt egyébként minden rendesen megírt mesének meg kellene tennie. Kár, hogy mindössze néhány ilyenre futotta a közel  háromórás játékidő alatt.

De kanyarodjunk vissza. Szóval, vannak a menő mesehősök, és vannak a magyar népmesék olyan figurái, akiket lassan kirúgnak a melóhelyről, mert a kutya sem meséli már őket. Ők a Kismalac (Szabó Győző), a Háromfejű Sárkány (Bán Bálint, Klem Viktor, Kovács Ádám) és Aranyka (Herrer Sára), valamint az előadás jelentős részében nem látható Hüvelyk Matyi (Bereczki Zoltán). Ők azok a lúzerek, akikre senki nem kíváncsi, és úgy tűnik, hogy sorsuk megpecsételődik, ám egyszer csak megérkezik ebbe az egyenletbe Peti, aki egy kisgyerek a valódi világból, és egyébként kőkemény videojátékos. Kismalacék pedig kitalálják a megoldást: megkérik Petit, hogy vigye el őket ahhoz az emberhez, aki videojátékokat készít (ő a Játékkészítő, csak a "video" kimaradt a darab címéből, mert azzal vélhetően szűkülne a potenciális nézőközönség), hiszen manapság már csak úgy lehet menőnek lenni, ha videojátékot csinálnak egy karakterből.


Hogy a valódi világból a mesevilágba csöppent Petinek mégis honnan kellene tudnia, hogy hol van a Játékkészítő, az mondjuk számomra rejtély, bár nem csak számomra, mert igazából Peti sem csinál egész végig semmit, csak mászkál fel-alá a színpadon, és néha hülye kérdéseket tesz fel, vagy leül valamelyik sarokba, és nézi, ahogy a többiek szerepelnek. Bár a többiek sem éppen kiemelkedőek: a Kismalac egy mezei retardált, a Háromfejű Sárkány ööö... három feje pedig olyan poénokkal oltja egymást, aminek szerintem mindegyik sorát hallhattuk már az utóbbi 15 évben akármilyen tetszőleges rajzfilmben, Pixar-filmben, vagy sima filmben, amiben szerepelt többfejű karakter. Aranyka meg csak azért van, hogy legyen egy lány is a főszereplők között.

Alapvetően nem a színészek hibája mindez, ők kihozták a legtöbbet ebből a rendkívül gyengén megírt, súlyosan alulrendezett darabból, amit zenés-akciómeseként próbáltak eladni nekünk, soha nem látott modern effektekkel és látványvilággal. Szerintem egy vászon, amire hátteret vetítenek projektorral, néhány ugráló artista, egy rakás füst, meg egy-két mozgó dolog a színpadon nem olyan hatalmas vaszisztdasz, amitől 2014-ben el kellene ájulni. Az egyetlen igazán érdekes dolog az volt, amikor a közönség felől behoztak egy kábé tízméteres, 7-8 ember által mozgatott, felfújt sárkányt. Igazából mindez nem sokat számítana, ha a történet bármi érdekességet tartogatna, vagy a dialógusok érdekesek lennének, de sajnos az esetek túlnyomó többségében egyik sem valósul meg.


Ahogy már írtam, akadnak a szövegkönyvnek jó pillanatai. ezek jellemzően önironikusak és valamiféle minimális társadalomkritikát is hoznak magukkal, és még néhány poén is egészen ül. Kár, hogy a jelenetek teljesen fantáziátlanok és sablonosak, mint ahogy a legtöbb dal is felejthető. Szerencsére akadnak azért jobb darabok is, melyek közül a Bereczki Zoltán és Nagy Feró által közösen (na, ez a WTF!) előadott rockos számról még azt is el tudom képzelni, hogy hosszú ideig emlékezni fogok rá. Az írás érdekessége, a poénok mennyisége és a dalok minősége is folyamatosan romlik azonban az előadás során, a második felvonás teljes egészében kategóriákkal rosszabb, mint az amúgy sem kiemelkedő első rész.

És akkor egy rakás sablon-mesejelenetet követően a sztori a legvégére eljutnak a szerencsétlenek a Játékkészítőhöz. A karaktert egy nagydarab emelődaruval hozták be középen, és mivel az utóbbi években kicsit romlott a szemem, csak a furcsán álló haját láttam. Ez alapján hosszú percekig azt hittem, hogy talán a készítők így a darab fináléjára végre kitettek magukért, és leszerződtették a szerepre Hideo Kojimát, de aztán kiderült, hogy egész végig Alföldi Róbert volt az. Nagy csalódás. Mint ahogy a teljes karakter is az. Mert persze egyértelmű, hogy a Játékkészítő egy velejéig romlott faszkalap, aki egy elbaszott X-faktor zsűritag módjára bírálja el az eléje járuló idióta karakterek produkcióját, és dönti el, hogy az alapján melyikből készülhet videojáték. Nyilván az összes jelentkező közül főhőseinknek adatik meg a lehetőség, de gyorsan kihátrálnak a dolog mögül, miután rájönnek, hogy a Játékkészítő mindegyiküket szétválasztja, és egyesével berakja őket olyan játékokba, ahol lőni és gyilkolni kell, mert nyilván kizárólag ilyen videojátékok léteznek, és 6-12 éves korosztály is kizárólag ilyenekkel játszik.


