Wheelman

Vin Diesel olyan, mint a kemény ököl: oda üt, ahova köll'. Aszfaltszaggató baritonján megszólalva minden érzékeny lelkületű delikvens előtt tiszteletet parancsol a kisugárzása, ez nem kétséges. Tanító gondolatmenetbe nem megy bele, ez nem az ő kenyere. Inkább a gyors verdák és kiélezett tűzpárbajok, jobbján egy érzéki mosolyú katalán hölgyeménnyel, minden gengszter rémálma. Mindezt a napfényes Barcelona utcáin, sikátorain megejtve.

A tarkopasz végrehajtó játékvilágban való második kalandja rendeltetésszerűen egy közelgő hollywoodi produkciónak tapossa ki az utat. Persze a zsíros nyakú fiatalember cége, a Tigon nem kockáztat, innen-onnan kölcsönvett ötleteket, hogy mindezek egy könnyed autós-motoros, benzingőzös akcióban teljesedjenek ki.


Öt éve Riddick szökése a Butcher Bay-ből felemelő dózis volt a sunyizós játékmenetet kedvelőknek, az üvegszemű fegyenc ökölharcai pedig kellemes meglepetést okoztak ebben a korrupt, sci-fi világban – megalapozva ezzel Diesel digitális másának jövőbeni szereplését. Egyelőre még nem az utóbbi játéknak a folytatásáról, az Assault on Dark Athena-ról számolhatok be, ahhoz még pár napot aludnunk kell. A Wheelman egy reménység, vagyis a valaha jobb időket megélt, manapság csődszélén álló Midway reménysége. Miután tavaly év végén nem sikerült jövedelmező végkimenetelűvé formálniuk a Mortal Kombat és a DC Universe verőlegényeinek összeeresztését, így most a Ubisofttal karöltve Diesel sármjára és vezetői tudására tettek fel mindent. Nem kell részletekbe belemenő, komoly mögöttes tartalmat felmutató egyvelegre gondolni, sokkal inkább egy hétvége alatt lábkinyújtva végigszaladós, habkönnyű száguldásra, pont, mint egy tavaszi akciófilmben. Ami után mi marad? Az „egynek jó" élmény, gyomorrontás nélkül. Talán valaki többet várt?


Milo Burik inkább vett volna egy jegyet a Bahamákra, mintsem hogy bögyös spanyol barátnőjével egyetemben akasszák össze a bajuszt (ami persze agyrém, hiszen Diesel bátyótól távol áll a szőrzet) az egész katalán bűnszövetkezettel, ahol már csak testi adottságaival és az autók kormányozásával lehet érvényesülni. Az alvilág felszámolása pedig csak úgy megy, ha hasonló eszközökkel operál, mint ők: fittyet kell hányni a közbiztonságra, aki szembekerül azt félre kell lökni, mindeközben a lehető legcoolabb szövegeket nyomni azon a bizonyos mély hangon. Az már inkább mellékes, hogy ezen összezördülések tetemes hányada Barcelona sugárútjain, mediterrán lakónegyedeiben következnek be. De hát mit tehet az egyszeri igazságosztó, ha csak a vezetéshez ért? Nem kétséges, ezt a feladatot és a játék forgatókönyvét teljes egészében rá írta Rich Wilkes, aki többek között a Halálos Iramban filmek népművelő történeteiért is felelős. Így már viszont le lehet szűrni, hogy milyen minőségű sztori bontakozik ki az amúgy mesterien megkomponált átvezető jelenetekből, melyek kellően hosszúak és igényesek ahhoz, hogy megteremtsenek egy B-kategóriás akciófilmnél egyáltalán nem rosszabb koktélt. S nézettségi adatokat tekintve igenis van igény erre az egyszerűcske műfajra, így ez a lazaság is inkább érdem a Wheelman esetében: mindig jól jön, ha gyorsan ki akarsz ereszteni.


