Furiosa: Történet a Mad Maxből filmkritika

2015-ben az ausztrál származású rendező-veterán, George Miller 30 év után feltámasztotta a Mad Max-frencsájzt, ami annak idején többek közt az ő karrierjét is beindította – mi pedig olyan akciófilmet láttunk, amit addig még soha. A harag útja című folytatással (a „folytatás” szót már csak azért is érdemes kihangsúlyozni, mert Miller számtalanszor elmondta, hogy itt egyáltalán nem egy rebootról van szó, hanem konkrétan egy negyedik részről, hiába nem a szerepből már jócskán kiöregedett Mel Gibson alakította Maxet) kegyetlenül leszedte a fejünket. Őrülten látványos, adrenalinnal és magas oktánszámú benzinnel felpumpált tempójával maga volt a tömör gyönyör, az audiovizuális orgazmus, a legjobb blockbuster a Terminátor 2 óta. Mind az akkori felhozatalból, mind önmagában, azoktól függetlenül kiemelkedett a hollywoodi termésből, olyan élménnyel szolgált, amit nem mindennap lát az ember a moziban, ilyenformán pedig egy megismételhetetlen csoda, egy olyan poén, amit nem lehet kétszer elsütni.

Ennek ellenére sokakat meglepett Miller döntése, hogy A harag útja folytatása helyett inkább a negyedik filmben debütált női főhős, Imperátor Furiosa eredettörténetét csinálja meg, természetesen Max nélkül (emellett persze tervezési fázisban van egy másik produkció az országút harcosával, ám hogy abból lesz-e valami a Furiosa bevételei után, még kérdéses – de erre majd később visszatérünk). A legelejétől adta magát a kérdés: mégis mi szükség van erre az előzményre? Az tagadhatatlan, hogy, mivel a Mad Max-filmek mindig is az aktuális félelmeink celluloidra álmodott visszatükröződései voltak, legyen szó a hetvenes évek olajválságáról, a nyolcvanas évek fegyverkezési versenyéről, a 2010-es évek fanatikus populizmusáról vagy épp a jelenleg zajló orosz-ukrán háborúról, az izraeli konfliktusról, illetve a sokak szerint vészesen közelgő harmadik világháborúról, ami a Föld alapvető nyersanyagairért fog menni, a franchise-nak ma is hatalmas a létjogosultsága, főleg ha ilyen magas szinten mozog. De hogy a poszt-apokaliptikus világképet miért pont egy Furiosa-előzménysztori köré kell felhúzni? A választ a film bemutatásáig kis túlzással talán csak Miller és a film mögött álló szakemberek tudták.

Most, hogy az alkotást a tisztelt publikum elé tárták, a saját két szép szemünkkel győződhetünk meg róla, hogy kár volt aggódni: a Furiosa ugyanis minden előzetes negatív prekoncepciót egy V8-as Interceptor sebességével félresöpörve viszi magával az idei évet a Dűne 2-vel együtt. Valószínűleg Miller tökéletesen tisztában volt vele, hogy A harag útja szögegyszerű, A-ból B-be, majd B-ből A-ba rohanó bombája nem robbanna már ugyanakkorát, ezért a Furiosa szerkezete és narratívája egy merőben más filmet rajzol meg – nagyobb léptékű, több lehetőséget foglal magában, ennek köszönhetően pedig hosszabb, komótosabb tempót diktál, miközben a Mad Max-univerzumot is tovább bővíti. Egyszerre gigantikus, epikus tabló és végtelenül intim bosszútörténet, amelyben Miller mesteri érzékkel vegyíti a több tucat statisztát megmozgató, pokolian vad akciójeleneteket és a mocskon, sáron, vértengeren, na meg rothadó hullákon összeszorított fogakkal gőzgépként átgázoló főhősnő személyes hangvételű vendettáját.

