Az határozottan üdvözlendő, hogy manapság már sokkal nyíltabban beszélünk a különböző mentálhigiéniás problémákról, ám van egy dolog, amiről mégis fájóan kevés szó esik. Igen, jól gondoljátok: ez nem más, mint a munkahelyi zene. Csak képzeld el: hétfőtől péntekig napi 8 órában nyomod a melót, utálod, amit csinálsz, szívből gyűlölöd minden egyes percét. Bárhol szívesebben lennél, mint ott, de hát ugye a számlákat ki kell fizetni, a kaját se adják ingyen a boltban, és bár fizikailag is eléggé megterhelő az egész, az semmi ahhoz képest, ami szellemi síkon történik veled. De persze hajtod az igát, mert szükséged van a pénzre, a sorsodat meg amúgy is magadnak köszönheted. Csakhogy a sorsnak, no meg a valóságnak megvan az a bájos tulajdonsága, hogy folyamatosan próbára tesz téged, a türelmedet, az önuralmadat, az idegrendszeredet, és rendre olyan kihívásokat gördít eléd, amik az alapból is elviselhetetlen helyzetet még rosszabbá teszik.


Mert nem elég a sorozatos erőkifejtés, az ebből adódó fáradtság, nem elég az elvágyódás, a szünet nélküli agyalás valami szebbről, jobbról, nem elegek a kollégák sem, akik szerint Olaszország fővárosa Itália (igen, ha eddig nem vetted volna észre, nem az atomfizika szakon vagy), nem úszod meg ennyivel. A gépek fülsüketítő hangja, a ventilátorok konstans süvítése mellé még egy plusz zaj is jár, amit ők úgy hívnak: zene. Munkaidő elejétől munkaidő végéig szól a mocskos mulatós meg a magyar rap, annak is a legundorítóbb, legocsortányosabb fajtája max hangerőn – ráadásul, mivel egy konkrét playlist megy, minden nap ugyanaz, ugyanabban a sorrendben, végtelenítve. Isten ments, hogy megkérdezzék a többieket, hogy nem-e gond, ha bekapcsolják – az etikett itt sosem létezett, az illem meg szétloccsanva végezte a falon rögtön azután, hogy felhúzták az épület falait. 

Persze egy-két emberen kívül mindenkinek marhára elege van belőle, tenni ellene nem tud senki, nem létezik végleges megoldás. Ha megkéred őket, hogy kapcsolják ki, a következő órában újraindul (mondanom sem kell, ha szólni mersz, te leszel a világ legnagyobb, legrohadtabb patkánya), sőt, részben pont azért nyomatnak ilyen “zenét”, mert nagyon jól tudják, hogy ti nem szeretitek. És akkor már csakazértis! A füles szintén nem opció, ha mindkettőt használod, semmit sem hallasz, akár az egész hely leéghetne a hátad mögött, az se tűnne fel, ha csak az egyiket, akkor az a Bódi Guszti-összes hangerejét is felerősíti a rossz akusztika miatt – de az igazat megvallva már annyira tele van a tököd, hogy még a saját zenéidet sincs kedved hallgatni. A legenda szerint egy korábbi műszakvezető egyszer annyira bedühödött, hogy kitépte a töltőt a konnektorból, a hangfalat (egy filléres bóvli, ami cserébe még sz*rul is szól) meg elzárta a fiókba. Hát, ha ebből nem tanultak, akkor semmiből se fognak.


