Bionic Commando

Tíz évvel ezelőtt Nathan „RAD” Spencer és barátja Joseph „Super Joe” Gibson legyőzték a gonosz birodalmi erőket és elpusztították szuperfegyverüket, az Albatrosst, mielőtt még be tudták volna vetni az emberiség ellen. Az egész világ hősként ünnepelte őket…

A kormány rájött arra, hogy a bionikus implantok segítségével sokkal hatékonyabb és erősebb katonákat tudnak képezni a jó ügy érdekében. Sokan voltak akik csatlakoztak a programhoz, melynek vezetője Joe volt, a kiképzőtiszt pedig maga Spencer. Rengeteg sikeres és titkos küldetéssel a háta mögött egy napon a saját fajtája ellen akarták fordítani. Megtagadta a parancsot, nem volt hajlandó kivégezni a társait, ami miatt bíróság elé állították és halálra ítélték. Öt évet kellett börtönben töltenie és pont azon a napon amikor kivégezték volna, derült ki, hogy még egyszer és utoljára szükség van a szolgálataira. A birodalmi erők szörnyű csapást mértek Ascension városára és csak egy ember van, aki eléggé tapasztalt és erős ahhoz, hogy felvegye velük a harcot. Persze Spencer nagyon megváltozott ezalatt az öt év alatt, nem érdekli semmi és senki, inkább a halált választaná, minthogy segítsen ezeknek a képmutató férgeknek. De Joe egy olyan ajánlatot tesz neki, amit egyetlen szerető férj sem utasítana vissza…


Egy hónappal ezelőtt már nagyító alá vettem a gamma multis demóját, ami nem kertelek itt nektek, rettenetesre sikeredett. Nem tudom miért, de valahogy úgy gondoltam, hogy ez csak a demó, a kampány biztosan sokkal jobb lesz. Néha az embert pont akkor éri a legnagyobb csalódás, amikor nagyon vár valamire és akkor érik a legnagyobb meglepetések, amikor semmire sem számít egy címmel kapcsolatban (inFamous). Már az első bevezető animáció után látni fogjuk, hogy ez bizony nem az a játék, amire annyira vártunk. Olyan kezdetleges, homályos, kidolgozatlan grafikával fogunk találkozni, amihez foghatóval utoljára talán az előző generációs XBox-nál volt példa. A vöröshajú, napszemüveges, Duke-szerű Spencer igencsak megváltozott a börtönben, leginkább egy jamaikai drogdílerre emlékeztet, de azok közül is inkább csak a röhejesebb fajtára. A feje hatalmas, a lábai rövidek, a meglévő karja meg olyan szögletesre van kigyúrva, hogy ezért már én kérek elnézést.


A kalandot Ascension belvárosának romjai között kezdjük, egy toronyházban. Már itt látni fogjuk, hogy a grafika valami elképesztően csúnya. Miután megszereztük a bionikus karunkat és végre kiszabadulunk az épületből azért már valamennyire javulni fog a helyzet, a hatalmas belátható terület és az egész élethűre sikeredett város romjai, már-már javítaná véleményünket a megjelenítésről, de nem kell hozzá sok idő, hogy észrevegyük, a távolban lévő épületek csupán homályos háttérképek, s olyan érzésünk lesz mintha dioptriás szemüvegre lenne szükségünk az éleslátáshoz.


A kezdetekben elhitetik velünk, hogy hatalmas a bejárható terület és szabadok vagyunk, mint a madár, de aztán rövidesen észre fogjuk venni, hogy bármerre megyünk radioaktív territóriumra tévedünk, amik erőteljesen halálosak lesznek ránk nézve. Szóval ahhoz képest, hogy egy Spider-Manes pókhintázásra lehetett számítani, végtelen szabadságérzéssel, a végeredmény csak a jól megszokott egy irányú út maradt. Lesznek nagyobb és jobban bejárható területek, de nem fedezhetjük fel önfeledten a környezetünket, mert pillanatok alatt meghalhatunk sugárzásban, vagy fulladás által.


Mindezek ellenére, ha kibírtuk az első 2-3, csalódással vegyített órát, valahogy minden meg fog változni, egyre több képességünk lesz, a grafika is sokat javul – főleg a földalatti barlang rendszernél illetve a kertes részeknél –, így azon vettem észre magam, hogy nem tudom abbahagyni a stuffot.


Ebben nagy szerepe volt az ötletes challenge rendszernek is, melynek az a lényege, hogy minél többet teljesítünk belőlük annál több képességünk lesz. A legtöbb acsi is ezekhez a kihívásokhoz van kötve, ami nagyban javítja a játék élvezhetőségét. Miután pedig az összes bionikus képességet megszereztük, sokkal nagyobbnak fog tűnni a szabadságérzetünk is, főleg hogy időnként ledobnak nekünk pár igencsak erős és ugyancsak ötletes fegyvert. Az ellenfelek többsége nagyon buta, nem véletlen, hogy gruntoknak hívják őket, ellentétben a bossokkal és minibossokkal, amiknek a legyőzéséhez igencsak igénybe kell vennünk minden tudásunkat. Viszont ritka élvezetes tud lenni ezeknek a gruntok szívatása, a már-már isteninek mondható képességeinkkel. Ilyenkor még Spencer is be-beszólogat valami vicceset, bárcsak ne lenne olyan kimondhatatlanul béna a szinkronhangja.


A Bionic Commando vegyes érzéseket keltett bennem. A grafikán sokat lehetett volna még javítani, az is elég lett volna ha a Capcom nem csak a kiadója a játéknak, hanem ők fejlesztik és legalább a Lost Planetes engine-t kölcsön vették volna hozzá – lásd Resi 5 –, vagy ha nem ilyen béna szinkronszínészeket alkalmaztak volna és sokkal több szabadságot engednek a játékosoknak. A multi természetesen nem változott semmit, pontosan olyan béna mint amilyen a demó volt. Nem kellett volna sok ahhoz, hogy egy igazán jó játék lehessen a Bionic Commando, de vagy a pénzből fogytak ki, vagy egyszerűen csak elszámították magukat a kölkök, de ez ide manapság már nagyon kevés az üdvösséghez. Ha majd olcsón be lehet szerezni mindenki próbálja ki egyszer, vagy kétszer, de túl sok jóra ne számítson senki.