A vérgőzős, minden esetben brutális és kemény, sokszor már az exploitation műfajba átnyargaló csihipuhik remekül dolgoznak a karakterépítés és a karakterformáló drámai események alá. Gyakorlatilag minden kisebb-nagyobb momentumnak kardinális szerepe van Furiosa eredettörténetének bemutatásában. Attól kezdve, hogy kislányként lemészárolják az anyját és elrabolják a szülőhelyéről, a gyermekkorban átélt, látott, tapasztalt kínzásokon és kegyetlenségeken át a Hadivas kormányának elnyeréségéig bezárólag minden egyes pillanat, minden kis apróság pontosan ahhoz a Furiosához vezet, aki majd A harag útjában megszökteti Halhatlan Joe feleségeit, hogy velük együtt térjen haza, és közben szövetséget köt egy rejtélyes, magányos farkassal (aki azt hinné, hogy Tom Burke Pretoriánus Jack szerepében csupán egy olcsó Max-cosplayer, az nézze újra A harag útját, gondolja át az állítását, és a következő órán lefeleltetem). Szóval a film erős érvekkel támasztja alá azt, hogy a sztorit nem utólag költötték hozzá a negyedik részhez, hanem az már jóval előtte megvolt Miller fiókjában.

Ám ezúttal a rendező nem siet sehova, hosszan elidőzik Furiosa egyes életszakasziban, emiatt Anya Taylor-Joy feltűnéséig minimum 1 óra telik el – de Miller folyamatosan csepegteti a naftát, ami a fináléban annak rendje és módja szerint hatalmasat durran. Akár a Hadivas ezernyi alkatrészből álló drabális monstruma, úgy épül fel a Furiosa cselekménye, a legeslegutolsó csavarnak is elengedhetetlen szerepe van abban, hogy ez a gép maximális fordulatszámon robogjon a végcél és a katarzis felé. Közben pedig nemhogy nem tör meg a történetmesélés tempója, de – azokkal a mai filmekkel szemben, amik hiába másfél órásak, mégis mintha fél napig ülnél a moziban – olyan gyorsan elsuhan a nagyjából 150 perces játékidő, hogy észre sem veszed. És ez legalább annyira piszok erős atmoszféra „sara”, mint a frenetikus akciójeleneteké vagy a főhősnő vérmocskos odüsszeiájáé. Ugyan a film legjobb akcióját kb. félúton ellövik (no nem mintha később csökkenne a minőség, Miller még egy olyan képet is fantasztikussá tud tenni, ahol csak két autó üldözi egymást a semmiben), az tökéletesen prezentálja a zseniális karakterdinamikát, a nagyívű világépítést, és hogy Miller még öt rész után is tud újat mondani a száguldó ostromokról és a kopár sivatagot bekebelező emberi gonoszságról.

Nettó 15 percben megy a csörte, és ebben a negyed órában több izgalommal, energiával és karakterdinamikával találkozunk, mint néhány mostani filmben összesen. Sebesen repeszt előre az áruval megpakolt kamion, közben földön és levegőben támadnak a gonoszok, robbannak a bummbotok és durrannak a durrpálcák (már önmagában az egyedi szókészletért megérdemelik a csillagos ötöst a forgatókönyvírók), és itt nem csupán az utóbbi évek egyik, ha nem a legjobb akciójelenetének lehetünk szem és fültanúi, de lényegében egy összeszokott csapat precízen összehangolt működését és haditechnikáját követhetjük nyomon, ahol mindenkinek megvan a maga dolga, mindenki egy külön fogaskerék, akik együtt működtetik ezt a gördülő háborús gépezetet.

