Ez a történet viszont nem róluk szól. A Bound in Blood a 2006-os Call of Juarez előzményeit tárja fel előttünk, megtartva és továbbgondolva mindazt, amit igazán értékeltünk az előző részben, kiegészítve egy szerethető és izgalmas játékmenettel, valamint egy olyan sztorival, melynek minden pillanatáért megéri bekapcsolni a gépet. Márpedig július van, inkább Siófokon süttetné mindenki a belét, minthogy tökig izzadva üljön a fülledt lakásban, és járassa az ilyen időben gázkonvektorrá avanzsálódott masináját.
A történet az 1860-as években, az amerikai polgárháború idején játszódik. Thomas és Ray McCall a konföderáció oldalán harcol a rabszolgatartó államok becsületéért, azonban mindketten hátat fordítanak a szolgálatnak, miután Georgiába érve kénytelenek végignézni, ahogy az uniópártiak feldúlják szeretett szülőházukat. Idős édesanyjuk az események áldozata lesz, a villa és a farm romokban, odaveszett tehát minden, ami eddig a boldog életet jelentette számukra. A dezertálás után azonban kezdetét veszi egy hatalmas kaland, a testvérpár szeme előtt pedig csakhamar egyetlen cél kezd körvonalazódni, mégpedig Juarez legendás kincsének megszerzése.
A játék tökéletesen tükrözi a feslett, háborúban az eszüket is elvesztett katonaemberek, a törvényen kívüli, züllött erkölcsű banditák, és a fehéreket kérdezés nélkül lenyilazó indiánok uralta vadnyugat komor hangulatát. Igazi spagettiwestern lett a Call of Juarez: Bound in Blood, van benne egy kis aranyláz, némi bosszúállás, meg persze rengeteg lövöldözés is, és előkerül az ilyen alkotások örök igazsága, mely szerint a porból és a mocsokból nem lehet felemelkedni, a kietlen amerikai préri mindenkinek a sorsát megpecsételi.
Thomas és Ray is tudja, hogy a való világ nem egy „Farm ahol élünk”, ők is ugyanolyan rosszfiúk, akkora pénzsóvár gazemberek, mint bárki más ezen a vidéken. A történetük során százasával vagyunk kénytelen gyilkolni az embereket, láthatunk fogolyszabadítást, bankrablást, hídrobbantást, sőt nem egyszer még lovaskocsiban és kenuban ülve is utazgathatunk, keresztül Amerika gyönyörű, ihletadó kontinensén.
Rengeteg változás történt az előző rész óta. A játékmenet könnyebb és szerethetőbb lett, a küldetések elején választhatunk, hogy a páros melyik tagját szeretnénk irányítani, illetve eltűntek a Kanóc Billy sztoriját végigkísérő, játékosokat idegbajba kergető ugrálós játékelemek is. Búcsút mondhatunk a kezünkben mindig a legrosszabbkor felrobbanó fegyvereknek és az idegesítő ökölharcoknak, valamint nagy örömömre átalakult a párbajozás is. Utóbbiban a két ember beáll egymás elé, a hősünket csak deréktól lefele mutatja a kamera, majd elkezdődik egy feszült balra-jobbra oldalazás, hogy mindenki megtalálja a neki passzoló helyzetet. Eközben a kezünket úgy kell tartani, hogy minél közelebb legyen a pisztolytáskához, majd ha megszólal a harang, akkor gyorsan elő kell kapni a stukkert, ráhúzni az ellenfélre a célkeresztet, megnyomni a ravaszt, majd elsütni azt a jobb analóg kar hátrahúzásával. Eszméletlen, mintha tényleg a vadnyugaton lennénk!
Megmaradtak viszont a lelassított jelenetek, amikor egy szobába betörve befagy az idő, a kétkezes pisztoly célkeresztjei pedig folyamatosan közelednek egymáshoz, mialatt nekünk le kell puffantani a bent tartózkodó embereket. Nagyon élvezetes, ilyenkor lehet igazán kihasználni a két analóg karos kontrollereket, bár az irányítás más alkalommal sem okoz nehézséget. Sőt, kifejezetten élvezetes a belső nézetes revolverhősködés, konzolon például kitartás után egy fél másodpercig még követi a célkereszt a mozgó ellenfelet, időt hagyva a júliusi melegtől lelassult reflexeinknek, fedezékhez érve pedig emberünk automatikusan elbújik, további izgalmakat hozva így az összecsapásokba.
A két főszereplő legtöbbször karöltve halad előre a történetben, azonban mindkettőnek eltérő tulajdonságokat van lehetősége kamatoztatni a harcmezőn. Jó fegyverforgatók, ez talán nem is meglepő, viszont Thomas remekül bánik a késsel, lasszójával ráadásul képes akár a legmagasabb épületek tetejére is felmászni. Ezzel szemben Ray masszívabb teremtés, nem bírja a gyors akciót, de jól kiismeri magát a robbanószerek világában, egyedüli hiányossága, hogy még nincs birtokában az előző rész ráolvasós képességének.
