Felnőtt fejjel egészen megdöbbentő belegondolni, hogy régen, kisgyerekként vagy tinédzserként mennyire elszórakoztattak minket még a kifejezetten rossz filmek is. A többiek nevében nem tudok teljes bizonyossággal nyilatkozni, de a magam részéről egészen sokáig kitartott az az attitűd, hogy az épp aktuális mozikínálat átböngészése után mindenre beültünk a haverokkal, totálisan nyitottak voltunk az újdonságokra, ígérhettek az előzetesek akár jó, akár rossz végeredményt – tulajdonképpen nem is számított, ahogy az sem, hogy összességében a mérleg nyelve általában mindig inkább negatív irányba dőlt, lelkesen váltottunk jegyet az éktelen mozgóképes merényletekre is. Szimplán azért, mert hajtott minket a kíváncsiság, hogy vajon tényleg olyan borzalmas-e az aktuális film, mint amilyennek mondják. És ha valóban az volt, nem hatott meg túlságosan, csak röhögtünk vagy legyintettünk egyet (persze akadtak kivételek, pl. az X-Men kezdetek: Farkas vagy a Die Hard 5, amiket hosszú hetekbe telt kiheverni), aztán másnapra el is felejtettük őket.


Az élet akkoriban valahogy sokkal könnyebbnek, derűsebbnek, ideálisabbnak tűnt – ám ahogy az lenni szokott, idővel ennek is vége szakadt. Úgy kb. 2017-től más szelek kezdtek fújni, a legyintést felváltotta az ingerült homlokmasszírozás, a röhögést pedig a dühös szitkozódás, mostanra pedig eljutottunk oda, hogy a korábban kőbe vésettnek gondolt fogadalmakat (minden MCU-s filmet és sorozatot látni kell, minden megtekintett mozifilmről kötelező a kritika) is megszegem, mi több, már szigorúan szelektálok az új alkotások között, és extra óvatossággal odafigyelek, hogy milyen produkciókat szentelek meg a figyelmemmel, mi több, sokszor még azt sem nézem meg rögtön, ami amúgy érdekel. Nem hiába, a mozijegy drága, az élet is drága, a kenyér is drága, a szabadidő meg kevés – és a szemétre való vackok helyett azt a keveset is inkább jó filmekkel töltöm, azt is általában otthon a négy fal között, nem a multiplexekben. 

És akkor jött a Silent Hill: Visszatérés, amiről már jó előre lehetett tudni (voltaképp már a bejelentése pillanatában), hogy valami elképesztően, undorítóan mocskos borzadály lesz – én meg rögtön beállok a pénztárba, mint fénykoromban, pedig tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy nem csak a vetítőterembe, hanem abba a bizonyos erdőbe is befogok sétálni. Tátott szájjal, szándékosan. Tudni illik, veterán Silent Hill-rajongó vagyok, játszottam az összes játékkal, láttam az összes filmet, amiből a második már olyan szinten nézhetetlen volt, hogy azzal vallatni lehetett. Ettől függetlenül úgy voltam vele, hogy érdekel, mivel most minden idők egyik, ha nem a legjobb túlélőhorrorját dolgozták fel, egyúttal az erősen negatív kritikákat olvasva az egyik vállamon megjelent a kicsinyített másom, és azt mondta: “Nem létezik, hogy ennyire rossz legyen.” Aztán a másik vállamon feltűnt a társa, és csípőből rávágta: “De, létezik!”


