Bő fél évvel ezelőtt Danny Boyle végre valahára megcsinálta a folytatást egyik legnagyobb kultuszfilmjéhez, a 28 nappal későbbhöz – mi meg olyan zombihorrort láttunk, amitől rögtön ledobtuk az ékszíjat, vagy legalábbis amit még a legvadabb álmainkban sem tudtunk volna elképzelni. A harmadik rész ugyanis alapjaiban rúgott fel minden prekoncepciót az (amúgy enyhén szólva is pofátlanul félrevezető) előzetesekben beígért extrém brutalitástól kezdve a vad, féktelen tempón át a szépen, gondosan végigvezetett bensőséges apa-fia kapcsolatig bezárólag, de még a XXI. századi poszt-modern Kurtz ezredesként aposztrofált Dr. Ian Kelson karaktere is egészen más vetületet kapott, mint arra a kedvcsinálók alapján számítani lehetett. Egyedi film volt? Az biztos (bár ősrégi panelekkel dolgozott, ám struktúrája és tematikai megoldásai révén mégis ki tudott emelkedni a műfaj agyonhasznált posványából). Jó film volt? Nos, ez már egy másik téma.


Annyi szent, hogy Boyle és már az eredeti művet is jegyző Alex Garland igyekeztek a lehető legtávolabb kerülni attól a kommersz megközelítéstől, amibe a 28 nappal később anno bele-belelógatta a lábait, a 28 héttel később meg nyakig elmerült benne (Garland mostanság amúgy is egyre jobban kacsintgat ezzel a művészi, auteur stílussal), szóval a végeredményen látszott az ambiciózus hajlam, és azt még véletlenül se lehetett ráfogni, hogy semmilyen lenne. De ezzel még nem került pont a sagára, már egészen korán köztudott volt, hogy az alkotók egy trilógia első részének szánják a 28 évvel későbbet, a második felvonás pedig kb. azzal együtt készült. Boyle ezúttal csak producer, Garland maradt a billentyűzet előtt, a kamera mögött pedig az új Kampókezet és a Marveleket dirigáló Nia DaCosta foglalt helyet. A legutóbbi epizód után nem is tudtam, melyiknek örvendjek kevésbé.

Aztán megvolt a film, lepörgött a stáblista, én meg folyamatosan azon gondolkodtam, hogy ekkora gigantikus agyb*szást már rég láttam. Aki a 28 évvel későbbnél úgy volt, hogy totál másra számított, az most rakjon erre még minimum két lapáttal, úgy is, hogy az a rész azért itt ott (főleg a zárójelenetben) már felvázolta, hogy mi lesz az irány a továbbiakban. Higgyétek el, még így is gerincre vág az élmény. A csonttemplom tipikusan az a film, ahol lesz két rajongótábor, az egyik fanatikusan imádja, a másik meg habzó szájjal utálja – én azért valahol a két csapat között állnék. Mi több, igazából azt sem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz lett-e az egész. Mondjuk a mérleg azért még így is pozitív irányba dől: ahogy az előző rész, úgy A csonttemplom sem egy tizenkettő-egy-tucat horror, sőt, sokkal erősebb, markánsabb hatást gyakorol az emberre. 


Ha nem a szokásos jó vagy rossz gondolatmenet szintjén próbálom bekategorizálni, akkor is kifejezetten merész, néhol egyenesen megdöbbentő, megkockáztatom, konkrétan formabontó alkotás, ami sajátos módon mutatja be az apokalipszis utáni állapotokat. Persze valójában ez sem újdonság, sokan megtették ezt Garlandék előtt (egy ízben maga George A. Romero mester is A holtak napjában – amiből amúgy ez a film is merít egy icipicikét, de nem szeretnék spoilerezni), ám A csonttemplom “bravúrja” nem abban rejlik, hogy csak szimplán továbbgondolja a világvégét – hanem ahogy továbbgondolja. 

A kataklizma és a civilizáció összeomlása már rég lezajlott, az első két rész áthallásos koncepciója, miszerint a harag és a gyűlölet könyörületet nem ismerő, pusztító vírusként terjed emberről emberre, már idejétmúlt dolog. A hangsúly immáron ennek az őrült tombolásnak a véget vetésére tolódik, a sztori pedig nem csupán arra keresi a választ, hogy miért érdemes élni egy ilyen világban, mi lehet az a cél, az az ok, ami méltó a túlélésre, hanem Dr. Kelson figuráján keresztül megmutatja az egyértelmű gyógyírt is. Messze vagyunk a 28 nappal később Jimjétől, aki úgy tudott érvényesülni az armageddon közepén, hogy ő maga is elállatiasodott, A csonttemplom már egy következő lépcsőfok. Kelson karaktere egymaga személyesíti meg a kiutat kereső ateistát, aki szent meggyőződése (hogy Isten nem létezik, mert hát milyen Isten az, aki ilyen brutális kárhozatot szabadít teremtményeire) ellenére mégiscsak valamilyen felsőbb erő vezérel abban, hogy ember maradjon az embertelenségben, és türelmesen, empátiával nyisson az ellenségei felé.


