Összesen négy univerzális alapigazság létezik ebben a világban: a víz nedves, az ég kék, a nők titkolóznak, igazán jó Alien-filmet csinálni meg baromira nehéz. Sőt, azt kell mondjam, hogy A nyolcadik utas: a Halál és A bolygó neve: Halál után konkrétan lehetetlen. Ridley Scott eredeti, 1979-es filmje bevezetett minket a kozmikus horror birodalmába, és hátborzongatóan hatásosan vetítette elénk az űr felfedezésének misztikumát, az ismeretlen, szimpla ösztönből adódó borzalommal, középpontba helyezve a tökéletes, áltimét gyilkológépet, akinek létfunkciója épp annyira félelmetes, mint amennyire egyszerű. Megszületik, aztán öl, bármiféle szánalom, empátia és erkölcsi béklyók nélkül, nem kötik gúzsba semmiféle szabályok, csupán szüntelenül szedi áldozatait, egészen addig, amíg meg nem állítják. Nem számít, mivel próbálkoznak ellene, meggyőzni nem lehet, nem érdekli semmi, könyöröghetsz, rimánkodhatsz, menekülhetsz, ő végül úgyis utolér és bedarál.

Tökéletes organizmus – és ilyenformán a filmtörténelem egyik, ha nem a legzseniálisabb idegen lénye. És James Cameron 1986-ban képes volt erre rátenni egy lapáttal. A folytatás már a totális háborúba vitte a nézőt, csillagközi tengerészgyalogosokkal, kerepelő impulzusfegyverekkel, robbanó gránátokkal, hangyabojként csörtető xenomorphokkal, bazinagy királynővel (btw, a legendás Stan Winston messze legjobb kreatúrája), a szörnyek mitológiájának bővítésével és tökéletesítésével, no meg egy női Rambóval, aki ezúttal nem csak magáért harcol, és akinél ütősebb női főhőst azóta sem hordott hátán a filmipar. Nem ugyanazt adták el újra: és amíg az első rész a sztratoszféráig vitte a lécet, a második epizód még ezt is magasabbra tudta lökni.

És innen már nem volt hova tovább. Ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor a franchise érdemi része itt véget ért, noha nekem sem David Fincher középkori keretek közé szorított túlélőhorrorjával, sem Jean-Pierre Jeunet groteszk, már-már gyomorforgatóan perverz gusztustalanságával nem volt különösebb bajom, de tény, hogy a következő részek már nem tudtak felnőni Scott és Cameron mércéjéhez. Az alkotók mentségére legyen mondva, ez nem mindig rajtuk múlott: ugyanis az Alien-univerzum piszkosul limitált. Ez a franchise a maga félelmetes, nyers, mitikus szimplicitás vértengerében él és lélegzik, amint bonyolítani, magyarázni, megfejteni próbálják (a la Covenant), darabjaira hullik az egész.

Az Alien-filmek nehezen tűrik a fontoskodó, okoskodó süketeléseket (a Prometheus is csak azért tudott nagyot menni, mert bár ugyanabban a világban játszódott, mégis más irányt vett, nem volt hagyományos Alien-mozi), csakis a maga szűk határain belül tud igazán kibontakozni – amiről nem mellesleg az első négy rész (vagy ha úgy tetszik, az első kettő) mindent elmondott, amit csak lehetett. A sorozat legújabb darabja, az Alien: Romulus szám szerint a hetedik felvonás (már ha a két AVP nevű trash-mocskot nem számítjuk ide), szóval mostanra már elég élesek a fogai annak a bizonyos medvecsapdának, miszerint, ha csinálnak egy tettre ugyanolyan filmet, mint az előzőek, akkor az a baj, ha meg valami újdonsággal próbálkoznak, akkor meg az. Az arany középutat senki sem képes megtalálni, főleg a mai berendezkedésben. Nincsenek új Ridley Scottok és új James Cameronok, ha vannak is, ők nem foglalkozni holmi Alienekkel, mert nagyon is tisztában vannak bele, hogy ez már veszett fejsze nyele. És hogy Fede Álvareznek, a 2013-as Gonosz halott remake és a Vaksötét rendezőjének sikerült-e életet lehelnie a franchise-ba? Nos, igen is, meg nem is.

Meg kell hagyni, a Romulus világépítése és atmoszférateremtése közel jár a csillagos ötöshöz. A Weyland-Yutani egyik isten háta mögötti mocskos és lehangoló bányászkolóniáján reménytelenül tengődő csapatán keresztül (élükön a film final girljével, Rainnel) szépen vezet be minket az események sűrűjébe, szépen skicceli fel a karaktereket, remekül vegyíti a friss elemeket a régi, old school rajongók szívét megdobogtató tulajdonságokkal – legalábbis egy ideig. Jó néhány dolog van ugyanis a Romulusban, amit így, ebben a formában eddig még nem láthattunk egy Alien-filmben, értve ezt a távoli jövő társadalmi rendszerére, vagy az arctámadók metodikájára, és persze a xenomorphok különböző fejlődési szakaszaira, melyek bármiféle rombolás és károkozás nélkül teszik hozzá a magukét a sorozat világának mítoszához.