A csörte alatt karakterek mélyülnek, egyéni tragédiák zajlanak le, életre szóló bajtársi kapcsolatok születnek – az 1979 óta építgetett poszt-apokaliptikus vízió pedig kegyetlenebb, mint valaha. A Mad Max-univerzum eddig sem volt mentes a totális káosztól, az emberi életet és vele együtt minden emberi értéket élből leszaró perverz őrülettől, de a Furiosa egy minden korábbinál beteg, elkorcsosultabb világot mutat be nekünk, amelyben az egykori, általunk ismert civilizációt elsöprő világégés követően egy despotikus új rend épült fel a hamvakból. A romokon pedig gátlástalan, hatalommániás, vérszomjas hadurak irányítanak – a múlt értékeinek átmentésével, embertelen méreteket öltött elnyomással és kegyetlenséggel. Miller minden eddiginél magasabb szintre emeli az amúgy is lélekfacsaró, farkastörvények uralta miliőt, ami végérvényesen az őrületé lett. 

Egy emberi test széttépése motorokra kötött láncokkal. Egy Húgysrác nevű katona, aki egy nagy tartály vizelettel indul csatába. Egy vén történetmondó, aki parancsra bármilyen tárgy vagy fogalom definícióját elsorolja. Egy fogvatartott szerencsétlen, akinek fejéhez egy óriási vasrudat szorítanak, amit ha a fogvatartó elenged, akkor a vasarab nem csupán átfúrja az illető koponyáját, hanem a főgonosz mellbimbóit is kitépi az odaakasztott horgokkal (Chris Hemsworth egyébként karrierjének eddigi legjobbját hozza Dementusként). Keresztre feszítés, torzszülöttek, elmetszett nyakak, fellógatás félig leszakadt karnál fogva, satöbbi. Perverz módon hihetetlenül szórakoztató az egész, közben mélységesen nyomasztó és kilátástalan is.

Amire a közönség enyhén szólva sem igazán vevő. Nemrég még meg mertem volna rá esküdni, hogy egy olyan gyászos mozis év után, mint 2023, idén, az egyre fáradó szuperhősmánia hanyatlásának és visszaszorulásának hála reflektorfénybe kerülnek a színvonalasabb, ambiciózusabb blockbuster-aspiránsok, és ezzel egy új korszak kezdődhet Hollywoodban. Ehhez képest egy kivételen kívül szinte egymás után szerepelnek le a jobb sorsra érdemes filmek: A kaszkadőr megbukott, A majmok bolygója: A birodalom alulteljesített, a Furiosa pedig úgy elhasalt, hogy könnyen beteheti a kaput a komplett Mad Max-frencsájznak egy időre, de az is lehet, hogy örökre. Hogy miért ilyen csekély rá az érdeklődés, hosszan lehetne fejtegetni (drága mozijegy, a megszokott férfifőhős hiánya, káros trendek, amikor már a trailert látva húzod a szád és woke-ot kiáltasz, akkor is, ha a kész filmben még nagyítóval sem lehet fellelni a nyomát – a téma egy külön cikket kitöltene, és nemigen lenne semmilyen egyetemes, objektív konklúzió).

De mindegy is, lényeg a lényeg, baromira kár érte. Mert itt van egy film, ami látványos, intelligens, ami rögtön az első percben elkap és nem enged a stáblistáig. Ami mind akciójelenetekben, mind színészi alakításokban, mind pedig világépítésben zseniális és egyedülálló, a nagybetűs MOZI, a legjobb akcióhősnővel Ellen Ripley és Sarah Connor óta – és valahogy mégsem megy át. Csak ismételni tudom magam: rohadtul kár érte.

Gamekapocs értékelés: 10

Eredeti cím: Furiosa: A Mad Max Saga
Rendező: George Miller
Producer: Doug Mitchell, George Miller
Forgatókönyv: George Miller, Nico Lathouris
Szereplők: Anya Taylor-Joy, Chris Hemsworth, Tom Burke, Lachy Hulme, Alyla Browne
Zene: Tom Holkenborg
Operatőr: Simon Duggan
Vágó: Eliot Knapman, Margaret Sixel
Gyártó: Kennedy Miller Mitchell, Domain Entertainment
Forgalmazó: Warner Bros. Pictures
Játékidő: 148 perc
Eredeti premier: 2024. május 24.
Hazai premier: 2024. május 23.