A rángatózó kamerákon, hatásvadász jump scare-eken, öncélú trancsírparádékon és általában valamilyen pokolból alászálló démoni entitást középpontba helyező vagy épp a műfajt dekonstruáló posztmodern alkotásokon nevelkedett filmrajongók többsége valószínűleg értetlen grimasszal reagálja le a kijelentést, miszerint John Carpenter a horror mestere, ám a beavatottak, illetve a régi motorosok tökéletesen tisztában vannak vele, hogy az elsőre túlzásnak tűnő gondolat nem is állhatna közelebb az igazsághoz. A mai generáció nagy része egyszerűen nem tud mit kezdeni filmjeinek lassú tempójával, kőkorszakból itt maradt trükkjeivel, szimpla stilisztikájával, no meg a borzalmakat kísérő, szintén az ő keze-munkáját dicsérő szintetizátoros zenével. Nem így azok, akik gyerekként gülü szemekkel ültek le a tévé elé, amikor a 90-es évek elején az MTV1 csatorna elsőként adta le itthon A köd című klasszikust, amelynek már a nyitójelenete és hidegrázó főtémája is jó időre garantálta az álmatlan éjszakákat. De említhetném azokat is, akik a hangalámondásos, agyonmásolt VHS-kazettán kaptak életre szóló dózist A sötétség fejedelmének kozmikus horrorjából, vagy azokat, akiknek az agyába örökre beleégtek A dolog egyszerre gyomorforgató és hihetetlenül lenyűgöző praktikus effektjei.

Igen, nekik valószínűleg Carpenter maga az atyaúristen, ilyenformán csakis a legnagyobb mesterekkel lehet egy lapon említeni – és az utókor a megmondhatója, az egyetemes filmszakma sem szánt neki kisebb helyet a mozgóképes zsenik panteonjában. Mert bár saját korában csak ritkán részesült egyöntetű elismerésben, idővel még a gyengébben muzsikáló műveit is felfedezte a közönség. Így a szerényebb becslések szerint is minimum féltucat kultuszfilmet jegyez, amelyek több rendezőgenerációra is hatással voltak (elkezdhetném felsorolni, de attól tartok sosem lenne vége), és itt most nem csak a horrorokról van szó.

Carpenter ugyanis néha más zsánerekbe is bele-belekóstolt és alkotott bennük maradandót. Ilyen például a Menekülés New Yorkból című opusz, amivel a rendező stílszerűen nyitotta meg a posztapokaliptikus víziókban tobzódó 80-as éveket. A korszak világpolitikai helyzetére és a hidegháborús paranoiára reflektálva a filmipar sem remélt sok jót az emberiség jövőjével kapcsolatban. Az előző évtizedben, többek közt a globális gazdaságot alapjaiban felkavaró olajválságból született Mad Max már egy olyan berendezkedést festett meg, ami egy lépésre állt a totális összeomlástól, mely az 1981-ben érkezett folytatásban valóra is vált. A Földet legyaluló nukleáris tűzből egy új, kíméletlen világ emelkedett ki, amelynek vérszomjas zsarnokai négykerekű gépszörnyek volánja mögött ülve szelték át az atomháború utáni kietlen pusztaság hegyeit-völgyeit üzemanyagért és felkoncolható túlélőkért kutatva.

Az 1982-es Szárnyas fejvadászban az emberek túlzsúfolt, esőáztatta megavárosokban nyomorogtak az androidokat gyártó nagyvállalatok hatalmas, égbe magasodó, piramisszerű építményeinek árnyékában, akár a vágóhíd felé gyanútlanul bandukoló állatok. Az orwelli évben debütált Terminátorban az általunk létrehozott mesterséges intelligencia fordult ellenünk és törölte el fajunk háromnegyedét a saját tömegpusztító fegyvereink segítségével, a megmaradtakat pedig állandó harcra kényszerítette a lánctalpas gépmonstrumok, levegőben repkedő vadászok és külsőségeikben embernek tűnő acélcsontvázas gyilkosok ellen. A kisképernyőn sugárzott Másnapot és a Fonalakat is nyugodtan idevehetjük, amelyekben addig még sosem látott alapossággal kaptunk realisztikus képet az atomháborúról, illetve annak borzalmas utóhatásairól. A boldog 80-as évek ugyebár…