A játék nem kínál zsákbamacskát, pont azt kapjuk, amire számítunk. Maga a nyitott játéktér adja magát, bár nem modellezték le centiméter pontossággal a híres nagyvárost, mégis a fő jellegzetességeket és látnivalókat viszontláthatjuk az utcákon kóborolva -előnyben vannak azok, akik már élőben magukba szívták a város levegőjét.  Leginkább a Driver széria volt a mérvadó, GTA-szintű város-szimulációra ne számítson senki, s az előbbihez hasonlóan itt is a vezetői képességek kihangsúlyozása a lényeg, semmint a gyalogos részeken. A küldetések felépítése is hűen tükrözi ezt: célszemélyek verdáinak kiiktatása a köztudatból, adott járgány megszerzése, időben történő leszállítása A-ból B-be, netán megvédése a konkurens gonosztevőktől. Ha viszont csak meg akarunk félemlíteni valakit, csak törjük meg kicsit a kasznit, vezessünk polgárpukkasztóan, s máris megered a nyelve az anyósülésen. Időnként a yard is a nyomunkba ered, őket mihamarabb illő leráznunk, ha viszont leállunk velük némi hacacáré erejéig, az csupán üres időtöltés – mindig érkezik erősítés. Túlzott változatosságot nem mutat fel a Wheelman, nagyjából ugyanazokat a feladatokat, formulákat alkalmazza, s igazából a körítés az, ami miatt nem unjuk meg rögtön, mint azt normális esetben tennék. Ezzel azt is elérte a fejlesztő (Midway Newcastle), hogy rövidségénél fogva nem fordul át nevetséges monotonitásba.

Mivel mégiscsak nyitott a játékmenet, így a karcsúnak mondható harminc főküldetésen felül, illő némi mellékessel is elütni az időt. Ezen opcionális missziók száma több százra rúg, ám csak megszállott achievement vadászoknak ajánlottak, különös többletérzetet nem tesznek hozzá a sztorivonalhoz. Még akkor sem, ha ezek teljesítéséért Milo képességeit tápolhatjuk fel  -némileg szívósabb és ügyesebb lesz-, ám ezen bónuszok nélkül is játszi könnyedséggel vihetjük végig az anyagot. Milyen fusimunkák is ezek? Versenyzés időre és mások ellen, fékevesztett taxizás, amolyan Crazy Taxi szellemben, avagy a környezet minél hatékonyabb rombolása – semmitmondó pontszámokért cserébe, minta valaki abban lelné örömét, hogy mindig a lehető legnagyobb kárt okozza az államnak. Egy idő után inkább sűrűn bosszankodunk miattuk.


Minden jó GTA-s arc tudja, átlagban kétpercenként illő kocsit cserélni. Ezt megtehetjük a hagyományos, gyalogosan kiráncigálós módszerrel, vagy ami látványosabb (és a fizikának fittyet hányó is), hogy a céljármű még száguld, miközben mi igyekszünk magunkévá tenni. Elég pár méterre megközelíteni autónkkal a másikat, majd a megfelelő gombot nyomva tartani, és akkor elengedni, amikor a monitoron látható piros jel zöldbe megy át. Ilyenkor Vinünk szépen komótosan kimászik a kocsiból, majd hanyag libbenéssel átugrik a másikra és…? És ellentmondást nem tűrően átveszi a volánt. Punktum, ez az életfilozófia egyszerű és megkérdőjelezhetetlen. Imádunk, Vin! Igazából el kell a kontroller a játékhoz, hiszen tapasztalataink alapján PC-n, billentyűzeten éppen elég megerőltető az irányt tartani – még annak ellenére is, hogy a járművek terelgetése egy kartondoboz vezetéséhez hasonlatos. Ha viszont már emellett még lövöldöznünk is kell, netán kilökdösni, leszorítani valakit a „nekik ideális ívről", abba beletörhet a bicskánk. Mert az agresszió eszközét utóbbi esetben úgy kell érvényesíteni, hogy sebesen, jobbra-balra ráncigáljuk az egeret (kicsit idegölő, meg furcsa), miközben a másik kezünk a billentyűzeten pihen.


