A boldog ‘80-as évek termékeny korszak volt a horror műfajban. A zsáner nagy reneszánsza rögtön 1980-ban elkezdődött Stanley Kubrick Ragyogásával, ami több más erény mellett azt is megmutatta, hogy mi történik akkor, ha egy elismert, teljesen más körökben mozgó rendező számára ismeretlen terepen próbálja ki magát (ezzel manapság nagyjából az lenne egyenértékű, ha pl. Christopher Nolan csinálná a Tortúra új adaptációját, vagy Denis Villeneuve hozná tető alá a Halálos árnyék modern interpretációját – szép álom…), egy évvel később Sam Raimi Gonosz halottja hozta ránk a frászt mindössze 375 ezer dolláros költségvetésből, de olyan effektekkel és maszkokkal, hogy attól mindenki a padlón kereste az állát. Aztán 1984-ben jött a Rémálom az Elm utcában, ahol Wes Craven kalauzolta el a nézőket az ideálisnak, békésnek és csendesnek tűnő amerikai zöldövezetbe, majd rombolta le a kertvárosba vágyó nyárspolgárok pozitív prekoncepcióit a tinikre vadászó, összeégett arcú, kalapos, csíkos pulóvert hordó karmos sorozatgyilkossal. 


Az évtized további része is ilyen vagy ehhez hasonló ínyencségeket tartogatott (bár az időközben bemutatott A dolog akkorát bukott, mint az ólajtó, később olyan gigantikus kultuszfilm lett, hogy a fal adta a másikat – kihagyása egy ilyen cikkben önmagában kimeríti a megbocsáthatatlan bűn fogalmát), a testhorror koronázatlan királya, David Cronenberg A léggyel okozott álmatlan éjszakákat, Clive Barker pedig húscafatos kampókkal és szado-mazo bőrcuccba öltöztettet rémekkel koncolta fel az egyre bugyutább és monotonabb szórakozást kínáló slasher-ikonokat a Hellraiserben. A halhatatlan címek felsorolását hosszan lehetne még folytatni, ám most nem ezért gyűltünk össze: 1985-öt írtunk, amikor is a chicagói Organic Theater Company színházi társulatából érkező Stuart Gordon megrendezte élete első (egyben legjobb) filmjét, a Re-Animator – Az újraélesztőt – és addig még sosem látott brutalitással, no meg mintegy 100 liternyi művérrel álmodta vászonra a lenyisszantott végtagok, lapáttal lecsapott fejek és össze-vissza tekergő belsőségek kicseszettül groteszk, burleszkbe áthajló, ezáltal elképesztően vicces agybeteg haláltáncát, ami előtt egyaránt leborult a szakma és a közönség is, mintha egy új messiás emelkedett volna ki a műfaj lidérces víziói közül. És az utókor a megmondhatója: tényleg így történt. 

Gordon egyáltalán nem csinált belőle titkot, hogy nyilvánvalóan a horror egyik, ha nem a legnagyobb mesterének, H.P. Lovecraftnek 1922-es Herbert West-Reanimator című írását dolgozta fel (második munkája, a Tágra nyílt elme is egy Lovecraft-adaptáció, ami egyben az utolsó jó filmje is lett – de erről majd akkor emlékszünk meg, ha eljött az ideje), ám a rendező nem elég, hogy teljesen modernizálta a sztorit, de a kész műnek egy-két jellegzetes motívumon kívül nagyjából semmi köze az eredeti alapanyaghoz. Címszereplőnk, Dr. West a Miskatonic Orvosi Egyetem friss medikusa feltalált egy csodaszert, amely képes visszahozni a holtakat az életbe. A férfi briliáns elme, azonban több sorstársához hasonlóan ő is magán viseli a legeslegnagyobb koponyák gyakran előforduló személyiségjegyeit – azaz a munkája iránt maximálisan elkötelezett, dolgát ridegen, elszántan, jórészt érzelemmentesen végzi, nem zökkenti ki holmi empátia, nem kötik gúzsba az erkölcsi béklyók, számára egy hús-vér ember ugyanolyan potenciális kísérleti alany, mint teszem azt egy macska vagy egy patkány.


Csak egy célja van: tökéletesíteni a találmányát, mindegy milyen áron. Viszont van egy aprócska bibi: ez a bizonyos szérum (ami zöld színű és foszforeszkál – elvégre mégiscsak a ‘80-as években vagyunk) kellemetlen mellékhatásként vérszomjas, dühöngő őrülteké változtatja az újraélesztett pácienseket. West európai pályafutásának is egy ilyen incidens vetett véget, azonban Amerikában tovább folytatja bizarr üzelmeit újsütetű társával, a menthetetlenül naiv Dr. Cainnel – a páros ambíciói csakhamar szétfeszítik az egyetemi hullaház falait, ez természetesen azzal jár, hogy a közelükben tartózkodó emberek is veszélybe kerülnek. Akár megérdemlik sorsukat, akár nem. 