A Menekülés New Yorkból jövőképe sem sokkal kellemesebb ezeknél. A sztori szerint 1997-ben járunk, az Amerikai Egyesült Államok, valószínűsíthetően a harmadik világégést követően (legalábbis a történetben elszórt utalások és félmondatok erre engednek következtetni) egy fasisztoid, militarista nagyhatalommá vált, talpig feketébe öltözött katonákkal, ellentmondást nem tűrő vasszigorral és a régi, hagyományos értékek sárba tiprásával. A bűnözési ráta 400%-ra ugrott, így a káoszt megfékezendő, a civilizáció és a kultúra egykori bölcsőjét, a Manhattan-szigetet börtönné alakították át. A létesítményt az Ellis Islanden elhelyezkedő katonai bázisról felügyelik, a várost hatalmas falak zárják körbe, a hidakat aláaknázták, a fegyveres őrök állandó szolgálatot folytatnak, hogy rendben menjenek a dolgok, aki balga módon mégis megpróbálkozik a kijutással, azt a helikopterek robbantják cafatokra, mielőtt elérné a Hudson-folyó partját. A szökés lehetetlen.

A katonai bázisra begördülő rabszállító busz egyik utasa, a háborús hősből köztörvényes bűnözővé vált Snake Plissken (Kurt Russell kedvenc és egyben legjobb szerepe ez) szintén a börtön felé tart, bár természetesen nem saját akaratából teszi, csakhogy időközben egy kommunista terroristacsoport eltérítette az USA elnökének különgépét, ami épp a nukleáris fegyverek leszereléséről szóló konferenciára tartott. A fedélzetről elmenekülő prezident mentőkapszulája pedig minő véletlen, pont Manhattan szívében landolt, így hát a számtalan bevetést maga mögött tudó Snake kapóra jön – annál is inkább, mert az Elnöknél van egy hangszalag is, ami csakugyan óriási kulcsfontossággal bír. Hősünk, bakancsában, terepmintás nadrágjában, bőrdzsekijében, a borbély szakmát megszégyenítő hajkoronájával, borostájával és fekete szemtapaszával maga az abszolút coolság, jellemre kicsit olyan, mint Stallone az első Rambóban, de mégis más. A hadseregen belül egyfajta élő legendának minősül, számtalan lehetetlen küldetésben vett részt és vitt sikerre, mint például Leningrád elfoglalását, ahogy azt a börtönparancsnok, Bob Hauk (a westernikon Lee Van Cleef) meg is jegyzi, amikor kifejezi tiszteletét az ex-katona előtt, de egyben le is teremti, amiért háborús hős létére a társadalom legmélyére süllyedt.

Jogosan merül fel a kérdés, hogy mégis mi vezetett idáig, ám a történet nem kínál semmiféle konkrét fogódzkodót Snake előéletével kapcsolatban. Múltja egy-két morzsán kívül sűrű ködbe burkolódzik. Nem tudjuk meg, hogy ezzel az emberrel, aki feltehetően többször is megjárta a poklot oda-vissza, mi történhetett a Szovjetunióban, nem válaszolják meg, hogyan vesztette el fél szemét, ahogy azt sem, hogy miért retteg annyira a tűktől, és hogy vajon ő fordított-e hátat a hazájának, vagy épp ellenkezőleg (bár a történelem és a körülmények tanulsága szerint valószínűleg utóbbi a releváns). Rejtélyekben gazdag aurája ügyesen erősíti a karakterét, az országa és a rendszer iránt érzett mély cinizmusával tökéletesen testesíti meg a Watergate-ügy miatt a saját kormányába vetett bizalmát elvesztett amerikai nyárspolgárt. Snake már nem hisz holmi csillagos-sávos zászlóban, csakis önmagában (ezáltal szöges ellentétben áll az 1981-ben megalakuló Reagan-adminisztráció mozivásznon feszítő egyszemélyes hadseregeivel, akik néhány évvel később majd az Egyesült Államok lobogója alatt lövik szitává az USA ellenségeit és oldják meg az ország külpolitikájának kényes problémáit), azonban nála alkalmasabb ember nem létezik a krízis megoldására.

