2004 nyarán enyhe képzavar tört rám, amikor a VOX mozimagazin aktuális számát felcsapva elém tárult egy egész oldalas reklám Robert Rodriguez kultikus akcióklasszikusának, a Desperadónak a DVD-kiadásával kapcsolatban. Az alkotást nyilván senkinek sem kell bemutatni, mindenki ismeri, mindenki látta már vagy ezerszer, a ‘90-es évek egyik legjobb filmje, John Woo Hongkongban készült hősi vérontásainak és a piszkos, nyers spagettiwesternek tökéletes ötvözete, a mű, ami sztárrá emelte Antonio Banderast, akinek poszterét attól kezdve minden kiscsaj kitette a falára, Salma Hayeket meg a világ összes pelyhedzőállú kamasza feleségül akarta venni. Örökzöld, megkerülhetetlen kultdarab, vitának helye nincs. A zavartságom természetesen nem abból adódott, hogy a Desperadót immáron lemez formában, felújított hanggal és tűéles képpel is lehetőség van élvezni (bár az azért jelentősen megdobta a feelinget, hogy az akkoriban forradalmi technológia kezdőlépései után már jóval megfizethetőbb árban mérték a DVD-ket), hanem hogy az említett hirdetés lapjának csak az egyik felét foglalta be az 1995-ös film, a másikon egy ahhoz hasonló, ám a borítóról is látszott, hogy valamivel régebbi, kisebb léptékű cím virított. Az El Mariachi – A zenész.
Otthoni internet hiányában halvány lila gőzöm se volt, hogy miről van szó: előbbiről mindent tudtam, utóbbiról semmit. Fel sem merült bennem a tény, hogy a Desperado tulajdonképpen egy folytatás, vagyis pontosabban egy trilógia második része (szégyellem bevallani, de akkoriban a záróepizód, a Volt egyszer egy Mexikó létezése is kimaradt), az eredetije pedig egy minimális költségvetésből készült, több szempontból is amatőr, ám de annál érdekesebb és kreatívabb produkció, ami lefektette az alapokat a Banderas fémjelezte klasszikusnak, emellett elindította Robert Rodriguez rendezői karrierjét is, kinek vonzereje azóta már jócskán megkopott (finom szólva…), de azzal, hogy potom 7 ezer dollárból mutatta meg, hol lakozik az atyaúristen, örökre beírta magát a mozgóképes történelem nagykönyvébe.
És egyáltalán nem akarom a halálhírét kelteni, de ha majd sok-sok év múlva eltávozik erről a világról, akkor az emberek úgyis csak a jóra fognak emlékezni. Nem az audiovizuális kínzással felérő Kémkölykök sagára, nem is az egyéb borzasztóbbnál borzasztóbb gyerekfilmjeire (máig feldolgozhatatlan anomália, hogy aki összehozott egy Sin City-t – minden idők legautentikusabb képregényadaptációját – az hogy volt képes ugyanabban az évben egy Cápasrác és Lávalányt letenni az asztalra), hanem az igazi nagy dobásokra. Amikből azért tényleg akad egy pár, ami miatt az idők végezetéig megjegyezzük a nevét. Rodriguezt egészen hamar elkezdték egy lapon emlegetni Quentin Tarantinóval, a két direktor nemsokára össze is haverkodott, ennek a barátságnak a gyümölcseként született meg pl. az Alkonyattól pirkadatig, és bár a mexikói gyökerekkel rendelkező filmes végeredményben sosem lett akkora zseni, mint kollégája, a Négy szoba című antológiamozi aranyérmét ő vitte el, és kettejük közül a Grindhouse-életérzés megidézése is neki ment jobban a Terrorbolygóval.
De mindenekelőtt ott van az El Mariachi, ami külön fejezetet érdemel a celluloid-történelemben: legendák szólnak arról, hogy Rodriguez a 7 ezer dolláros büdzsé felét önként vállalt gyógyszerkísérletekből teremtette elő, hogy ott spórolt ahol elehetett, ezért nem használt tracking shotot (követő felvételt), helyette kerekesszékben ülve fogta a kamerát, miközben tolták őt a stábtagok, sőt, tulajdonképpen hagyományos stáb sem volt a forgatáson, mindenben a színészek segédkeztek, akik igazából nem is voltak színészek, csupán lelkes amatőrök. A filmet teljes egészében hang nélkül vették fel, a szinkront és egyebeket az utómunkálatok során adták hozzá. Ilyen és ehhez hasonló körülmények uralkodtak a készítés közben – hendikep ez a javából, ámde innen szép volt nyerni.