Szóval nagyjából itt is ugyanaz a helyzet, mint a börtönökben vagy a fogolytáborokban: a többség van alárendelve a kisebbség akaratának. Az ember nem tud mit csinálni, összeszorított fogakkal, vörös fejjel melózik, számolja a perceket, és várja, hogy végre hazamehessen, aztán az ágyon ülve egy laza 2 órát relaxáljon a teljes csendben. Te vagy apa fortyogó dühe, az utolsó üvöltő, ordító idegszála, a kénkő szagától bizsergő orra. Valami ilyesmi lehet a Pokol. Persze a DJ-k látják rajtad, hogy az összeroppanás határán vergődsz, és még szándékosan hergelnek is. Ugye milyen jó? Ja. Tudjuk, hogy tetszik. Persze, hogyne. Látjuk, hogy imádod. Aha. Akkor mit kapcsoljunk be? Semmit. Miért? A szibériai gulágon meg a Sierra Leone-i gyémántbányákban se volt zene. Höh? Mindegy. Akkor mondd meg, hogy milyen zenét szeretsz! Semmilyent. Nem szereted a zenét? De. Akkor? Most nincs kedvem hozzá. Mé’? Mert ha én zenét akarok hallgatni, akkor hallgatok, ha meg nem, akkor nem – most nem akarok. Höh, oké, akkor hallgatjuk tovább a miénket. Jóvan’.

Tehát folytatódik a véget nem érő tortúra. Egyébiránt nyilván az is poén az egészben, hogy ha a te kedvenceid mennének, azokat úgyis lefikáznák, emellett az úgymond “komplexebb” muzsikák, azaz azokat, amikben hangszerek is vannak, már problémát jelentenek nekik. Nem tudnak mit kezdeni vele, nem értik, összezavarodnak, és ami még rosszabb, fel is dühödnek tőle. De azért vannak ritka kivételek, amikor nem a tibip-tabap-tibip-tabap szól, hanem bekapcsolják a rádiót. És akkor hirtelen megszólal Bruce Springsteentől a Born in the U.S.A., ami, lássanak csodát, tetszik nekik. Jé, ebben gitároznak. Jé, ebben valaki dobol. Jé, egy pasi, akinek van hangja és tud énekelni. Hihetetlen! Azért kíváncsiságból rákérdezel, bár még meg se szólaltál, de már megbántad, hogy érdeklődtél. Ez bejön nektek? Be. Miért? Hát mert olyan vidám. De tudjátok miről szól a dal? Nem. Oké. Miért, miről? Mindegy, hosszú.


A kis dolgoknak is örülni kell, mondjuk annyiból védhető a dolog, hogy sokszor még azok sem tudják miről szól ez a szám, mit akar vele közölni Springsteen, akik értik a szöveget. Mert igazság szerint kevés szomorúbb muzsika létezik a Born in the U.S.A.-nél, ami a dal címét adó lemezzel együtt tökéletes látlelet a ‘80-as évek Amerikájáról, az ország aktuális politikai helyzetéről, a munkásosztály akkori megpróbáltatásairól, a vietnámi háború utóhatásairól és úgy en bloc a korabeli amcsi társadalom berendezkedéséről. Amolyan derűs hangulatot árasztó, sírva vigadó, szomorúan boldog korkép, egyúttal Springsteen munkásságának abszolút csúcsa is. A Born in the U.S.A. a zenész egyértelmű magnum opusa, az albumot csak és kizárólag a zenetörténelem legnagyobb klasszikusaival lehet összemérni. Az album szupersztárrá tette Springsteent, elhozta neki a világsikert, globális szinten több mint 30 millió példányban kelt el (ezzel a “Főnök” legnépszerűbb lemeze lett), ám a nemrég mozikba került biopic, a Szabadíts meg az ismeretlentől – legyen ez bármennyire meglepő – mégsem ezt a korszakot eleveníti fel.

