Továbbra sem tudom megbocsátani az AMC-nek, amiért szélnek eresztette a zseniális Frank Darabontot. És mit kaptunk helyette? Az új showrunnerek láthatóan határozott elképzelések nélkül vitték tovább a sorozatot. Nyilván a második és a harmadik széria volt a leggyengébb, én túlélést és valódi drámát vártam The Walking Dead címszó alatt, ám csak unalmas lelkizést és egy helyben toporgást kaptam. Gimple úr kezei alatt szerencsére azonban már meredeken ívelt felfelé a minőség. A negyedik évad végén a terminusi kannibálok fogságába esett Rickék brigádja, ahonnét uszkve húsz perc alatt kiszabadultak. Akkor még nem hittem volna, hogy sikerül túlszárnyalni a korábbi széria viszonylag stabil minőségét. A készítők sokszor eljátszották már azt, hogy több részes felvezetés után pár perc alatt elintézik a legfontosabb konfliktusokat, aztán mennek tovább, rosszabb esetben megfogyatkozva, jobb esetben sértetlenül. Ez utóbbit láttuk a Végállomás esetében is, ám szereplőink most nem szóródtak szét, együttes erővel nézhettek szembe a nehézségekkel, immáron otthon nélkül.


A kitörés után a második epizód némileg visszavett a tempóból, a társaság találkozott a sötét titkokkal teli pappal, aki befogadta templomába a viharvert brigádot. A Terminus vezérei persze nem hagyták annyiban a dolgot, bosszút forralva Rickék nyomába eredtek, az összecsapás elkerülhetetlenné vált, ám a templom védői cselesen oldják meg a konfliktust. Daryl és Carol eközben az őrült rendőrök fogságába esett Beth kiszabadításán fáradoznak, amibe elsőre beletört a bicskájuk. Cserébe kaptunk egy új szereplőt Noah személyében, aki Sasha szerelmét, Bobot váltja majd. Az évad első fele tehát Beth kálváriája körül zajlott a kórházból átalakított menedékhelyen, amit Dawn rendőrnő és kompániája irányított. A történet ide-oda ugrált a helyszínek között és négy rész kellett ahhoz, hogy a szőkeség szálát elvarrják. Egy huszárvágással, ugyebár. A nyolcadik részre eléggé megkedveltem Beth-et, aki gyakorlatilag fanatikus bolondok között találta magát, szabadulása szinte lehetetlen külső segítség nélkül. Persze ha erre a szálra koncentrálunk, akkor inkább diktátornak is beillő Dawnt és a saját biztonságával törődő dokit emelném ki a szereplők közül. Bethnek nem feltétlenül kellett volna meghalni, s noha erre már a második évad óta várok, mégis rossz szájízzel éltem meg.


A tökös katona, Abraham és társai eközben Washingtonba igyekeztek, mit sem sejtve arról, hogy a Bundesliga-hajú Eugene megvezette a népet, azaz a fővárosban sem találnak majd ellenszert a járkálókórra. Eugene egyébként továbbra is egy WTF-karakter, képtelen az érzelmek kifejezésére és iszonyatosan furán, helyenként tudományosan beszél. Abszurd viselkedése mégis üde színfoltot képviselt. Abraham kifakadása érthető, cél nélkül létezni képtelenség és nem könnyű egy ilyen zsákutcából kikecmeregni. Még szerencse, hogy volt hová visszamenniük. Az évad második felének nyitányát szokás szerint kényelemesebb tempóban, bár oda nem illő művésziességgel tálalták. Tyreese túlontúl jóságos ahhoz, hogy ilyen vad világban huzamosabb ideig életben maradjon. Halála egy korszak lezárásának is felfogható: több évvel az apokalipszis után csak azok érvényesülhetnek, akik nem kimondottan jók vagy rosszak, hanem a kettő átmenetei. Akik eddig megúszták, azoknak már van vaj a fülük mögött, nem is kevés. Tyreese hiába is próbált talpra állni, a két kislány halála mély nyomott hagyott benne az előző évadban. Gyengékre pedig nincs szükség.


Minden szereplő valahogy kevesebb lett az évek során, jó példa erre Rick. A fickó maga sem hiszi el, hogy mekkora lehetőség hullott csapatának ölébe. Egy olyan fallal körülvett hely, ahonnan még nem tűnt el a béke és a nyugalom. Ezt a helyet nem egy zsarnok kormányzó irányítja, és mindenki otthonra lel, aki érdemes rá. Jókor jött ez a lehetőség, elvégre a reményt már elvesztették, legyengülve, éhesen bandukoltak előre az ismeretlenbe. Persze vonakodva, óvatoskodva foglalták el új otthonukat, amit egy volt politikusnő irányított. Alexandriában mindenkinek meglett a maga szerepe, Rick és Michonne például rendőrré avanzsált, Daryl új lakókat toboroz egy roppant jólelkű meleg fickóval, Aaronnal. A beilleszkedés nem megy simán, csapatunk tagjai már elszoktak arról, hogy normális életet éljenek, néhányuk olykor visszavágyik a vadonba. Az várható volt, hogy a rend és a béke csak a látszat, ám korántsem olyan rossz a helyet, mint mondjuk Woodburyben. Alexandria irányítói ugyanis gyengék, nincs tudomásuk arról, hogy mi folyik a világban, a falak egy idő után nem mentik meg őket. Főszereplőinknek tehát át kell venniük az irányítást, ha végleg le akarnak itt telepedni, különben az elöljárók rossz döntéseinek áldozatává vállnak.


