Véget ért az FX-en futó American Horror Story negyedik évada, így próbálom összegezni a 13 epizóddal átélt élményeimet. Brad Falchuk és Ryan Murphy horrorsorozata októbertől januárig kötött a képernyők elé, bár a színvonal a második évadtól lassan, de biztos leszállóágban volt. Ismét csak az róható fel a készítőknek, mint legutóbb: egy alapvetően zseniális ötletet nem tudnak kibontani úgy, hogy 13 részen egyenletes minőséget nyújtson, nagyjából az évad felénél megtorpan a tempó. Jön az időhúzás, töltelékrészek szabnak gátat a cselekmény folyásának, s csak az utolsó epizódra tartogatják a puskaport, amely már nem szól akkorát, mint kéne. Ettől eltekintve keresve sem találnák betegebb és merészebb szériát az piacon. A boszorkányok után ezúttal egy igazi horrorcirkuszba csöppenünk, amely nem csupán a hatvanas évekre jellemző belterjes szórakoztatóiparnak állít göbe tükröt, hanem a bennünk rejtőző gonoszságnak is. Elvégre torz emberek vergődésein röhögünk nagyokat, ahelyett, hogy saját kicsinyes jellemünket állítanánk pellengérre.


Ha ellátogatunk egy cirkuszba csak idomított vadállatokkal, artistákkal és idegesítő bohócokkal találkozunk. Ám ez nem mindig volt így. Az 1800-as évek közepétől valami egészen rendkívüli attrakcióval kellett bevonzani a nézőket. Testi fogyatékosok, elmeroggyantak és az evolúció csúfos tréfájával megvert embereket mutogattak bagóért, félelmet és undort keltve a nézőseregletben. Ez is egyfajta horror. Az intelligens lények kirekesztik és megbélyegzik a beteg egyedeket, így van ez az állatvilágban és sajnos sok esetben a modern emberi társadalmakban is. Bár a múlt században sokat javult a fogyatékkal élők megítélése, ne feledkezzünk meg arról, hogy pár évtizede még ördögi teremtményként  tekintettek a deformált emberekre a vallásos népek. Ahogy a tudomány fejlődött, a „szörnyszülöttek” állapotát már betegségekkel magyarázták, a nézők inkább szimpátiával tekintettek a hátrányos helyzetű fajtársaikra, így az ilyen cirkuszok is kikoptak a köztudatból.


Nem úgy Elsa Mars (Jessica Lange) kompániája, melynek fellépői egytől-egyig szörnyetegnek titulált egyedek. A német bevándorló híres énekesnő szeretett volna lenni, ám a szórakoztatóipar kevésbé jövedelmező ága maradt neki. Az 1950-es években járunk egy floridai kisvárosban. A déliek még kicsivel nyitottabbak az ilyen produkciókra, bár ennek ellenére a lakosok nem örülnek a cirkusz jelenlétének, pláne akkor, amikor egy bohócjelmezbe bújt őrült gyilkos szedi áldozatait és gyerekeket rabol, miután végzett a szülőkkel. Persze a városnak is van egy csodabogara a kétfejű lány személyében, akinek tisztázatlan körülmények között hunyt el az édesanyja, így Elsa a szárnyai alá veszi az ikreket. Maga a cselekmény ígéretesen nyit, szép lassan megismerjük a többi szörnyszülött háttértörténetét, amely nem kevés drámát és szomorúságot tartogat. A pár perces visszatekintő jelenetek ismét az epizódok legerősebb szegmenseit képviselik és fontosak ahhoz, hogy megismerjük a karakterek motivációit.


Van azonban egy másik szál, amely abszolút üdítőnek hat. Ez pedig Dandy, a dúsgazdag, elkényeztetett selyemfiú története, aki arisztokrata anyjával él és reflektorfényre vágyik. Reménytelenül beleszeret a sziámi ikerpárba, pont kapóra jön számára a cirkusz. Ám Dandy a makulátlan, macsó külső mögött egy velejéig romlott pszichopata. Kezdetben csak állatokat ölt, ám gyorsan mentorra lel a gyilkos bohóc személyében, aztán már egyedül is érvényesül. Úgy látom, hogy a ficsúr megformálója, Finn Wittrock a negyedik évad igazi meglepetése, játékától tutira lehidalunk. Hol egy durcás kisgyerek, hol egy minden hájjal megkent elmebeteg, torz vigyorral az arcán, tetőtől talpig véresen. Kiszámítatlan, alattomos és közben végletekig szentimentális. A piperkőc mellett még az örök kedvenc, Kathy Bates is eltörpül, pedig a boszorkányos etapban sziporkázott, ám itt, szakállas nőként csupán a megkeseredett, iszákos anyaszerep jutott neki, karakterét nem nagyon bontották ki az írók. S ha ez még nem lenne elég, egy másik gátlástalan pénzhajhász is befurakodik a cirkuszba, azzal a szándékkal, hogy múzeumoknak adja el a megölt fogyatékosok kipreparált testét. Bonyodalom akad bőven és akkor még nem beszéltem a személyes drámákról, például rákkezű Jimmyről, aki erős férfiként irányítaná a társulatot, de mégsem találja a helyét és a sorozatos tragédiák beárnyékolják életét.