A film a ‘80-s évek elejére kalauzol el minket, amikor Springsteen már közismert névnek számított a zenei színtéren, azonban a nagy áttörés még váratott magára. A Born to Runnak és a The Rivernek köszönhetően magabiztosan halad felfelé a ranglétrán, koncertjeire egyre többen mennek el, ahogy egyre többen kíváncsiak a slágereket éneklő emberre is, így a stúdió az “addig üsd a vasat, amíg meleg” alapelvén új lemezt, még nagyobb slágereket és még nagyobb volumenű turnékat szorgalmaz. Springsteen szép lassan szembesül a rocksztárság árnyoldalaival, a zeneipar kreativitást felőrlő üzleti részével és az ezzel járó rideg, kőkemény kötelezettségekkel. Az imidzset minden áron fel kell építeni, majd eladni, nincs mese, az utolsó cseppet is ki kell szipolyozni az egészből, mielőtt eldugulna a pénzcsap. Ehhez képest a zenész a fejesek kívánságaival gyökeresen ellentétes irányba indul el: otthonában, egy négysávos magnóval és egy akusztikus gitárral, szinte teljesen egyedül kezd bele a dalszerzésbe és a lemezfelvételbe – stúdiózás és zenekari kíséret nélkül, magányosan és melankolikusan.


A kész produktum lényegesen kisebb léptékű lett, mint addig bármi Springsteentől – ám a mondanivalója mélyebbre ásott, mint a komplett diszkográfiája együttvéve. Az 1982-ben napvilágot látott Nebraska összességében nem a legjobb lemez tőle, de hogy a legszemélyesebb, az biztos. Nem könnyű mű, nehéz hallgatni, kell egy bizonyos lelkiállapot, hogy megfogja az embert. A nyers, szikár puritánsága sokak számára egyenesen befogadhatatlan, nem a kommersz hallgatók számára készült – bár voltaképp abban sem vagyok biztos, hogy egy olyan album szól-e egyáltalán valakinek, amin a szerző elsősorban saját magának írt és amin ennyire intim húrokat penget. 

A biopic ennek a lemeznek a megszületését mutatja be, és épp ezért, a Szabadíts meg az ismeretlentől egyáltalán nem az a tipikus életrajzi film. Persze vannak benne önfeledt koncertjelenetek, akad bőven egy-két zenebetét a vidámabb dalokból is, ahogy Springsteen a stúdióban is megfordul párszor, ahol vigyorogva muzsikál az E Street Banddel, illetve néhány pillanat erejéig láthatjuk azt is, hogy kitartóan harcol a producerekkel azért, hogy a Nebraska az eredeti formájában, mindenféle cicomázás és promóció nélkül jelenjen meg, mert úgy érzi, csakis így lehet őszinte, tiszta, hatásos és maradandó az, amit közölni akar a dalokon keresztül – ám bármennyire is hangsúlyosak ezek a témák, nem ez a film igazi lényege. A Szabadíts meg az ismeretlentől nagyjából olyan élmény, mint végighallgatni a Nebraskát: a poros és komor hangulat a látványvilágra is átszivárog, a lemez egyszerűsége és szomorú melankóliája erősen kapcsolódik a narratíva felépítéséhez, amely során Springsteen szembenéz a múltjával, gyerekkori traumáival, és közben ihletet merít a dalokhoz. 


A film megmutatja, hogy milyen valós események, könyvek, költemények és saját élmények inspirálták a lemezt, Scott Cooper író-rendező pedig nem rest alaposan belemenni a dalszerzés különböző szakaszaiba a szövegírástól kezdve a felvételeken át a folkos, szuggesztív hangzásvilág megteremtéséig bezárólag. És akárcsak az album, úgy a film is mindennél közelebb hozza Springsteent a közönséghez – nem a rocklegendát, hanem magát az embert, lecsupaszítva, szokatlanul földhözragadtan. Tartok tőle, sokaknak pont ezért nem tetszik, és valószínűleg a vegyes fogadtatás okait is valahol ezen a terepen kell keresni. Ugyanis Cooper giccsek, szavak, hangos veszekedések és könnyzacskókat megerőltetni akaró hollywoodi dráma nélkül, a helyzet szikár szimplicitásában mesél a főhős érzelmeiről, szorongásáról és fájdalmáról, bármiféle romanticizálás kizárásával, mert nagyon jól tudja, hogy a depresszió nem ilyen, nincs mit rajta szépíteni és idealizálni. 