Utóbbinak volt igaza, a Visszatérés Silent Hill-adaptációként és önálló horrorként is megbukik: totál erőltetett, se eleje se vége, mintha csak úgy egymásra dobták volna a jeleneteket, amiket egy zacskó szotyi árából forgattak valami lepusztult bolgár atomtemető mellett. A moziban az egy sorral mögöttem ülő csajszi merő jófejségből jött el a pasijával, tízpercenként mondogatta, hogy “Nem értem, mi történik” – hozzáteszem, néha én se tudtam, mit látok tulajdonképpen a vásznon, pedig töviről hegyire ismerem az eredeti művet. A rendezői székbe visszaülő Christophe Gans (ő dirigálta az első részt is – igen, jól tudom, hogy egy réteg azt az alkotást minden idők legjobb videojáték-adaptációjának tartja, de nekem már az se tetszett, sorry) hű feldolgozást ígért, az évek során nem is rejtette véka alá, hogy mennyi szereti az alapanyagot. És az első 20-30 perc még tényleg egészen korrekt (jónak így sem lehet nevezni, inkább csak arra elég, hogy elgondolkodtassa az embert, hogy talán jogtalanok voltak a negatív kritikák), azután viszont olyan benyomást kelt, mintha a direktornak valaki dióhéjban összefoglalta volna a játék sztoriját, és ő ez alapján csinálta meg a filmet.

Jól lehet, a felütés ugyanaz (James Sunderland levelet kap halott feleségétől, így elindul az ikonikus kisvárosba, hogy utána járjon a bizarr rejtélynek), eleinte a kötelező fan service-t is megkapjuk a játék különböző jeleneteit egy az egyben lemásoló képkockákkal és az ismerős monológokkal. Aztán történik valami: érdemes megjegyezni, hogy az alsó hangon is 15 órás cselekményt eleve problémás egy 106 perces filmbe belesűríteni, ám arra amilyen formában ezt végül megoldották, még ez sem lehet elég jó mentség. Gansék érezhetően nem bíztak semmit sem a véletlenre, a forgatókönyv megírásakor leginkább két fontos tényező lebegett a szemük előtt. Az egyik, hogy az eredeti alapanyaggal ellentétben legyenek egyértelműek, azaz minél jobban rágják a nézők szájába, hogy mit látnak, a másik, hogy itt-ott alakítsák át egy kicsit a narratívát, mondván, hogy ne legyen minden pöccre pontosan ugyanolyan, mint a játékban.


Mondanom sem kell, egyik se válik a film előnyére. Előbbivel az a gond, hogy amíg az alapmű szép lassan, fokozatosan adagolva, körmönfontan vezetett rá minket a bűn, a bűntudat és a bűnhődés lélekölő szentháromságának témájára, remek dialógusokkal, bámulatos karakterprezentálással és emlékezetes audiovizuális húzásokkal, addig a Visszatérés hol komplett hülyének nézi a közönséget, hol feleslegesen túlbonyolítja az egyértelműt. Ráadásul a kényelmetlen gyakorisággal betoldott, idilli múltat kihangsúlyozó, romantikával fűszerezett színes flashbackek rendesen hazavágják a szériát markánsan jellemző horrorisztikus, nyomasztó atmoszférát. Már ha a középiskolás színjátszókört alulmúló alakítások önmagukban nem lennének ehhez elegek, amelyek miatt természetesen végképp lehetetlen együttérezni, vagy legalábbis minimális érdeklődést mutatni a narratíva drámája és James pokoljárása iránt. Egyszerűen érdektelen az egész, se íze, se bűze, semmi hatása, semmi súlya.

Ami utóbbit, azaz azokat a bizonyos “módosításokat” illeti: a történet mellékszereplőinek meghatározó funkciója vagy teljesen más húrokat penget vagy teljesen a kukában landol (nehéz kitalálni, melyik a rosszabb), Eddie kb. 5 percet szerepel, aztán úgy eltűnik, mintha sose lett volna, Angelának és Laurának nagyjából két jelenet jut, Maria csinos biodíszlet, semmi több (a három – jobban mondva négy – lánnyal kapcsolatos “fordulat” akkora blama, hogy könnyezve fogsz őrjöngeni), Maryvel kapcsolatban meg újra előveszik ezt a boszorkányos-szektás baromságot, mint az első két részben, csak amíg azokban félig-meddig adta magát a dolog (mondjuk a lore-t azért így is sikerült széterőszakolni), itt egyáltalán nincs helye. Ez valami rendezői perverzió lehet, enélkül lélegezni se tudnak. 


