Lee Cronin: A múmia filmkritika

A filmipar valamilyen homályos oknál fogva képtelen túllépni a hosszú múltra visszatekintő, jórészt a Universal stúdiónak köszönhetően szárba szökkent klasszikus rémségeken. A mozgóképes történelem talán legrégebben futó neverending storyja ez: idestova lassan 100 esztendeje készülnek megállíthatatlanul a különböző feldolgozások, nem létezik az a kritikai vagy kereskedelmi bukás, ami megfékezné az iramot, a mostanra felgyülemlett produkciókból pedig már legalább három Dunát biztosan lehetne rekeszteni. A Frankenstein-adaptációknak se szeri, se száma, Drakula gróf szinte évente csap le kötelező jelleggel, a Farkasemberre is rendesen rágyógyult Hollywood, és A láthatatlan ember is mindig előkerül a fiókból.

Úgy gyártják ezeket orrba-szájba, mintha legalábbis olyan többszörösen összetett történetekről lenne szó, amelyekben még a sokadik változat után is lehetne eddig felfedezetlen rétegeket találni, miközben a jobb alkotásokat (szökőévente születik talán egy nagy nehezen) is maximum csak az aktuális rendező saját stílusjegyei és egyéni látásmódja különbözteti meg a szürke, semmitmondó átlagtól. Minden bizonnyal az új Múmia is valami ehhez hasonló alkotásnak indult. Már rögtön a film címében virító birtokos jelző (Lee Cronin’s The Mummy) is egy erősen szerzői megközelítésű, a korábbi feldolgozásoktól teljesen független produkciót ígért – más magyarázat nem lehet, Cronin presztízse nemhogy a közelében sincs egy Robert Eggers vagy egy Guillermo Del Toro reputációjához, de nevét is legfeljebb csak a zsáner megszállott rajongói tudják beazonosítani.

És A múmia első fél órája egész szépen erősíti ezt a koncepciót. A direktor egyfelől az eredeti klasszikus filmnyelvét eleveníti fel, azaz elhinti annak magját, hogy kőkemény horrorral lesz dolgunk, másfelől eddig nem látott irányból közelít a jól ismert témához. Cronin változata egy ideig kifejezetten sötét és nyomasztó húrokat penget, a gyerekhalál, a feldolgozhatatlan tragédia, majd a testet öltött természetfeletti rémálom mind-mind olyan elemek, amik frappánsan katapultálják a filmet egy fokkal magasabb státuszba a tizenkettő egy tucat plázahorrorok sivár posványából.

Ezek alapján egyértelműnek tűnhet, hogy a divatos, egyben agyonhasznált jump scare-eket, hangeffekteket és a tökéletesen kiszámítható ijesztgetéseket nyugodtan elfelejthetjük. A fókusz teljes mértékben a borzalmas és gyomorforgató testi-szellemi elváltozásokra terelődik, valamint a család mint egység elkerülhetetlen szétszakadására, azokra az épp gyógyulni készülő sebekre, amiket a címszereplő hirtelen felbukkanása úgy tép fel, akár a körömcsipesz a bőrt és a húst a film egyik ínycsiklandozó jelenetében. Aztán egyszer csak történik valami: körülbelül ettől a pillanattól kezdve A múmia menthetetlenül darabokra hullik, az arányok pedig nemhogy eltolódnak, de egy pont után már azt sem igazán tudja eldönteni, hogy tulajdonképpen mi is akar lenni valójában. Mindaz az összeszedettség és gondos alapozás, ami a felvezetésben szépen görgette előre a narratívát, és ami elhúzta előttünk annak a mézesmadzagját, hogy a Nosferatuhoz és a Frankensteinhez hasonlóan A múmia is egy kreatív gondolatiságot ünneplő film lesz, csütörtököt mond, aztán jobbról rögtön befarolnak a kőkorszaki klisék, végleg lerombolva az összes reményteli prekoncepciót.

Így persze Cronin rendezése ironikus módon pont egy tucathorror lett, olyan elemekkel, amelyekkel havonta átlagban úgy kétszer-háromszor találkozunk a mozikínálatban. Itt egy kis Ördögűző, ott egy kis Démonok között, mintha a Blumhouse-nál felcsapták volna a stúdió székházának közepére kirakott, lámpával megvilágított „Hogyan csináljunk horrort” című kézikönyvet. Aztán úgy a sztori utolsó harmadában végleg elengedik a gyeplőt. Egymást követik a fekete humorral átitatott szürreális, túltolt gore-ral operáló pillanatok (szegény nagymamát pl. kegyetlenül bünteti a film), melyek leginkább a Gonosz halott franchise eszköztárát idézik meg (igen, Cronin rendezte a legutóbbi részt, az Ébredést), de ha ez esetleg valami ártatlan véletlen folytán mégis illene az alkotás szellemiségéhez, addigra már amúgy is megette volna a fene az egészet. Ekkorra már a terjengős felvezetés is megbosszulja magát, mivel A múmia összes vélt vagy valós pozitívumát felülírja az a tény, hogy a játékidő 133 percre rúg, ami hadd ne mondjam, borzasztóan sok egy ilyen filmhez, akármi is volt a készítők eredeti szándéka.

Ráadásul az sem segít az összképen, hogy a történet egyszerre két szálon fut (a családi horror-dráma mellett egy detektíves vonal is helyet kapott), de ez már tényleg nem oszt, nem szoroz a piramis méretű problémák mellett. Tegyük hozzá, a fő gond még mindig valahol ott leledzik, hogy erről a múmiás témáról már annyi bőrt nyúztak le, hogy Cronin műve is csak a csontokat tudja kapargatni. Bár még így is lehetett volna érdekes filmet csinálni egy tehetségesebb direktorral, viszont a legutóbbi feldolgozások kudarcai is inkább azt üzenik, hogy el kellene már engedni ezt a témát.

Gamekapocs értékelés: 5.5

Eredeti cím: Lee Cronin's The Mummy
Rendező: Lee Cronin
Forgatókönyvíró: Lee Cronin
Producer: James Wan, Jason Blum, John Keville
Szereplők: Jack Reynor, Laia Costa, May Calamawy, Natalie Grace, Verónica Falcón, Hayat Kamille
Operatőr: Dave Gerbett
Vágó: Bryan Shaw
Zene: Stephen McKeon
Gyártó: New Line Cinema, Atomic Monster, Blumhouse Productions, Wicked/Good
Forgalmazó: Warner Bros. Pictures
Játékidő: 133 perc
Eredeti premier: 2026. április 17.
Hazai premier: 2026. április 16.