A készítők rendesen áldoznak a fan service atyaúristenének oltárán, a retrofuturisztikus dizájn, a hangeffektek, a fények mind-mind a régi részek feelingjét igyekeznek visszahozni. A kietlen hajótesten kimérten, óvatos léptekkel haladó főszereplők látványa A nyolcadik utas: a Halált idézi fel, a történet második felében alaposan felpörgő tempó, a kissé átfazonírozott impulzusfegyverek A bolygó neve: Halál csihipuhijainak érzetét keltik, a barnás színvilággal, a Reneszánsz űrállomás lepusztultabb szegleteivel pedig A végső megoldás: Halálra utalgatnak. És valahol itt kezdődnek a problémák. Van a Romulusban minden, akár egy salátában, és bár a feszültségkeltés, a vagány shotok, a pulzusunkat megemelő jelenetek és persze a gore összességében megteszi a magáét, idővel az egész film egy greatest hits válogatásba csap át. A film olyan, mint egy tribute-lemez, amelyben különböző előadók játsszák fel vagy dolgozzák át egy népszerű zenekar legnagyobb slágereit, a saját stílusukhoz igazítva.

Nem mintha meglepő lenne, hogy végül Álvarez is ezekhez a mára már tényleg kikophatatlan trendi eszközökhöz nyúlt. A fan service abszolút virágkorát éli, a modern filmesek mesteri módon követik a múltidézés szabálykönyvét, mintha külön kurzuson tanítanák azt. A profit maximalizálása érdekében 20-30-40 évvel korábbi karaktereket hoznak vissza, sőt, konkrét jeleneteket forgatnak le újra, szóval a Romulusban is ámulhatunk, hogy „juj, a fekete robot ugyanazt mondta, mint Ripley A bolygó neve: Halálban”, „huh, ez az android ugyanúgy néz ki, mint Ash” (ebben az esetben annyira gány lett a CGI, hogy az már-már hullagyalázásnak is elmenne), „ááá, ez ugyanolyan mozgásdetektor, mint az első részben”, „váó, best Alien movie of the century”, taps-taps. Ennyi elég, ennyi kell.

Illetve ez nem egészen igaz, mert Álvarez a sztori utolsó harmadában rájött, hogy nem intézheti el az egészet annyival, hogy csak szimplán csinál egy Alien-filmet, mert ha így történt volna, akkor ahhoz a verzióhoz lyukadnánk ki, amiről fentebb is szó volt. Ezért a fináléban bevet egy érdekes csavart, amiről valószínűleg még sokáig fognak vitatkozni a rajongók, mindenesetre hiába próbálkoznak, nem érik el vele a kívánt hatást (gondoljunk bele, hol van ez az első felvonás mellkasrobbantójához, vagy a második epizód királynős antréjához képest), és ezzel pontosan a másik halmazba esik. Ezen a ponton pedig menthetetlenül széthullik az egész film.

És még csak nem is kizárólag arról van szó, hogy minden a készítőkön múlt volna, mert ők megtették, ami tőlük telt. A stábon látszik, hogy igazi Alien-rajongók, látszik rajtuk, hogy tisztelettel nyúltak az alapanyaghoz, javarészt a számítógépes trükköket is mellőzték (igaz, ennek megvan az a hátulütője, hogy a lények döglesztően lassúak és körülményesek, mi több, néhol inkább barátságosak, mint félelmetesek), tehát igen, kihozták magukból a maximumot. De ennél többet ebben a franchise-ban már nem is nagyon lehetet elérni. Így hetedjére (vagy ha úgy tetszik, kilencedjére) aki még csodát tud művelni ezzel a névvel, az utána rögtön mehet Pepsivé változtatni a Coca-Colát, visszaadni a vak ember látását, véget vetni a háborúknak, és elhozni a világbékét.

Van a Romulusnak egy frappáns gondolata (amit egyébként összefüggésbe is hoznak a Prometheussal), miszerint az emberi szervezet alkalmatlan az űrutazásra, a terraformálásra és a kolonizálásra. Túl törékeny, túl sebezhető, szóval az utóbbi 100 év összes sci-fi filmje, regénye, tanulmánya megy a kukába, és jön a hidegzuhany: satnyák vagyunk. De persze a génjeinkben van, hogy az eget bámuljuk, mindig többet akarunk, mindig messzebbre tekintünk, istent szeretnénk játszani, aztán a végén hiába akarunk valamit, a végén úgysem az lesz, amit eredetileg szerettünk volna. A kísérleti patkány úgyis elpusztul, a nő meg úgyse fog tökéletes übermenschet szülni. Ám ez nem állít meg minket, és ezzel el is jutunk az Alien-filmek örök alaptételéhez: játszunk a tűzzel, ami folyton megéget minket, de azért újra meg újra a lángok közé dugjuk a karunkat, hátha ezúttal másképp lesz.

Ha a filmek karakterei nem is, Hollywood végre levonhatná ebből a tanulságot. El kellene már engedni ezt a franchise-t. De tényleg.

Gamekapocs értékelés: 6.5

Rendező: Fede Álvarez
Producer: Ridley Scott, Michael Pruss, Walter Hill
Forgatókönyv: Fede Álvarez, Rodo Sayagues
Szereplők: Cailee Spaeny, David Jonsson, Archie Renaux, Isabela Merced, Spike Fearn, Aileen Wu
Zene: Benjamin Wallfisch
Operatőr: Galo Olivares
Vágó: Jake Roberts
Gyártó: Scott Free Productions, Brandywine Productions, TSG Entertainment
Forgalmazó: 20th Century Studios
Játékidő: 119 perc
Eredeti premier: 2024. augusztus 16
Hazai premier: 2024. augusztus 15.