Épp a napokban került a látóterembe az egyik hazai kereskedelmi tévécsatorna legújabb reality showja (mint később megtudtam, természetesen ez sem magyar találmány, csak a külföldi jogokat vettük meg), amelynek lényege, hogy a műsorvezető két társával kiegészülve a nyomába ered 24, párokban menekülő hírességnek (pontosabban…*kiköp*...celebnek), és próbálja elkapni őket minden általa elérhető eszközzel. A dolog pikantériája, hogy a játékba a hétköznapi civilek is bekapcsolódhatnak, a direkt ehhez a műsorhoz létrehozott telefonszámot tárcsázva segítséget nyújthatnak a “nyomozóhatóságnak” a sztárok tartózkodási helyével kapcsolatban, vagy félre is vezethetik őket hamis információkkal, továbbá még bújtathatják is a menekülőket. A show kedvéért fiktív körözést rendeltek el Magyarország egész területén, a nézők még szavazhatnak is arról, hogy a játékosok milyen bűnök miatt kerültek rácsok mögé, ahonnan aztán a játék alapsztorija szerint megszöktek. És mivel a műsor nyílt terepen zajlik, nagyjából akárki összefuthat az utcán a narancssárga rabruhába öltözött hírességekkel. Ismerős?


Nos, akik olvasták Stephen King Richard Bachman álnéven írt 1982-ben megjelent regényét, A menekülő embert, bizonyára rögtön felfedezik a közös pontokat. A könyv története szerint (ami – fun fact – 2025-ben játszódik) a nem túl távoli jövő a gazdasági, társadalmi és ökológiai kataklizma következtében egy disztópikus trágyadomb lett, ahol a gazdagok és a szegények közt soha nem látott mélységű szakadék tátong. A társadalom két részre szakadt, egyik oldalon a jómódú kiváltságosokkal (természetesen ők vannak kevesebben), a másikon nyomornegyedekben tengődő, éhbérért robotoló droidokkal. A hatalom teljes mértékben az előbbi csoport körül összpontosul, és bár a létminimum alatt vegetáló tömegeknek elegük van, a lázongást megakadályozandó, a monopol helyzetet élvező Network nevű médiabirodalom végtelenítve sugározza az agyrohasztó, szkriptelt realityket és showműsorokat a kevésbé szerencsés lakosoknak.

Ezek a produkciók a játékosok szenvedésére és megaláztatására építve a lehető legalacsonyabb szellemi színvonalat célozzák meg, közülük a legnépszerűbb, egyben legbrutálisabb A menekülő ember, amelyben az önkéntes résztvevőknek egy teljes hónapig kell életben maradniuk, miközben minden amerikai állampolgár és a Network saját, külön bejáratú vérszomjas gyilkosai is rájuk vadásznak. A fődíj egymilliárd új dollár, ami határozottan kecsegtető a nyomorgó pórnépnek, azonban a vetélkedő szigorú szabályai miatt még nem volt ember, aki kihúzta volna ennyi ideig, ráadásul a Network a magas nézettségi arány érdekében mindent megtesz, hogy kielégítse a nagyközönség igényeit. A játékosoktól naponta kért videófelvételeket a modern technológia segítségével kényükre-kedvükre manipulálják, hogy minél inkább felkorbácsolják a nézőket, és általában a menekülők élettörténetét is valami kreált koholmánnyal színezik ki, hiszen minél nagyobb szemétláda valaki, a közönség annál jobban utálja, egyszersmind annál inkább látni akarja a bukását, egyúttal tisztességesebbnek, többnek és jobbnak is érezheti magát nála. Na, dereng már valami?


Meg kell hagyni, az öreg King mindenesetre már anno is ismerte a dörgést. Mert noha még nem tartunk ott, hogy egy showműsor keretein belül éles fegyverekkel üldözzenek és mészároljanak le hús-vér embereket, ahogy krokodilokkal feltöltött medencében sem kell úszni az életünkért, no meg a zsíros pénznyereményért, de ismerve fajunk természetét és azt az irányt, amerre világunk jelenleg halad, igazából semmi sincs kizárva. Folyamatosan áltatjuk magunkat, hogy értelmesebbek, józanabbak, civilizáltabbak lettünk, miközben tulajdonképpen nem tartunk sokkal előrébb, mint teszem azt az ókori Rómában vagy a sötét középkorban, csupán az eszközök mások.