Mind közül talán a legalattomosabb, legmocskosabb betegség: sosem lehet tudni, mikor jön, de ha beüt, annyira lehúz, hogy képtelen vagy mit kezdeni magaddal. Nincs belőle végleges kiút, legfeljebb csak balanszolni lehet gyógyszerekkel vagy terápiával. Az ember sokszor meg sem tudja fogalmazni, hogy konkrétan mi a baja – csak érez, hogy minden sz*r. És a film mindezt hűen, de ami még fontosabb, realisztikusan és nyersen festi le. Springsteen folyamatosan a múlton rágódik, alkoholista és mentálisan beteg apján, aki tisztább pillanataiban még egészen normális, amikor viszont elönti az agyát a köd, akkor a maga egyszerű, kíméletlen módján akarja felkészíteni fiát a felnőtt életre (ezek a flashbackek a dramaturgia érdekében fekete-fehérben pompáznak, és a Nebraskáról származó dalok mindig pont ott és pont akkor csendülnek fel, ahol és amikor kell), aztán a gyerekként látott viselkedési mintákból egyenesen következik, hogy egy normális párkapcsolatot is képtelen kialakítani. Jeremy Allen White tökéletesen hozza a szerepet, minden egyes rezdülésében és gesztusában ott van Springsteen kimondatlan fájdalma, elfojtott szomorúsága és az élet értelmének keresése, amit természetesen kizárólag a zenében talál meg. 


Csak egy idő után már nem elég a zene. A depresszió nem arról ismert, hogy kíméletes lenne, és noha a film befejezése alapvetően pozitív kicsengésű, Cooper a legeslegutolsó percekig ragaszkodik a zárójelenetig kitartó koncepcióhoz. Ennek köszönhetően a történet nem egy hatalmas arénakoncerttel ér véget, ahol a főhős immáron boldogan énekel és ugrál a színpadon meggyógyulva, túllépve minden traumán – mert ez nem így működik. Az első lépéseket megtette és rendezte a sorait, de ne legyenek illúzióink, ez a pali mindmáig keményen küzd a depresszióval – viszont, ahogy a film a megrázóan őszinte és szép, személyes fináléban rámutat, nem mindegy hogyan és miként teszi. A Szabadíts meg az ismeretlentől, ha nem is kerül be az idei év nagyágyúi közé, mindenképp egy különleges élmény, aminek a legjobb tulajdonsága egyben a legrosszabb is: sokkal kisebb, minimalistább, visszafogottabb, mint az elmúlt idők azon alkotásai, amelyek egy legendás zenész életútját állították középpontba.

A vérbeli Springsteen-rajongók számára nyilván érdekes lehet, a mozinézők többsége viszont több mint biztos, hogy nem ezt várta, már ha ilyen formában egyáltalán érdekli a rocklegenda (ahogy elnézem a hazai számokat, nem sokakat vonzott be a film). Mindazonáltal az előbbi csoport nyugodtan megpróbálkozhat vele, utóbbiak meg, ha más nem, indítsák el a Nebraskát vagy inkább a Born in the U.S.A.-t. A munkahelyi horror után kifejezetten jól lehet vele regenerálódni, higgyétek el, én már csak tudom.

Gamekapocs értékelés: 8

Eredeti cím: Springsteen: Deliver Me from Nowhere
Rendező: Scott Cooper
Forgatókönyvíró: Scott Cooper
Producer: Scott Cooper, Ellen Goldsmith-Vein, Eric Robinson, Scott Stuber
Szereplők: Jeremy Allen White, Jeremy Strong, Paul Walter Hauser, Stephen Graham, Odessa Young
Operatőr: Masanobu Takayanagi
Vágó: Pamela Martin
Zene: Jeremiah Fraites
Gyártó: 20th Century Studios, Gotham Group, Night Exterior, Bluegrass 7
Forgalmazó: 20th Century Studios
Játékidő: 119 perc
Eredeti premier: 2025. október 24.
Hazai premier: 2025. október 23.