Hauk, az öreg róka felfegyverzi őt, és ösztönzésként, hogy Snake ne szökjön meg abban a szent minutumban, amikor útjára engedik, egy miniatűr robbanóanyagot szúrat a nyakába. A feladat egyszerű: hatoljon be New Yorkba és hozza ki az Elnököt, valamint a hangszalagot szűk 24 órán belül, a csúcstalálkozó kezdete és az előtt, hogy a Snake testébe ültetett szerkezet működésbe lépne. A Kígyó, aki nem akar hős lenni, ám a körülmények mégis arra kényszerítik, elindul hát a disztopikus rothadás színpadjára, hogy halálosat marjon.

A Menekülés New Yorkbólt elsőre könnyű lenne bekategorizálni, hiszen mégiscsak egy szögegyszerű, 80-as évekbeli B-filmről beszélünk (tegyük hozzá, a legtöbb direktor már akkoriban is összetette volna mindkét kezét, ha ilyen B-filmeket tudott volna forgatni), ám a felszín alatt tulajdonképpen egy érdekes zsánermixet fedezhetünk fel. Egyfelől a western-párhuzamok tagadhatatlanok (Carpenter mindig is rendezni akart egyet – ez végül nem jött össze, ám több filmjébe is belecsempészte a klasszikus vadnyugati toposzokat). Az öntörvényű, magányos antihős akár Clint Eastwood és Charles Bronson szerelemgyereke is lehetne (eredetileg utóbbit akarták Snake szerepére, de a mester kardoskodott az addig csak Disney-s vígjátékokban domborító Russell mellett), Snake és egykori bajtársa, Brain bármikor boldogan átverik egymást, ha érdekeik úgy kívánják – és általában úgy kívánják. A jéghideg, kékes, futurisztikus díszletekről egy sci-fi juthat az eszünkbe, a Manhattant belakó elmeháborodott arcokról pedig egy kőkemény akciófilm, és persze a disztopikus vonalat erősítendő, maga a város is úgy néz ki, mint amin az LSD-, a heroin- és a crack-hullám egyszerre söpört volna végig. Kétszer.

Másfelől egy csipetnyi exploitation-íz is adja magát a börtönt uraló őrült, szociopata Herceg miatt (Isaac Hayes énekes és a South Park Séf bácsijának szinkronhangja), aki csillárokkal feldíszített limuzinjában ülve irányítja alattvalóit, és még az Elnökből, az USA első emberéből is végletekig megalázott kezesbárányt csinál – nem elhanyagolható tényező, hogy drága Hercegünk egyébként fekete. Ami Mr. Presidentet illeti, az őt megszemélyesítő Donald Pleasence egyszerre három szerepet játszik. Először azt az önfeláldozó államférfit hozza, azt a képet közvetíti, ami az átlagember fejében él egy olyan valakivel kapcsolatban, akire egy nagyhatalom vezetését bízták rá, majd nemsokára már megkötözve, kifeszítve, kisminkelve, parókával a fején kénytelen elviselni a Herceg szinte már-már perverz megaláztatásait. A hatalom, amivel a választók felruházták, a nagyvárosi börtön falai közt mit sem ér.

