A kormány rájött arra, hogy a bionikus implantok segítségével sokkal hatékonyabb és erősebb katonákat tudnak képezni a jó ügy érdekében. Sokan voltak akik csatlakoztak a programhoz, melynek vezetője Joe volt, a kiképzőtiszt pedig maga Spencer. Rengeteg sikeres és titkos küldetéssel a háta mögött egy napon a saját fajtája ellen akarták fordítani. Megtagadta a parancsot, nem volt hajlandó kivégezni a társait, ami miatt bíróság elé állították és halálra ítélték. Öt évet kellett börtönben töltenie és pont azon a napon amikor kivégezték volna, derült ki, hogy még egyszer és utoljára szükség van a szolgálataira. A birodalmi erők szörnyű csapást mértek Ascension városára és csak egy ember van, aki eléggé tapasztalt és erős ahhoz, hogy felvegye velük a harcot. Persze Spencer nagyon megváltozott ezalatt az öt év alatt, nem érdekli semmi és senki, inkább a halált választaná, minthogy segítsen ezeknek a képmutató férgeknek. De Joe egy olyan ajánlatot tesz neki, amit egyetlen szerető férj sem utasítana vissza…
Egy hónappal ezelőtt már nagyító alá vettem a gamma multis demóját, ami nem kertelek itt nektek, rettenetesre sikeredett. Nem tudom miért, de valahogy úgy gondoltam, hogy ez csak a demó, a kampány biztosan sokkal jobb lesz. Néha az embert pont akkor éri a legnagyobb csalódás, amikor nagyon vár valamire és akkor érik a legnagyobb meglepetések, amikor semmire sem számít egy címmel kapcsolatban (inFamous). Már az első bevezető animáció után látni fogjuk, hogy ez bizony nem az a játék, amire annyira vártunk. Olyan kezdetleges, homályos, kidolgozatlan grafikával fogunk találkozni, amihez foghatóval utoljára talán az előző generációs XBox-nál volt példa. A vöröshajú, napszemüveges, Duke-szerű Spencer igencsak megváltozott a börtönben, leginkább egy jamaikai drogdílerre emlékeztet, de azok közül is inkább csak a röhejesebb fajtára. A feje hatalmas, a lábai rövidek, a meglévő karja meg olyan szögletesre van kigyúrva, hogy ezért már én kérek elnézést.
A kalandot Ascension belvárosának romjai között kezdjük, egy toronyházban. Már itt látni fogjuk, hogy a grafika valami elképesztően csúnya. Miután megszereztük a bionikus karunkat és végre kiszabadulunk az épületből azért már valamennyire javulni fog a helyzet, a hatalmas belátható terület és az egész élethűre sikeredett város romjai, már-már javítaná véleményünket a megjelenítésről, de nem kell hozzá sok idő, hogy észrevegyük, a távolban lévő épületek csupán homályos háttérképek, s olyan érzésünk lesz mintha dioptriás szemüvegre lenne szükségünk az éleslátáshoz.
A kezdetekben elhitetik velünk, hogy hatalmas a bejárható terület és szabadok vagyunk, mint a madár, de aztán rövidesen észre fogjuk venni, hogy bármerre megyünk radioaktív territóriumra tévedünk, amik erőteljesen halálosak lesznek ránk nézve. Szóval ahhoz képest, hogy egy Spider-Manes pókhintázásra lehetett számítani, végtelen szabadságérzéssel, a végeredmény csak a jól megszokott egy irányú út maradt. Lesznek nagyobb és jobban bejárható területek, de nem fedezhetjük fel önfeledten a környezetünket, mert pillanatok alatt meghalhatunk sugárzásban, vagy fulladás által.
Mindezek ellenére, ha kibírtuk az első 2-3, csalódással vegyített órát, valahogy minden meg fog változni, egyre több képességünk lesz, a grafika is sokat javul – főleg a földalatti barlang rendszernél illetve a kertes részeknél –, így azon vettem észre magam, hogy nem tudom abbahagyni a stuffot.
Ebben nagy szerepe volt az ötletes challenge rendszernek is, melynek az a lényege, hogy minél többet teljesítünk belőlük annál több képességünk lesz. A legtöbb acsi is ezekhez a kihívásokhoz van kötve, ami nagyban javítja a játék élvezhetőségét. Miután pedig az összes bionikus képességet megszereztük, sokkal nagyobbnak fog tűnni a szabadságérzetünk is, főleg hogy időnként ledobnak nekünk pár igencsak erős és ugyancsak ötletes fegyvert. Az ellenfelek többsége nagyon buta, nem véletlen, hogy gruntoknak hívják őket, ellentétben a bossokkal és minibossokkal, amiknek a legyőzéséhez igencsak igénybe kell vennünk minden tudásunkat. Viszont ritka élvezetes tud lenni ezeknek a gruntok szívatása, a már-már isteninek mondható képességeinkkel. Ilyenkor még Spencer is be-beszólogat valami vicceset, bárcsak ne lenne olyan kimondhatatlanul béna a szinkronhangja.