A végigjátszás során kétféle játékstílussal találkozhatunk. A fő történeti szál egy előre megírt eseménysorozatra épül, az utolsó másodpercig megszabva többek közt, hogy merre mehetünk, és mit csinálhatunk, mindezt olyan durva rendezéssel, mintha csak egy Call of Duty epizódot tolnánk. A játék egy percre se hagy minket pihenni, az események szó szerint pofozzák az embert, úgy ki van találva az egész, hogy pislogni is alig hagy időt a forgatókönyv. Két alkalommal azonban lehet pihenni, és a szabadabb lelkületű játékosok kedvéért az anyag átvált egy amolyan vadnyugati GTA klónná, helyet adva a mellékküldetéseknek, és egy kis lóháton való kötetlen kalandozásnak
A multiplayer menü alatt ötféle játékmódot találunk, melyek közül a legizgalmasabb, mikor az egyik csapat alkotja a banditákat, a másiknak pedig meg kell akadályozni a rablást, majd azt, hogy elmeneküljenek a gonoszok. Összesen tizenhárom karakterosztály közül választhatunk, van például miner, rifleman, sniper, scout, gunsmith, spy meg duelist, akik természetesen nem csak eltérő képességekkel, de más fegyverekkel is rendelkeznek. Az összecsapások alatt pénzhez jutunk, amiből aztán upgrade-et lehet vásárolni, így tornászva fel magunkat az online ranglétra csúcsáig. Egy valami hiányzik csak nagyon, és az a co-op, a történet során hiába elválaszthatatlan egymástól a testvérpár, a másik irányítását nem lehet átvenni a géptől.
Remek játék lett a Call of Juarez: Bound in Blood, kinőtte az előző epizód minden gyengeségét, egy olyan izgalmas, fordulatos és érzelmekkel teli western történetet hozva el az otthonunkba, amit legfeljebb csak a Dollár-sorozatban láthattunk eleddig. A grafika szinte tökéletes, a hangok és a zene nagyon eltalált, a nagyjából hat-nyolc órás játékidő pedig nem kifejezetten hosszú, de szerintem pont elég ilyen strand után áhítozós délutánokra. Egy-két idegesítő apróság még mindig akad, a lovaglás például nagyon béna, és a fegyver kitartáskor rossz helyen elhomályosodó képernyő is zavaró tud lenni, de nem nyomja rá annyira a bélyegét az egészre, hogy komolyabb pontlevonás legyen belőle. Engem teljesen megbabonázott az egész, hallgassatok rám, és ha máskor nem is, egy trópusi jégesős délutánon adjatok egy esélyt a játéknak, megéri!
A történet az 1860-as években, az amerikai polgárháború idején játszódik. Thomas és Ray McCall a konföderáció oldalán harcol a rabszolgatartó államok becsületéért, azonban mindketten hátat fordítanak a szolgálatnak, miután Georgiába érve kénytelenek végignézni, ahogy az uniópártiak feldúlják szeretett szülőházukat. Idős édesanyjuk az események áldozata lesz, a villa és a farm romokban, odaveszett tehát minden, ami eddig a boldog életet jelentette számukra. A dezertálás után azonban kezdetét veszi egy hatalmas kaland, a testvérpár szeme előtt pedig csakhamar egyetlen cél kezd körvonalazódni, mégpedig Juarez legendás kincsének megszerzése.
A játék tökéletesen tükrözi a feslett, háborúban az eszüket is elvesztett katonaemberek, a törvényen kívüli, züllött erkölcsű banditák, és a fehéreket kérdezés nélkül lenyilazó indiánok uralta vadnyugat komor hangulatát. Igazi spagettiwestern lett a Call of Juarez: Bound in Blood, van benne egy kis aranyláz, némi bosszúállás, meg persze rengeteg lövöldözés is, és előkerül az ilyen alkotások örök igazsága, mely szerint a porból és a mocsokból nem lehet felemelkedni, a kietlen amerikai préri mindenkinek a sorsát megpecsételi.
Thomas és Ray is tudja, hogy a való világ nem egy „Farm ahol élünk”, ők is ugyanolyan rosszfiúk, akkora pénzsóvár gazemberek, mint bárki más ezen a vidéken. A történetük során százasával vagyunk kénytelen gyilkolni az embereket, láthatunk fogolyszabadítást, bankrablást, hídrobbantást, sőt nem egyszer még lovaskocsiban és kenuban ülve is utazgathatunk, keresztül Amerika gyönyörű, ihletadó kontinensén.