Gordon nem lacafacázik, rögtön a nyitójelenetben sokkolni kíván, bárminemű visszafogottság és tabu nélkül. A film első feltámasztott halottja túlvilági hörgésével, kiguvadó, majd kipukkanó szemeivel remekül megadja az alaphangot (a legtöbb korabeli horrorban ez lenne a csúcspont – Gordonnál csak a kezdet), mindjárt tisztában vagyunk vele hányas a kabát. És a továbbiakban még ínycsiklandóbb finomságok várnak ránk. A direktor hanyagolja suspense-t és a thrilleres feszültségkeltést, ehelyett színházi tapasztalatát felhasználva, valamint a régivágású zombifilmek és George A. Romero újhullámos koncepcióját vegyítve minden egyes perverz és gusztustalan ötletre egy még perverzebb, még gusztustalanabb ötlettel válaszol, amely véráztatta stílusával, könnyed hangvételével, illetve mindmáig elismerésre méltó látványvilágával, no meg praktikus effektjeivel (Everett Burrell a legendás sminkes, Tom Savini mellett tanulta ki a szakmát A holtak napjában – meg kell hagyni, szépen elleste a trükköket a mestertől) kaján vigyorral tette zárójelbe az addigi horrortermés úgy 99 százalékát. 

A Re-Animatorhoz viszonyítva a korábbi versenytársak szinte már gyermeteg Disney-meséknek tűnnek, vagy legalábbis egy merőben más kategóriába esnek Gordon szórakoztatóan gyomorforgató agymenéséhez képest. Hol az egyetem frissen elhalálozott dékánját élesztik újra, akin aztán Dr. West lézeres lobotómiát hajt végre, ezzel irányítható zombi-ölebbé változtatva őt (apropó: koponya meglékelése elektromos csontfűrésszel rulez!), hol egy vastagbél ébred öntudatra és ficánkol jobbra-balra, akár egy bespeedezett kígyó, hol pedig a lefejezett test, illetve az ahhoz tartozó kobak kel külön-külön életre (David Gale Dr. Carl Hill szerepében tökéletes főgonosz, az abszolút numero uno szemétláda, és még Westnél is mérföldekkel nagyobb genya). Fontos megemlíteni, hogy ez a bizonyos lenyisszantott fej később egy tálban élvezkedve próbálja orálisan kielégíteni a dékán lányát, egyben Dr. Cain barátnőjét, Megant (Barbara Crampton a ‘80-as évek horrorjának áltimét istennője Ashley Laurence mellett), de mire eljutsz idáig, már teljesen ki leszek békülve az ilyen dolgokkal.

Persze a horrorfilmek a Re-Animator előtt sem fogták vissza magukat, ami a fröccsenő vért, a kíméletlen csonkolást, valamint a roppanó csontokat illeti, és azóta is bőszen egymásra licitálnak brutalitásban, ám amíg azok általában sosem találják el az arányokat, ezáltal túl öncélúvá vagy túl önironikussá válnak, addig Gordonnál a féktelen, beteg terrororgia magától értetődik, nélkülözhetetlen eleme a történetnek. A Re-Animator mindezt úgy éri el, hogy (Lovecraft írásával szöges ellentétben) baromira vicces. Gordon nyilván érezte, hogy a beteg ötleteket még csak véletlenül sem lehet komolyan venni, így a brutális mészárlást vizuális poénokkal igyekszik ellensúlyozni – és a horror annyira tökéletesen olvad össze az éjfekete humorral (mindig ott és akkor röhögsz, amikor a rendező úgy akarja), ahogy addig még sosem láthatta a nagyérdemű.


Mindenesetre a Gonosz halott 2 és a Hullajó több mint valószínű, hogy rengeteget köszönhet ennek a filmnek – hogy csak két halhatatlan klasszikust említsek, mert a sort egyébként hosszan lehetne még folytatni. A Re-Animator patinás öröksége emellett legalább annyira a Herbert Westet alakító Jeffrey Combs érdeme is: a színész (aki egyébként a mocskos anyagiak bírták rá, hogy elvállalja a szerepet, Lovecraftet sosem olvasott, a forgatókönyv pedig annyira megdöbbentette, hogy teljesen biztos volt benne, hogy a film soha nem fog eljutni a nagyközönséghez) egy csapásra bebocsátást nyert a műfaj halhatatlan ikonjainak panteonjába, sőt, annyira jól hozza az elvont dokit, hogy tettei ellenére tulajdonképpen valahol mélyen még szimpatizálni is képesek vagyunk vele.

Innen természetesen nem is volt kérdés a Re-Animator sorsa. Ugyan a mozikasszáknál nem aratott akkora sikert (2 millió dollárt hozott kb. 1 milliós költségvetéssel), viszont később óriási kultuszfilmmé vált, a mai napig a zsáner legjobbjai közé sorolják, érdemeihez kétség sem férhet. Így persze nem úszta meg folytatások nélkül: az 1990-es Az újraélesztő menyasszonya (voltaképp a Frankenstein menyasszonyának modern, újragondolt változata), majd a 2003-as A visszatérés azonban már nem tudta ugyanazt a vérgőzös, aberrált stílust hozni, mint az első rész, de ez nem is fontos. A lényeg, hogy az eredeti a maga nemében utánozhatatlan – ennél fogva rá is igaz az örökérvényű alapigazság: nagyon-nagyon hiányoznak az ilyen filmek a mai kínálatból.

Gamekapocs értékelés: 8.5

Eredeti cím: Re-Animator
Rendező: Stuart Gordon
Forgatókönyvíró: Dennis Paoli, William J. Norris, Stuart Gordon
Producer: Brian Yuzna
Szereplők: Bruce Abbott, Barbara Crampton, David Gale, Robert Sampson, Jeffrey Combs
Operatőr: Mac Ahlberg
Vágó: Lee Percy
Zene: Richard Band
Gyártó: Re-Animator Productions
Forgalmazó: Empire International Pictures
Játékidő: 86 perc
Eredeti premier: 1985. október 18.