Rendes tőled, hogy a cikkünkre kattintottál, de valljuk be: nem azért vagy itt, hogy eldöntsd, megnézed-e a Mátrix: Feltámadásokat. Imádtad az első részt, és habár az ismerőseid előtt szeretsz sznobkodni azzal, hogy szerinted az első rész után lejtőre került Neo sztorija, be kell ismerned, a Mátrix: Újratöltve autópályás jeleneteit azért mégis újranézted egy párszor. Nyilván meg fogod nézni a negyedik részt is, nem kérdés ez, de arra is fogadni mernék, hogy nem fogod maszkban végigülni ezt a két és fél órát a moziban. HBO Max pedig csak jövőre érkezik Magyarországra, úgyhogy nem is kell nagy bűntudatot érezned, ha a virágboltba mész a filmért. De akkor mégis miért jöttél hozzánk? Tudod jól, hogy úgyis csak a te véleményed számít igazán. Mi több pontot adtunk a Halálos iramban 9-re, mint a Dűnére – komolyan gondolod, hogy ez a cikk sem lesz rikítóan szubjektív? A legjobb esetben megveregetjük a vállad, igazolást adunk a saját véleményedre, ha meg nem értesz egyet velünk, akkor a sárba döngölhetsz minket a kommentek közt. Ez végülis win-win. De az is meglehet, hogy el sem olvasod a cikket – miért is tennéd, hiszen kettőt görgetve máris ott a pontszám, az utolsó bekezdésben pedig egyébként is összegezzük a lényeget. Ha tényleg érdekelne a filmkritika, megvárhatnád Nate Hope blogját. Ő benne még megbízhatsz! Ő ingyen csinálja ezt, még nem adta el a lelkét a forgalmazóknak. Apropó, láttad már, hogy megjelent az új Farming Simulator?


Mértékletesen használva erős írói eszköz a metakommentár és introspekció, de ahogy azt a szörnyen kínos bevezetőm is demonstrálja, könnyen túlzásba lehet vinni a dolgot. Ebbe a csapdába esett a Mátrix: Feltámadások is – az a film, amit a jóízlésre hallgatva sosem kellett volna elkészíteni. Tudtuk ezt mi is, tudták ezt Wachowskiék is, és valljuk be, valószínűleg tisztában voltak ezzel a Warner producerei is, akik mindezek ellenére képtelenek voltak ellenállni a húsz éve kiaknázatlan aranybánya hívásának. Elvégre a potenciál sosem veszett ki a Mátrix technopesszimista létfilozófiájából, a vörös pirula pedig nagyobb kulturális jelkép, mint valaha. Igaz, hogy már a trilógia második két része alatt is rezgett a léc, de azóta rengeteget változott a világ, és felnőtt egy teljes generáció. Az öltönyösök tehát feltették a kérdést: mivel lehetne eldurrantani újra a filmnézők agyát?

Hát, sajnos nem azzal a fájdalmasan középszerű scriptszörnyeteggel, mint ami a Mátrix 4 lett. Ez pedig azért igazán kiábrándító, mert a film első negyedében fel-felcsillan a zsenialitás téveszthetetlen szikrája, ami aztán rendre ki is alszik a fájdalmasan öncélú, kínos monológok és nézhetetlen akciójelenetek tengerében. Lana Wachowski a fehér nyulat üldözve egy szinttel mélyebbre merészkedett az üregben, minden eddiginél jobban elmosva a valóság és a digitális lét határát. Érdekes új ötleteket pedzegetett meg a film első félórájában, azzal viszont nem számolt, hogy időközben teljesen súlytalanná teszi az eredeti trilógia eseményeit. Ez a baj azzal, ha egy adott univerzumot fentről nézve, metaszinten vizsgálunk. A megfigyelt világ apróvá és erőtlenné válik, ezek után pedig nehéz valódi tisztelettel tekinteni rá.