Az ingerküszöbök változnak, ami 20-25 évvel ezelőtt még újszerűnek és meghökkentőnek számított, arra ma már fel se kapjuk a fejünket. Amíg annak idején a Való Világ és a Big Brother térhódításakor mindennapi témának számított egy kamerák előtt lefolytatott szex, amiből alig lehetett látni valamit, addig ma már az első részben ledobja mindenki a textilt, és még így se nagyon érdekel senkit. Amíg néhány esztendővel ezelőtt egy fél ország röhögött a tehetségkutatókba nagy reménnyel jelentkező, kapahangon vernyákoló egy-egy hülyén, addig manapság konkrétan már ezekre a szerencsétlenekre építik szinte az egész műsort, hogy minden áron fenntartsák a közönség figyelmét, akik aztán a kanapén ülve teli pofával röhöghetnek rajtuk. Persze ezeket a műsorokat senki sem nézi, aztán mégis sorban döntik a rekordokat. Egyúttal az AI-technológia is szépen jön felfelé, simán képes már olyan gondolatokat mások szájába adni, amiket sose mondtak – és hiába lehet még mindig könnyen kiszúrni a turpisságokat, sokan kérdés nélkül elhisznek bármit, amit az orruk elé dugnak. 


Ennyiből már bőven leszűrhető, hogy A menekülő embert felfoghatjuk egy több mint 40 évvel ezelőtt leírt elképzelésnek korunk társadalmáról, ami, ha nem is tűpontosan, de (sok más, hasonlóan sötét disztópiát bemutató klasszikus művel együtt) egészen szépen megjósolta azt a jövőt, amiben ma élünk. A sztori remek filmalapanyagnak bizonyul, készült is belőle egy adaptáció 1987-ben, Arnold Schwarzeneggerrel a főszerepben, azonban hiába vette át a regény erős alapmotívumait, végül (részben az Osztrák Tölgy markáns jelenléte miatt) a regényhez képest teljesen másfelé tolódott el a hangsúly. Az a film összességében mégis hatalmas nagy fun volt, továbbá az idő is sokat szépített rajta – a rajongókat viszont nem sikerült kielégítenie, így hát jogosan bokszoltak a levegőbe, amikor kiderült, hogy a méltán elismert Edgar Wright új feldolgozást készít King írásából. Mindenki készpénznek vette, hogy most végre tényleg megkapjuk, amit akarunk.

Hát, nem így történt. A menekülő ember 2025-ös verziója jó néhány hete fut a mozikban (mondjuk az is igaz, hogy a premier után kb. két nappal gyorsan el is felejtették), szóval biztos vagyok benne, hogy akiket érdekelt, azok már tisztában vannak az erényeivel és a hibáival is. Hogy a film szellemisége sokkal jobban ragaszkodik a könyvhöz, hogy a főhős sem egy Schwarzenegger-féle szuperember, hanem egy, az élet kilátástalansága miatt elképesztően dühös és destruktív hétköznapi nyárspolgár, aki elkeseredetten hajt előre a nyereményért, és közben mindent és mindenkit elpusztít, aki közé és a családja jólétét biztosító fődíj közé áll. Hogy a Ben Richardst játszó Glen Powell elejétől a végéig energikusan hozza a karaktert – végtelenül pimasz, cinikus és egy igazi seggfej, ám mégis mélységesen szimpatikus, pont azért, mert a körülmények tették azzá, ezért a néző képes vele együttérezni, ráadásul a gőzgép-attitűdje ellenére a forgatókönyv nem kezeli sebezhetetlen figuraként, aki képzett gyilkosok tucatjait rambózza le, hanem sokszor csupán a vakszerencsének köszönheti, hogy egy-egy eszeveszett golyózápor után nem ő húzza a rövidebbet.