Több apró konfliktus színesíti az évad második felét, Glenn és a gyáva orvos, Axel összetűzése, Sasha magával viaskodik, Carol pedig fenntartja a látszatot, miközben egy minden hájjal megkent pszichopata, így nem vitás, miért kedvelem annyira. Noha szinte vártuk az összecsapást a záróepizódban, az csak nem akart bekövetkezni, Rick inkább újdonsült nőjének agresszív férjét teszi el láb alól, aki nyilvánvalóan rászolgált a kivégzésére. Időközben harcművésszé vált Morgan is megérkezett a városba Darylék közbenjárásával (a finálé eleje nem kicsit ütött), és ledöbbent, mikor meglátja, hogy Rick mit művelt (mondjuk Morgan is elég zakkant volt, amikor utoljára találkoztak). A befejezést több béna apróság is árnyalja, a megváltásra váró pap gerinctelen húzásai, a nyitva maradt kapu és Sasha debil magánakciója. Az, hogy a barátai idejében észhez térítik a papot, miközben sírdogálva összeborulnak, az egyik legamatőrebb húzás volt az írók részéről. Sokan úgy érzik, hogy a végére megvezették őket (eddig rendre egy-egy nagyobb összecsapásba torkolltak az események), inkább valami szokatlannal kísérleteztek a készítők. A záró intermezzót látva minden az eszembe jutott, csak a cliffhanger nem, de biztos voltak olyan rajongók is, akik üdvözölték a dolgot. Gyakorlatilag minimális veszteséggel sikerült meggyőzniük az asszonyt az igazukról.


Ami a szereplők játékát illeti, továbbra is vegyes az összkép, még a közönség-kedvenc Daryl esetében is, aki ugyan rutinból hozza a mogorva vidéki nyomolvasót, de csak az arcának apró rezdüléséből derül ki, hogy éppen milyen kedve van. A Sashát alakító Sonequa Martin-Green bármennyire is csábos, összezuhanása túlságosan is mesterkéltnek tűnt. Az évad legjobb teljesítményét kétségtelenül Rick és Carol hozta, mindig tudtak meglepetést okozni, ha mellettük kéne átvészelnem a zombiapokalipszist, semmitől sem félnék. Voltak olyan arcok is, akikkel nem tudtak mit kezdeni az írók, Abrahamnek a mélyrepülését kivéve komolyabb szerepe nem volt, Rosita viszont roppant dekoratív elem, kár, hogy szép csendben meghúzta magát a háttérben. Pozitívan csalódtam viszont Carlban, akinek tenyérbe mászó modorát, durcáskodását az előző évadokban a hátam közepére kívántam, most pedig talpraesett kiscsávó vált belőle. Kíváncsi vagyok, miként alakul a kapcsolatuk az öngyilkos hajlamú alexandriás kiscsajjal (aki viszont ismét egy erőltetett karakter).


A szériára szerencsére ezúttal sem sajnálták a pénzt, a járkálók maszkjai továbbra is ütnek, az akciójelenetek és robbanások látványosabbak, mint valaha, elvégre egy olyan branddé erősödött a széria, amely már a mindennapjaink részévé vált. Olyanok is rákaptak, akik eddig ódzkodtak a zombis témától. A helyszínek tekintetében most van a toppon a The Walking Dead, elég csupán összeszámolni, hogy hol fordultak 16 rész alatt a hőseink. Ezek már hangulatukban is eltérnek a régiektől, közel járunk Washingtonhoz, amely már nem Atlanta. A vért és a brutalitást sem mérték szűken a készítők, koponyák pukkannak, túlélőink akár puszta kézzel is elintéznek egy-egy rothadó veszedelmet. Olykor ugyan sántított a CGI, viszont a harcokat sikerült kreatív ötletekkel felvértezni, így összességében remekül szórakoztam a hentelős részek alatt.


Úgy látszik, a The Walking Dead végre levetkőzi magáról a műdrámaiságot, hiszen szereplői olyan világban élnek, ahol nincs szükség köldöknézegetős belső vívódásokra. Ettől függetlenül, a sorozat továbbra is komoly morális témákat feszeget, amit szerencsére már nem elnyújtva tálalnak elénk. Noha néhány szakaszt elintézhettek volna egyetlen epizódban is, ezúttal szerencsére sokkal kevesebb volt az időhúzás. Akik eddig már eljutottak, bizonyára tanultak is valamit, kezelni tudják a nehézségeket és nem jótékonykodnak másokkal. A veszélyért persze nem kell messzire menniük, eddig csupán érintőlegesen találkoztunk a magukat farkasoknak hívott gonosz banditákkal, akik puszta szórakozásból rabolnak ki és ölnek meg másokat, ám a hatodik évadban sokkal komolyabb szerephez jutnak. Szerencsére nem kell októberig várnunk a következő adagra, nyáron érkezik a spin-off sorozat Fear of the Walking Dead címmel, amely a járvány kirobbanásának idején, Los Angelesben játszódik majd.  

Szereplők: Andrew Lincoln, Steven Yeun, Chandler Rigs, Scott Wilson, Norman Reedus, Chandler Riggs, Danai Gurira, Lauren Cohan, David Morrissey
Rendezte: Ernest R. Dickerson, Michelle MacLaren, Gregory Nicotero, Guy Ferland
Író: Scott Gimple, Robert Kirkman, Greg Nicotero, Angela Kang
Producer: Frank Darabont, Robert Kirkman, Gale Ann Hurd, David Alpert
Vágó: Julius Ramsay, Hunter M. Via, Nathan Gunn
Fényképezte: Michael Edison Satrazemis
Zene: Bear McCreary

IMDB értékelés: 8.7
Gamekapocs értékelés: 8.9