Így vesztette tehát el az értékét és érvényét a Mátrix: Feltámadások. Górcső alá vette önmagát, felsorolta a profitorientált reboot- és sequelkultúra bűneit, és miután jól megköpködte ezeket, elfelejtett ezek fölé emelkedni. A negyedik fal döntögetése márpedig nem elég, ha nem támogatja azt egy erős történet – ennek hiányában a Feltámadások néha alig tűnik többnek egy nagy költségvetésű Rick és Morty-epizódnál. Leszámítva azt, hogy a Rick és Morty rendszerint tényleg vicces, nem úgy, mint az önmagát karikírozó, kínos cameókat villantó és a könnyű fan service-re támaszkodó Mátrix 4 – még a tálcán kínált szerelmi szál sem menthette meg ezt a felszínesen bölcselkedő történetet. Értem persze, hogy a 60 felé araszoló Keanu Reeves sosem lesz már fiatalabb, de mégis úgy gondolom, hogy mindenki jobban járt volna, ha Hollywood hagyta volna a szériát büszkén és elegánsan megöregedni.

Neo nélkül márpedig nem Mátrix a Mátrix, ezt pedig tökéletesen bebizonyította a Feltámadások is. A kellemesen középszerű teljesítményt nyújtó Reeves és a szintén visszatérő Carrie-Anne Moss mellett ugyanis kapunk egy teljes legénységre elegendő új szereplőt. Ők azonban ahelyett, hogy átvennék a stafétát, kizárólag másodhegedűst játszanak a Kiválasztott mögött - ez pedig a legtöbb esetben nem a színészek hibája. Jessica Henwick nagyszerű felüdülést hozott a Neo nyomába eredő Bugs szerepében, ahogy Yahya Abdul-Mateen II is tisztességesen öntött új életet a bizarr sorsú Morpheus karakterébe. Egy film azonban gyakran csak annyira jó, mint amilyen a főgonosza, és a spoilereket elkerülve maradjunk annyiban, hogy a Mátrix: Feltámadások ezen a ponton követi el az egyik legnagyobb bűntettét.

A hamar kínossá váló önreflexión és öncélú monologizáláson túl persze kerekedhetett volna ebből egy nézhető akciófilm, de ahogy az összes ügynök és kommandós, úgy Lana Wachowski rendezése sem talált célba. A Mátrix a mondanivalója mellett, a látványvilágával és különleges effektjeivel is padlóra küldte a 2000-es évek mozinézőit – hát, a Feltámadásoktól ne várjunk hasonlót! A Marvel-filmek akcióorgiái után persze nehéz ezen a fronton igazán nagyot durrantani, de a Mátrix 4 még a pusztakezes harcikoreográfiákat is nézhetetlenné teszi. Nem túlzok: több alkalommal szabályosan hányingert kaptam az indokolatlan szűk, folyamatosan rángó kamerafelvételektől és a negyedmásodperces vágásoktól. Ezek után már szinte feleslegesnek érzem megemlíteni a Merovingi Burning Manről szalajtott hordáját vagy az égből hulló kódzombikat.

„Változnak az idők, a piac pedig kegyetlen. Megértheted, hogy az imádott anyavállalatunk, a Warner Bros. miért döntött úgy, hogy folytatást készít a trilógiához. Közölték velem, hogy mindenképpen megcsinálják. Vagy velünk, vagy nélkülünk.”  Jópofa cinikus kikacsintás a filmben elhangzó monológ, de mi ez, ha nem egy őszinte segélykiáltás Lana Wachowski részéről? A Mátrix: Feltámadások nem az az elmélkedő, kreatív szerelemprojekt, aminek a rabul ejtett emberiség története eredetileg indult, hanem egy tejelni képes franchise (remélhetőleg utolsó) leszipolyozása. A korszakalkotó univerzumot megálmodó testvérpár egyik tagja pedig úgy áll őrt a fedélzetén, mintha csak egy süllyedő hajó kapitánya lenne.

 

Gamekapocs értékelés: 4.5

Rendezte: Lana Wachowski
Szereplők: Keanu Reeves, Carrie-Anne Moss, Jessica Henwick, Yahya Abdul-Mateen II, Jonathan Groff, Neil Patrick Harris
Forgatókönyv: Lana Wachowski, David Mitchell, Aleksandar Hemon
Zene: Tom Tykwer
Fényképezte: John Toll
Játékidő: 148 perc
Hazai premier: 2021. december 23.