Minden likvidálás után növelhetjük fókuszpontjainkat, s miután az feltöltődött, olyan jutalmak üthetik a markunkat, mint az elsüthető nitrolöket, vagy különböző álleejtős manőverek, mint pl. amivel a minket üldözőket rázhatjuk le: hirtelen szembefordulhatunk velük, fegyvert elő és szépen kiszedhetjük a rosszarcú sofőröket, majd pikk-pakk máris teljes sebességgel roboghatunk tova, mintha ez a kis intermezzo meg se történt volna. Az irányítás ezeken felül meglehetősen elnagyolt és végletekig irreális: őrületes sebességgel vehetjük be a legélesebb kanyarokat, pofátlanul gyorsulunk és lassulunk – ennél arcade-osabbra nem is vehették volna a témát. Tetejébe még az ütközések és a kasztnideformálás semmilyen kihatással nincs a menetteljesítményre, továbbá így is túl sok sérülést tudunk mindenféle hátrány nélkül elviselni. Ha netán frontálisan ütközünk egy villanyoszloppal vagy egy útszéli fával, nos legalább nem pattanunk le róla, hanem nemes egyszerűséggel magunkkal sodorjuk – sőt az ilyen tombolást még díjazza is a program, a fent említett extra megmozdulásokat hívhatjuk elő. Ugye a Burnout világképe ide is belopta magát.


Amikor aztán kiszállunk a négykerekűből egy egyszerű GTA-klónként aposztrofálható gyalogos rendettevésbe csöppenünk. Talán túl egyszerűbe is. A manapság divatos fedezékrendszer itt eléggé primitívnek hat, beállhatunk mindenféle tereptárgy mögé és kellő távolságból ki-kilövöldözve esélye sincs az ellenségnek a megszorongatásunkra. Tetejébe még gyorsan vissza is gyógyulunk, hogy ezzel a játék nehézségét végleg alá is ássák. Egyébként egyszerre két fegyver lehet nálunk, idővel egyre jobbak, ám még a legalapabb stukkerral is könnyűszerrel ártalmatlaníthatunk öt-hat ellenséget is. Szóval a TPS-részt én így egy az egyben kukába küldtem volna, nem értem hogyan is maradhatott benne, amikor pont azért késett ilyen sokat a játék, hogy a kezdetben gyengén muzsikáló elemeket átdolgozzák.


A grafika  -hiába az Unreal 3.0 engine- igencsak fapados és részletszegény. Az autók és a város összképe rendben van, de sok hangulatfokozó elem hiányzik belőlük: minden túl gyér és sivár, hol van Liberty City élő, lélegző vérkeringése, az élet ezen napfényes utcák között? Az is igaz, hogy a folyamatosan pörgő száguldozás közepette nemigen lesz alkalmunk töprengeni a barázdák hiányán, ám mindent összevetve is csak egy közepes látványvilágot tud felmutatni a Wheelman. De, hogy jót is mondjak róla, a karaktermodellek részletessége, kiváltképp Vin apánké teljesen rendben van, főleg az átvezetők alatt megcsodálva. Már ha a kockahason és a buci fejen lehet mit csodálni. Elektro és basszusdömping szánkázik ki a hangfalakból, tökéletes zenei aláfestést szolgálva a relatíve akciódús játékmenetnek. A filmből való? Abból ám!


Hasonlóan ormótlan lett a Wheelman, mint aki köré építették magát a játék egészét. Nem akartak szerencsét próbálni a fejlesztők (de leginkább a Midway), éppen ezért innen-onnan kölcsönvett ötleteket próbálták meg kamatoztatni, több-kevesebb sikerrel. A leginkább szembetűnő az, hogy nem fordítottak kellő energiát egy-egy szakasz megfelelő minőségűvé varázsolására. Talán nem kellett volna ilyen sokrétű ötletekkel elhalmozni az anyagot, maximum egy-két jól működőt meghagyni. S így az összkép is meglehetősen kicsapongó, és hiába az amúgy hangulatos akció-orgia, valami mindig beleront az összképbe. Vin Diesel pedig nem akkora színészóriás -urambocsá' játékhős-, hogy az egészet elvigye a vállán és a tetszetős benzinfalóin, arra még gyúrnia kell, s nemcsak az izmokra.