A CGI is valahol 2006-ban ragadt, bocsánat, nincs rá jobb szó, borzasztóan szarul néz ki, és nem csak a speciális effektek, hanem úgy minden – és nem, ez nem az a kategória, mint amikor rákötöd a jó öreg PS2-öt a 4K tévére, és úgy fest a Silent Hill 2, mint az ördög valaga, de szerencsére ez épphogy a játék alapból is mocskos képi világát tolja egy következő szintre. A készítők meg se próbálják titkolni, hogy egy szétrohadt balkáni gyártelep vonzáskörzetében forgattak, Silent Hill meg olyan, mint azok a kartonból felhúzott kamu amerikai kisvárosok a volt Szovjetunióban, ahol katonák gyakorlatoztak, hogy így készüljenek fel egy esetleg invázióra az USA ellen. De ha belegondolunk, a japán széria második részének megfilmesítése egyébként is óriási nagy vállalás volt, akkora, hogy azt a legszerényebb szavakkal megfogalmazva is abszolút lehetetlen győztesen kihozni.

A Visszatérés is ugyanazzal a problémával küszködik, mint tíz videójáték-adaptációból kilenc, gyakorlatilag, hogy amit láttunk, játszottunk, átéltünk jobb, profibb, zseniálisabb megvalósításban, arra mégis mi a fenéért lennénk kíváncsiak még egyszer, főleg harmadjára. És ebben az esetben lényegében tök mindegy a végeredmény minősége – úgy egyáltalán miért kellett, kinek készült, minek? Mondjuk az alkotókat még az original játék és az eredetihez nagyszerűen felérő remake hatalmas árnyéka sem menti fel, mert az azért már teljesítmény, hogy hiába vannak benne ismerős karakterek, helyszínek, szituációk, Piramisfej, stb., szó szerint nulla Silent Hill-feeling szorult a filmbe. Kevés hasonszőrű adaptáció mondhatja el magáról, hogy ennyire csüng az alapanyag csecsén, snittől snittre másol le belőle különböző jeleneteket, hangulatban, szellemiségben és összhatásában mégis minimálisan sincs az égvilágon semmi köze az eredeti műhöz. Aki jót akar magának, ne nézze meg, inkább játssza végig újra az original Silent Hill 2-öt vagy a remake-et. Vagy bármelyik részt.


Eme kritikát eredetileg egy hitványkodó odapirítással terveztem zárni, miszerint feltenném az egész életemet és minden ingóságomat arra, hogy a Visszatérésre majd pont azok fogják mondani, hogy igazi, esszenciális Silent Hill-élmény, akik habzó szájjal kiabálták az f-re, hogy “ez mápedig’ nem Silent Hill, aki ezt monggya', az sose jáccott még játékkal.” De távol álljon tőlem ez a stílus, nem vagyok ilyen szemét…

Gamekapocs értékelés: 1

Eredeti cím: Return to Silent Hill
Rendező: Christophe Gans
Forgatókönyvíró: Christophe Gans, Sandra Vo-Anh, Will Schneider
Producer: Victor Hadida, Molly Hassel, David M. Wulf
Szereplők: Jeremy Irvine, Hannah Emily Anderson, Evie Templeton, Pearse Egan, Robert Strange, Nicola Alexis, Giulia Pelagatti
Operatőr: Pablo Rosso
Vágó: Sébastian Prangére
Zene: Akira Yamaoka
Gyártó: Davis Films, Electric Shadow, Supernix, WIP
Forgalmazó: Metropolitan Filmexport, Cineverse, Iconic Events Releasing
Játékidő: 106 perc
Eredeti premier: 2026. január 23.
Hazai premier: 2026. február 5.