A Bionic Commando vegyes érzéseket keltett bennem. A grafikán sokat lehetett volna még javítani, az is elég lett volna ha a Capcom nem csak a kiadója a játéknak, hanem ők fejlesztik és legalább a Lost Planetes engine-t kölcsön vették volna hozzá – lásd Resi 5 –, vagy ha nem ilyen béna szinkronszínészeket alkalmaztak volna és sokkal több szabadságot engednek a játékosoknak. A multi természetesen nem változott semmit, pontosan olyan béna mint amilyen a demó volt. Nem kellett volna sok ahhoz, hogy egy igazán jó játék lehessen a Bionic Commando, de vagy a pénzből fogytak ki, vagy egyszerűen csak elszámították magukat a kölkök, de ez ide manapság már nagyon kevés az üdvösséghez. Ha majd olcsón be lehet szerezni mindenki próbálja ki egyszer, vagy kétszer, de túl sok jóra ne számítson senki.
Egy hónappal ezelőtt már nagyító alá vettem a gamma multis demóját, ami nem kertelek itt nektek, rettenetesre sikeredett. Nem tudom miért, de valahogy úgy gondoltam, hogy ez csak a demó, a kampány biztosan sokkal jobb lesz. Néha az embert pont akkor éri a legnagyobb csalódás, amikor nagyon vár valamire és akkor érik a legnagyobb meglepetések, amikor semmire sem számít egy címmel kapcsolatban (inFamous). Már az első bevezető animáció után látni fogjuk, hogy ez bizony nem az a játék, amire annyira vártunk. Olyan kezdetleges, homályos, kidolgozatlan grafikával fogunk találkozni, amihez foghatóval utoljára talán az előző generációs XBox-nál volt példa. A vöröshajú, napszemüveges, Duke-szerű Spencer igencsak megváltozott a börtönben, leginkább egy jamaikai drogdílerre emlékeztet, de azok közül is inkább csak a röhejesebb fajtára. A feje hatalmas, a lábai rövidek, a meglévő karja meg olyan szögletesre van kigyúrva, hogy ezért már én kérek elnézést.
A kalandot Ascension belvárosának romjai között kezdjük, egy toronyházban. Már itt látni fogjuk, hogy a grafika valami elképesztően csúnya. Miután megszereztük a bionikus karunkat és végre kiszabadulunk az épületből azért már valamennyire javulni fog a helyzet, a hatalmas belátható terület és az egész élethűre sikeredett város romjai, már-már javítaná véleményünket a megjelenítésről, de nem kell hozzá sok idő, hogy észrevegyük, a távolban lévő épületek csupán homályos háttérképek, s olyan érzésünk lesz mintha dioptriás szemüvegre lenne szükségünk az éleslátáshoz.
A kezdetekben elhitetik velünk, hogy hatalmas a bejárható terület és szabadok vagyunk, mint a madár, de aztán rövidesen észre fogjuk venni, hogy bármerre megyünk radioaktív territóriumra tévedünk, amik erőteljesen halálosak lesznek ránk nézve. Szóval ahhoz képest, hogy egy Spider-Manes pókhintázásra lehetett számítani, végtelen szabadságérzéssel, a végeredmény csak a jól megszokott egy irányú út maradt. Lesznek nagyobb és jobban bejárható területek, de nem fedezhetjük fel önfeledten a környezetünket, mert pillanatok alatt meghalhatunk sugárzásban, vagy fulladás által.
Mindezek ellenére, ha kibírtuk az első 2-3, csalódással vegyített órát, valahogy minden meg fog változni, egyre több képességünk lesz, a grafika is sokat javul – főleg a földalatti barlang rendszernél illetve a kertes részeknél –, így azon vettem észre magam, hogy nem tudom abbahagyni a stuffot.
Ebben nagy szerepe volt az ötletes challenge rendszernek is, melynek az a lényege, hogy minél többet teljesítünk belőlük annál több képességünk lesz. A legtöbb acsi is ezekhez a kihívásokhoz van kötve, ami nagyban javítja a játék élvezhetőségét. Miután pedig az összes bionikus képességet megszereztük, sokkal nagyobbnak fog tűnni a szabadságérzetünk is, főleg hogy időnként ledobnak nekünk pár igencsak erős és ugyancsak ötletes fegyvert. Az ellenfelek többsége nagyon buta, nem véletlen, hogy gruntoknak hívják őket, ellentétben a bossokkal és minibossokkal, amiknek a legyőzéséhez igencsak igénybe kell vennünk minden tudásunkat. Viszont ritka élvezetes tud lenni ezeknek a gruntok szívatása, a már-már isteninek mondható képességeinkkel. Ilyenkor még Spencer is be-beszólogat valami vicceset, bárcsak ne lenne olyan kimondhatatlanul béna a szinkronhangja.
A Bionic Commando vegyes érzéseket keltett bennem. A grafikán sokat lehetett volna még javítani, az is elég lett volna ha a Capcom nem csak a kiadója a játéknak, hanem ők fejlesztik és legalább a Lost Planetes engine-t kölcsön vették volna hozzá – lásd Resi 5 –, vagy ha nem ilyen béna szinkronszínészeket alkalmaztak volna és sokkal több szabadságot engednek a játékosoknak. A multi természetesen nem változott semmit, pontosan olyan béna mint amilyen a demó volt. Nem kellett volna sok ahhoz, hogy egy igazán jó játék lehessen a Bionic Commando, de vagy a pénzből fogytak ki, vagy egyszerűen csak elszámították magukat a kölkök, de ez ide manapság már nagyon kevés az üdvösséghez. Ha majd olcsón be lehet szerezni mindenki próbálja ki egyszer, vagy kétszer, de túl sok jóra ne számítson senki.