A témaválasztás tehát naturálisabb nem is lehetne, a természetfeletti elemek csak nyomokban vannak jelen, kiváltképp az Edward Mordrake-re koncentráló dupla epizódban és a legvégén. A készítők azért tanultak a korábbi hibákból: kevésébe kapkodó a tempó, az már más kérdés, hogy a szufla megint elfogyott a végére. Mert hiába jó a felütés és az irány, amikor a bonyodalmaknak egy huszáros vágással vetnek véget, a nézők pedig hoppon maradnak. Az American Horror Story hiába is akarja, egyszerűen képtelen felnőni a komolyabb drámákhoz, hiába próbál többnek látszani. Legbelül nem több egy elborult horrornál, holott csak annyit lett volna forgatókönyvírók dolga, hogy több belső konfliktust és kevesebb vért mutassanak a képernyőn. Az évad közepéig még így is volt, aztán hagyták az egészet a fenébe, és az egyszerűbb megoldást választották.


Ami pedig Jessica Lang utolsó (?) alakítását illeti, a készítők szépen elbúcsúztak tőle, a lecsúszott, meg nem értett díva szerepe határozottan jól állt neki, jóllehet évek óta a számító perszóna szerepében tetszeleg és belefáradt már. Szó sincs arról, hogy ne csinálná jól, de már négy éve hozza a negatív figurát, így érthető, hogy egy kicsit ráuntunk. Az ikrek esetében két eltérő személyiség szorult az egzotikus testbe, s a kezdeti csipkelődések inkább komolytalannak tűntek, határozott jellemfejlődésen később sem mentek át, a lányok lassan és biztosan kikerültek a margóra. Sarah Paulson remekül használja az arcát, a naivabb én sokszor váltott ki belőlem visszatetszést, a mogorva és céltudatosabb testvérben több lehetőséget láttam, kár, hogy ő is egy kiszámítható pálfordulással „enyhült” meg a végére.


A hárommellű nőt alakító Angela Bassettnek már több babér termett, nem csupán azért, mert ennyi idősen is jól néz ki (a plusz „kiegészítőkről” már nem is beszélve), hanem nagyszájúsága, határozott jelleme sokszor uralta a képernyőt. Neil Patrick Harris vendégszereplése a hasbeszélő hadirokkantként szintén telitalálat, jó pár érdekes helyzet adódott az élőnek hitt baba által kikényszerített gyilkosságokkal. A készítők nyilvánvalóan azért hozakodtak elő a férfival, mert kellett némi kraft az utolsó részekre is, amit a meglévő gárdával már nemigen tudtak kivitelezni. A társulatba jövendőmondóként bekerülő lány, Maggie kapta a legcsúfosabb véget, pedig előtte roppant ígéretes szerep jutott neki: az egyik főgonosz cinkosaként kezdte, de részint Jimmy iránti szerelme, részint a cirkusszal szimpatizálás miatt áttért a jók oldalára.


A Freak Show-t úgy kell elképzelni, mint egy átfogó, kerek sztoriszálat nélkülöző, csapongó epizódokból álló szériát. Egyetlen szerencséje, hogy hasonló próbálkozás nincs a piacon. A fényképezéssel továbbra sincs gond, olykor egészen elképesztő szögekből mutatják az eseményeket, már-már szürreális hangulatot teremtve. Az már biztos, hogy októberben érkezik az ötödik szezon, ám néhány megszokott szereplőt nélkülöznünk kell. Ötletek terén tutira nem kell féltenünk Murphyéket, reméljük, hogy legközelebb az öncélú trancsírozás helyett már delejesebb drámát és még nyomasztóbb légkört kapunk a poénkodós, popcornszagú és cukormázas vérontás helyett. A negyedik évadban itt-ott felbukkanó fekete kalap egyértelműen az Operation Top Hatre, azaz a hadsereg ötvenes években végzett titkos nukleáris tesztjeire utal. Sziklák szeme a folytatásban? Ígéretesen hangzik!

Gamekapocs értékelés: 7.1

Szereplők: Evan Peters, Jessica Lange, Finn Wittrock, Sarah Paulson, Angela Bassett, Denis O'Hare, Neil Patrick Harris, Kathy Bates
Rendezte: Michael Lehmann, Alfonso Gomez-Rejon,
Bradley Buecker, David Semel és Michael Uppendahl
Írók: Brad Falchuk, Ryan Murphy, Tim Minear, Jessica Sharzer, Jennifer Salt és James Wong
Producer: Bradley Buecker, Brad Falchuk és Ryan Murphy
Vágók: Adam Penn és Fabienne Bouville
Fényképezte: Michael Goi
Zene: James S. Levine