Rengeteg változás történt az előző rész óta. A játékmenet könnyebb és szerethetőbb lett, a küldetések elején választhatunk, hogy a páros melyik tagját szeretnénk irányítani, illetve eltűntek a Kanóc Billy sztoriját végigkísérő, játékosokat idegbajba kergető ugrálós játékelemek is. Búcsút mondhatunk a kezünkben mindig a legrosszabbkor felrobbanó fegyvereknek és az idegesítő ökölharcoknak, valamint nagy örömömre átalakult a párbajozás is. Utóbbiban a két ember beáll egymás elé, a hősünket csak deréktól lefele mutatja a kamera, majd elkezdődik egy feszült balra-jobbra oldalazás, hogy mindenki megtalálja a neki passzoló helyzetet. Eközben a kezünket úgy kell tartani, hogy minél közelebb legyen a pisztolytáskához, majd ha megszólal a harang, akkor gyorsan elő kell kapni a stukkert, ráhúzni az ellenfélre a célkeresztet, megnyomni a ravaszt, majd elsütni azt a jobb analóg kar hátrahúzásával. Eszméletlen, mintha tényleg a vadnyugaton lennénk!
Megmaradtak viszont a lelassított jelenetek, amikor egy szobába betörve befagy az idő, a kétkezes pisztoly célkeresztjei pedig folyamatosan közelednek egymáshoz, mialatt nekünk le kell puffantani a bent tartózkodó embereket. Nagyon élvezetes, ilyenkor lehet igazán kihasználni a két analóg karos kontrollereket, bár az irányítás más alkalommal sem okoz nehézséget. Sőt, kifejezetten élvezetes a belső nézetes revolverhősködés, konzolon például kitartás után egy fél másodpercig még követi a célkereszt a mozgó ellenfelet, időt hagyva a júliusi melegtől lelassult reflexeinknek, fedezékhez érve pedig emberünk automatikusan elbújik, további izgalmakat hozva így az összecsapásokba.
A két főszereplő legtöbbször karöltve halad előre a történetben, azonban mindkettőnek eltérő tulajdonságokat van lehetősége kamatoztatni a harcmezőn. Jó fegyverforgatók, ez talán nem is meglepő, viszont Thomas remekül bánik a késsel, lasszójával ráadásul képes akár a legmagasabb épületek tetejére is felmászni. Ezzel szemben Ray masszívabb teremtés, nem bírja a gyors akciót, de jól kiismeri magát a robbanószerek világában, egyedüli hiányossága, hogy még nincs birtokában az előző rész ráolvasós képességének.
A végigjátszás során kétféle játékstílussal találkozhatunk. A fő történeti szál egy előre megírt eseménysorozatra épül, az utolsó másodpercig megszabva többek közt, hogy merre mehetünk, és mit csinálhatunk, mindezt olyan durva rendezéssel, mintha csak egy Call of Duty epizódot tolnánk. A játék egy percre se hagy minket pihenni, az események szó szerint pofozzák az embert, úgy ki van találva az egész, hogy pislogni is alig hagy időt a forgatókönyv. Két alkalommal azonban lehet pihenni, és a szabadabb lelkületű játékosok kedvéért az anyag átvált egy amolyan vadnyugati GTA klónná, helyet adva a mellékküldetéseknek, és egy kis lóháton való kötetlen kalandozásnak
A multiplayer menü alatt ötféle játékmódot találunk, melyek közül a legizgalmasabb, mikor az egyik csapat alkotja a banditákat, a másiknak pedig meg kell akadályozni a rablást, majd azt, hogy elmeneküljenek a gonoszok. Összesen tizenhárom karakterosztály közül választhatunk, van például miner, rifleman, sniper, scout, gunsmith, spy meg duelist, akik természetesen nem csak eltérő képességekkel, de más fegyverekkel is rendelkeznek. Az összecsapások alatt pénzhez jutunk, amiből aztán upgrade-et lehet vásárolni, így tornászva fel magunkat az online ranglétra csúcsáig. Egy valami hiányzik csak nagyon, és az a co-op, a történet során hiába elválaszthatatlan egymástól a testvérpár, a másik irányítását nem lehet átvenni a géptől.
Remek játék lett a Call of Juarez: Bound in Blood, kinőtte az előző epizód minden gyengeségét, egy olyan izgalmas, fordulatos és érzelmekkel teli western történetet hozva el az otthonunkba, amit legfeljebb csak a Dollár-sorozatban láthattunk eleddig. A grafika szinte tökéletes, a hangok és a zene nagyon eltalált, a nagyjából hat-nyolc órás játékidő pedig nem kifejezetten hosszú, de szerintem pont elég ilyen strand után áhítozós délutánokra. Egy-két idegesítő apróság még mindig akad, a lovaglás például nagyon béna, és a fegyver kitartáskor rossz helyen elhomályosodó képernyő is zavaró tud lenni, de nem nyomja rá annyira a bélyegét az egészre, hogy komolyabb pontlevonás legyen belőle. Engem teljesen megbabonázott az egész, hallgassatok rám, és ha máskor nem is, egy trópusi jégesős délutánon adjatok egy esélyt a játéknak, megéri!