Az egyetlen ok, ami miatt elmentem erre a darabra, és ami miatt cikket érdemelhet a Gamekapocs hasábjain, az a videojátékos vonatkozás. Elvégre mi lenne ennél aktuálisabb téma? Eszméletlen sok lehetőséget tartogatott a klasszikus mesehősök és a videojátékos kultúra különbségeinek, modern valóságának feltárása, esetleg a videojátékos karakterek és a népmesei karakterek összeeresztése. Valódi gondolatokat közvetíthetett volna a mű, hosszú ideig az ember fejébe ragadó morális tanulságokkal. Ehelyett a létező legprimitívebb utat választotta: a videojátékok gonoszak, egy velejéig romlott pszichopata készíti őket, és a balfasz Kismalac és brigádja jobban is jár, ha nem akar ilyen sátáni dolgokban részt venni.

Végül pedig az utolsó rúgás magától a Játékkészítőtől érkezik, aki elmondja, hogy ő bizony készen adja a dolgokat, így nincs szükség többé fantáziára, ezért szereti a videojátékokat a nép, és nem a Kismalac & Co-t. Ami ugyebár különösen nagy öngól egy olyan időszakban, amikor a világ egyik legnépszerűbb (és főleg a nagyon fiataloknál) játéka a Minecraft, ahol a gyerekek pont megalkothatnak bármit, amit csak elképzelnek, sőt, akár még tanulhatnak is belőle. Szóval a színdarab nem csak, hogy nem hozott ki semmit a témából, de még rendkívül káros is. Zárásként ugyanis még igyekszik bűntudatot kelteni a közönségben az "ugye mostantól ti is többet fogtok minket mesélni?" utolsó mondattal, amire persze egy hatalmas "IGEEEEN" volt a válasz a nézőtérről.


Innentől már nem nehéz elképzelni, ahogy a videojátékokról amúgy is keveset tudó, leginkább a negatív sztereotípiákát egymás között recikláló magyar szülők otthon kihúzzák az Xboxot a konnektorból, és elzavarják a gyereket a sarokba a szocializmusból rájuk maradt fehérfedeles mesekönyvvel. Ami pont ugyanazt a frusztrációt fogja okozni, ami miatt majdnem az összes kötelező olvasmányt is gyűlölik a gyerekek, és ami miatt ezek a népmesei hősök eleve a feledés homályába kezdenek veszni: egyszerűen érdektelenek és unalmasak. Ma már szerencsére ezer meg ezer olyan egyéb filmet, rajzfilmet, animációt és igen, videojátékot találhatnak a szórakozásra, amik szebbek, jobbak, izgalmasabbak, kidolgozottabbak, igényesebben megírtak, összetettebb morális tanulsággal rendelkeznek és akár még a képességeiket is fejlesztik. Hogy mást ne mondjak, a darab által csak egy cinikus megjegyzésben említett Disney is ki tudott hozni egy olyan alkotást videojátékos témában (Wreck-It Ralph), ami nem csak kategóriákkal, de egész dimenziókkal okosabb és szórakoztatóbb, mint a Játékkészítő.

Akadnak azonban egyéb problémák is. A készítők azzal az ígérettel adták el az első három sorba szóló legdrágább jegyeket, hogy az ott ülők majd interaktívan részt vehetnek a színdarabban. Ebből annyi valósult meg, hogy a Pokorny Lia által alakított Piroska kétszer kihívta a gyerekeket a színpadhoz bohóckodni, miközben a közönség elaludt. Mondjuk aki kifizette az első sorba szóló 50 ezer forintos jegyet, az valószínűleg egyébként is elaludt, mert a beszámolók szerint a székek annyira közel voltak a magas színpadhoz, hogy semmit nem lehetett látni.

Ha tehát nem mentél el megtekinteni a rendkívül túlhájpolt Játékkészítőt, akkor örülj, semmiről nem maradtál le. Egy buta, és még egy átlagosan nézhető színvonalat produkálni sem képes előadás volt, ami ráadásul aktívan káros is.

Gamekapocs értékelés: 4,0 

A játékkészítő
Eredeti cím: A játékkészítő
Rendezte: Magács László
Írta: Divinyi Réka
Szereplők: Alföldi Róbert, Oroszlán Szonja, Koltai Róbert, Szabó Győző, Pokorny Lia, Bereczki Zoltán, Király Viktor, Király Linda, Radics Gigi, Nagy Feró
Zene: Rakonczai Viktor
Játékidő: 145  perc
Előadások: kizárólag 2014. december 27-30.