Aztán persze a negatívumokról is mindenki tud már, miszerint a kétórás játékidőből nyugodtan lehetett volna vágni legalább 20 percet, a hatalmával visszaélő média-monstrum problémáját elmesélő sztori akkor sem szenvedne csorbát (főleg nem abban a szegényes, sematikus formában, hogy azt a filmben bemutatják), meg hogy a kezdeti lendület és a profin kimért tempó az utolsó harmadban hirtelen elfogy, helyét pedig átveszi az unalmas önismétlés, a fáradtság, valamint az ebből adódó összecsapottság, logikátlanság, a hiteltelen karakterek, de még az akciójelenetek koreográfiájának a hiánya is. 

Jól lehet, már ezek a hibák is több mint elegek ahhoz, hogy óriási csalódásként könyveljük el A menekülő embert, főleg egy Edgar Wrighttól, aki azért nem akárki a szakmában – de valójában nem ez vele az igazi probléma. Ezeket a gondokat hatalmas zárójelbe teszi az a tény, hogy a disztópikus világ, amit anno King ábrázolt és amit most a filmesek vászonra álmodtak, ma már túlságosan közeli ahhoz, hogy akár minimálisan is meghökkentsen vagy legalább elgondolkodtasson. 1982-ben, a regény megjelenésekor, vagy akár 1987-ben, a Schwarzenegger-féle mozi premierjekor a média totális uralma, a szegények és gazdagok közötti szakadék, a középosztály megsemmisülése, a fake news és a globális néphülyítés, még ha nem is volt teljesen ismeretlen, egyáltalán nem számított akkora problémának, mint most. Anno csodálkozva olvastuk/néztük a különböző társadalomkritikákat, a sötét jövőt jósoló víziókat, nevettünk az ezt kihangsúlyozó fanyar poénokon, majd úgy voltunk vele, hogy semmi baj, ez csak fantázia, úgyse fogunk eljutni idáig.


Aztán valahogy mégis ott kötöttünk ki. A mindennapok egyre nehezebbek, a világ egyre élhetetlenebb, a bőrünkön érezzük a kőkemény valóságot, ami elől egyszerűen nem lehet elmenekülni, bárhol járunk, az kíméletlenül szembejön velünk a maga nyers, lecsupaszított, félelmetes és hátborzongató valójában. Folyamatosan lélegezzük be a kénköves Pokol orrfacsaró bűzét, körbevesz minket a kilátástalanság, az abnormalitás, az abszolút szellemi nyomor – így hát mit is mutathatna nekünk 2025-ben A menekülő ember? Persze lehet sírva vigadni a saját nyomorunkon, de egy ponton mindez már nem szórakoztató, sőt, még csak nem is vicces, ahogy egy olyan film sem, ami szinte saját jelenünk tükörképét tárja elénk.

Ilyenformán a regénytől eltérő, sokkal pozitívabb befejezés végképp kinyírja az egészet. Mintha lenne fény az alagút végén, mintha lenne kiút ebből a feneketlen pöcegödörből, amiben már a fejünk búbjáig elmerültünk. Mintha az elbutult tömeg, ami egymást is gyűlöli, képes lenne összefogni és véget vetni a több évszázados szisztematikus elnyomásnak. Meg mintha egy véres lázongás elhozhatná az univerzális megoldást. Oké, azt azért tegyük hozzá, hogy ez csak egy film – ami mondjuk 10-15 éve még mutathatott volna valami érdemlegeset, ma már, rendezze akárki, nem sokat vizet zavar. Egy olyan korban, amikor elég csak kilépni az utcára és máris több társadalomkritikával találkozunk, mint a moziban bármikor? Ugyan már…

Gamekapocs értékelés: 6

Eredeti cím: The Running Man
Rendező: Edgar Wright
Forgatókönyvíró: Michael Bacall, Edgar Wright
Producer: Simon Kinberg, Nira Park, Edgar Wright
Szereplők: Glen Powell, William H. Macy, Lee Pace, Michael Cera, Emilia Jones, Daniel Ezra, Jayme Lawson, Sean Hayes, Colman Domingo, Josh Brolin
Operatőr: Chung-hoon Chung
Vágó: Paul Machliss
Zene: Steven Price
Gyártó: Kinberg Genre, Complete Fiction
Forgalmazó: Paramount Pictures
Játékidő: 133 perc
Eredeti premier: 2025. november 14.
Hazai premier: 2025. november 13.