Ugyanis amíg sok más rendező még az El Mariachi költségvetésének a százszorosából sem tud épkézláb filmet csinálni, addig Rodriguez az egészet megoldotta bagóból, a “one man crew” néven elhíresült módszerrel – azaz ő volt a rendező, a forgatókönyvíró, a producer, az operatőr és a vágó is. Persze ettől még baromira szembetűnő, hogy miből gazdálkodtak a készítők, az amatőr-jelleg, valamint a nehezen összekuporgatott fillérekből adódó megúszós trükközések letagadhatatlanok – de akkora lelkesedés és szenvedély itatja át az egészet, hogy az bőven elég volt arra, hogy beindítsa a prominens stúdiók fejeseinek a fantáziáját, hogy vajon mire lehetne képes nagyobb hátszéllel ez a Rodriguez nevű srác. És mint sok más esetben, úgy ennek a filmnek a vonzereje is a puszta szimplicitásból következik.
Az alapötlet akkora neo-western, hogy a fal adja a másikat, adott egy lerobbant, isten háta mögötti mexikói porfészek, amit a helyi kiskirály, Moco ural. A településen mindenki neki dolgozik vagy rosszabb esetben hónapról hónapra fizet az életben maradásért, így az utcákon mindenhol bérgyilkosok flangálnak, rendőrség gyakorlatilag nincs, egy-egy lövöldözés hallatán senki sem kapja fel a fejét, a telelyuggasztott hullák pedig már a csendélet részévé váltak. Ide érkezik főhősünk, a Zenész (Carlos Gallardo félig csibészes, félig kisfiús mosolya összességében meggyőző, de azért nem egy Banderas), tisztes munkát keresve, viszont pechére összetévesztik Moco egykori jobbkezével, aki bosszútól fűtve a maffiavezér fejére pályázik. Mindketten bazinagy gitártokot cipelnek, amit utóbbi hangszer helyett fegyverekkel pakolt meg, a dolog plusz pikantériája pedig az, hogy Mocón kívül senki sem tudja, hogy pontosan hogyan néz ki az ex-haver – ahogy az sejthető, végül ebből lesznek a bonyodalmak.
Rodriguez a klasszikus szerepcserés vígjátékok kiindulópontjára húzta fel az alapszituációt, és ezt öntötte nyakon pár liter művérrel – no meg hipnotikus képekkel, extrém látószögekkel és lerobbant mexikói miliővel, amelyet olyan rozzant arcok laknak be, akiknek sokszor meg sem kell szólalniuk, a kamera rájuk közelít, és puszta tekintetük máris többet mond ezer szónál. Még szerencse, mert ha komolyabban kellene színészkedniük, egyből ki is ütköznének a problémák: az El Mariachi amúgy is hadilábon áll a dramaturggal (az üresjáratok a kevesebb mint másfél órás játékidő ellenére is gyakoriak – ezen mondjuk a finálé feszültségkeltése segít egy kicsit), de a színészi munka nagyjából egy középiskolai színjátszókör teljesítménye felé konvergál, legtöbbjük a Desperadónál nem is jutott tovább.
Nem mintha ez megakadályozta volna a filmet abban, hogy hatalmas sláger legyen: frappáns módon ezt is sikerült az előnyére fordítania. Az El Mariachi az alacsony költségvetésével, “kispályás”, de mégis hozzáértő megoldásaival és Rodriguez már itt is fel-felpislákoló egyedi humorérzékével (főhősünk egy ízben felugrik egy pick-up motorháztetejére és a két oldalon csőre töltött puskákkal hadonászó gengszterek végül a Zenész helyett egymást lövik szitává) gyakorlatilag szimbólum lett, és ha nem is elsőként, de mindenképpen sikeresen ültette el a bogarat a fejesek fülében, hogy érdemes lenne jobban odafigyelni a szerény büdzséből gazdálkodó, szárnyaikat bontogató rendezőpalántákra, akikben igenis megvan a potenciál egy sikeres hollywoodi karrierre. És persze végül Rodriguez is megkapta a neki kijáró rivaldafényt. Az El Mariachit eredetileg a mexikói videópiacra szánták, viszont a Columbia Pictures vezetőinek annyira megtetszett a film, hogy megvették az amerikai forgalmazási jogokat, majd végül 200 ezer dollárt költöttek a kópia sokszorosítására, a hangkeverésre és az egyéb utómunkálatokra, aztán további milliókat a marketingre és az anyag népszerűsítésére.
Az üdvrivalgás nem maradt el, Rodriguezt rögtön Tarantino-szintű csodagyereknek kiáltották ki, pedig hol volt még a három évvel később debütáló Desperado. Ez viszont már egy másik történet – amit nem olyan sokára szintén el fogunk mesélni.
Gamekapocs értékelés: 7.5
Eredeti cím: El Mariachi
Rendező: Robert Rodriguez
Forgatókönyvíró: Robert Rodriguez
Producer: Robert Rodriguez, Carlos Gallardo
Szereplők: Carlos Gallardo, Consuelo Gómez, Peter Marquardt
Operatőr: Robert Rodriguez
Vágó: Robert Rodriguez
Zene: Eric Guthrie, Chris Knudson, Álvaro Rodriguez, Cecilio Rodriguez, Mark Trujillo
Gyártó: Los Hooligans Productions
Forgalmazó: Columbia Pictures
Játékidő: 81 perc
Eredeti premier: 1992. szeptember 15.