A folyamat iszonyatosan lassú és nehéz, hiszen nagyobb kihívás építeni, mint rombolni – egy ilyen világban pedig előbb-utóbb megjelenik az ellenpont is, a jing a jang mellett, az önmagát a Sátán fiának tartó eszeveszett szektafőnök, Sir Lord Jimmy Crystal személyében. A karaktert egyébként a valóban létezett, népszerű műsorvezető, Sir Jimmy Saville ihlette, akit életében igazi nemzeti kincsként ünnepeltek a britek, halála után viszont kiderült, hogy a szigetország egyik legnagyobb pedofilja és szexuális bűnözője volt. “Ideális” példakép.

Jimmy tökéletes tükörképe Kelsonnak: egyszerre karizmatikus vezér, mesteri manipulátor és echte pszichopata, a Pokol susogós melegítőbe öltözött, tiarát viselő, hosszú szőke hajú földi helytartója, aki a gyerekkorában hallgatott vallási prédikációkból, óvodásoknak vetített tévésorozatokból, no meg az apokalipszis során elszenvedett brutális traumákból építette fel sátánista és nihilista világképét. Garland forgatókönyve pedig pontosan olyan karaktert fest meg ezekből a tulajdonságokból, mint amilyenre számítani lehet: egy mentálisan teljesen eltorzult figurát, aki legbelül csupán egy rémült kiskölyök, és emiatt sosem lehet előre tudni, mi lesz a következő lépése. Amíg Kelson a jobbá válás útján igyekszik meggyógyítani a sebzett világot, addig Jimmy ezt a sebzett világot használja fel aberrált, beteg tetteinek igazolására.


És amikor ez a két ellentétes erő végre találkozik, az olyan feszültséggel átitatott, frappáns dialógusokkal megtámogatott, nagyszerűen eljátszott pillanatokhoz vezet (Ralph Fiennes és Jack O’Connell egyaránt karrierjük egyik legjobb alakítását hozzák), amelyek zokszó nélkül tarantinói léptékűek. Ebben a nem mindennapi párharcban (az előző részben megismert Spike-nak ezúttal kevesebb, ám a fordulatok szempontjából nem kevésbé fontos szerep jut) egy bizonyos ősrégi Iron Maiden-sláger szolgáltatja a háttérzenét – azt hiszem azzal, hogy extatikusnak vagy zsigerinek nevezem az említett jelenetet, még keveset mondok.

Mégis, A csonttemplom talán legnagyobb meglepetése, hogy Nia DaCosta végre megtanult filmet rendezni. Az aktuálpolitikai üzenetekkel teletömött Kampókéz és a szanaszét szedett, utólag toldozgatott-foltozgatott Marvelek után biztos kézzel vezeti a narratívát, láthatóan könnyedén és otthonosan mozog a Boyle és Garland által felépített környezet díszletei között (bár hozzá kell tenni, ehhez azért kellett ennek a két úriembernek az iránymutatása is), nem csupán remek érzékkel veszi fel a fonalat ott, ahol a 28 évvel később letette, de a saját lábán tökéletesen megálló epizódot komponált. Ennek fényében szerintem az ellentmondásokkal együtt is kiegyezhetünk egy gyenge 8-asban.

Gamekapocs értékelés: 8

Eredeti cím: 28 Years Later: The Bone Temple
Rendező: Nia DaCosta
Forgatókönyvíró: Alex Garland
Producer: Andrew Macdonald, Peter Rice, Bernie Bellew, Danny Boyle, Alex Garland
Szereplők: Ralph Fiennes, Jack O'Connell, Alfie Williams, Erin Kellyman, Chi Lewis-Parry
Operatőr: Sean Bobbitt
Vágó: Jake Roberts
Zene: Hildur Guonadóttir
Gyártó: Columbia Pictures, Decibel Films, DNA Films
Forgalmazó: Sony Pictures Releasing
Játékidő: 109 perc
Eredeti premier: 2026. január 16.
Hazai premier: 2026. január 15.