Legvégül mégis ő lesz az, aki gépfegyverrel adja fel az utolsó kenetet egykori fogvatartójának (pedig adná magát, hogy a Herceget Snake intézze el, de nem, ez nem az a film), hogy aztán a kulimászból kijutva a kamerák és mikrofonok kereszttüzében visszatérjen abba a szerepbe, amit a történet elején is játszott. Ezen a ponton már hősünket is csak a szokásos klisékkel csitítja le, amikor az felhozza a rengeteg emberáldozatot, akik amiatt hagyták ott a fogukat, hogy őt kimentsék a bajból – de azért a viharvert, megfáradt Kígyónak egy utolsó marásra még maradt ereje. A kör tökéletesen bezárult, és habár a film társadalompolitikai felhangja mellett könnyű észrevétlenül elmenni (ez nem jelenti azt, hogy ne lenne fontos), az Elnök figurája tulajdonképpen frappáns Ronald Reagan-karikatúra. Persze 45 évvel később már könnyű okosnak lenni, hiszen Reagan a film bemutatása előtt mindössze pár hónappal költözött be a Fehér Házba, hol volt még a kormányzás végére felgyülemlett szennyese – de a Menekülés New Yorkból talán ebben is megelőzte a korát.

Mindenesetre ma már valódi klasszikusként tartják számon, amit a fent taglalt összetevők mellett Carpenter horror-műfajból magával hozott hatáskeltése, valamint egyszerű, de nagyszerű szintitémái emeltek megkerülhetetlen klasszikussá. Rendezők egész sora merített belőle, köztük egy bizonyos japán videójáték-fejlesztő, Hideo Kojima is, akinek a nagyra becsült Metal Gear-szériájában számtalan karakter, motívum és sztorielem visszaköszön ebből a filmből (még szerencse, hogy Carpenter és Kojima országos cimborák, így nem lett pereskedés a dologból), de még a figurák szerepét/identitását summázó kódnevek is innen eredhetnek. A Kígyó, a Sólyom, az Agy, a Taxis, a Herceg, az Elnök – elég egy szimpla szó, mellé az arc, és rögtön mindent tudsz a karakterről, amit tudnod kell.

A Menekülés New Yorkból ráadásul azon kevés Carpenter-filmek közé tartozik, amelyeket már rögtön a megjelenésükkor elismertek a kritikusok, és ezen felül még a mozipénztáraknál sem vallott szégyent. Szerény 6 millió dolláros költségvetéssel termelt 50 milliót globálisan, ez mindenképp megsüvegelendő siker, és alanyi jogon indokolja a folytatást – ami el is készült, de azért a laikus olvasók ne rohanjanak rögtön a virtuális tékákba, abban a filmben nem volt sok köszönet. Carpenter sokáig vonakodott megcsinálni a második részt, aztán 1996-ban, a sokadik buktája után, amikor karrierje már egyre inkább megfenekleni látszott, végül beadta a derekát. De amilyen formában a film kikerült a kezéből, bár ne tette volna.

A Menekülés Los Angelesből alighanem a mozgóképes történelem egyik legnagyobb kihagyott ziccere, tankönyvi példája annak, hogyan ne forgassunk le egy folytatást. Rengeteg irányba el lehetett volna vinni Snake Plissken második bevetését, ehelyett a Mester szinte snittről snittre csinálta meg ugyanazt a filmet minimális változtatásokkal, jókora fekete humorral nyakon öntve. Csakhogy a poén nem úgy sült el, ahogy várták (egyébként a folytatás is megérdemelne egy részletes elemzést – talán majd egyszer).

Mindenesetre az eredeti film fényét semmi sem fakíthatja meg. Még a jó ideje tervezési pokolban pácolódó remake sem, amit hosszú huzavona, több rendezőcsere és számtalan forgatókönyv-vázlat után most úgy néz ki, hogy Zack Snyder készíthet el. Isten óvjon minket!

Gamekapocs értékelés: 9

Eredeti cím: Escape from New York
Rendező: John Carpenter
Forgatókönyvíró: John Carpenter, Nick Castle
Producer: Larry Franco, Debra Hill
Szereplők: Kurt Russell, Lee Van Cleef, Ernest Borgnine, Donald Pleasence, Isaac Hayes, Harry Dean Stanton, Adrienne Barbeau
Operatőr: Dean Cundey
Vágó: Todd Ramsay
Zene: John Carpenter, Alan Howarth
Gyártó: AVCO Embassy Pictures, International Film Investors, Goldcrest Films International, City Films
Forgalmazó: AVCO Embassy Pictures
Játékidő: 99 perc
Eredeti premier: 1981. július 10.