Aludni mindenki szeret, aludni jó dolog. No, de 500 éven keresztül? Ez azért még egy hétalvónak is több a soknál. Bayonetta szívem kissé elnyújtotta a délutáni szépség-szundit és úgy ébred, hogy az égvilágon semmire nem emlékszik, csak arra, hogy van egy ősrégi relikvia, a „bal szem” – amit feltétlenül meg kell szereznie - ami ahhoz kell, hogy a „világ szemei” egyesüljenek. Nem sok ideje van elgondolkodni életének értelmén és eme magasztos célokon, hiszen alighogy magához tér, rögtön ráront egy tucat angyal, akik apáca ruháját elszakítva – pár igencsak kényes helyen – rögtön felébresztik benne a harcos amazont. Repkednek a rúgások és ütések, akárcsak a másodpercenként felé repülő folyton kifogyó fegyverek, majd végül egy nyalóka – köszönöm Rodin – mely a kivételesen szexi szájában landol, s már csattannak is a fotók. Ez kérem szépen egy harcos divatbemutató, őrületesen beteg japán módra!


Elég csupán a félig játszható közel 15 perces prológuson túljutnunk, hogy tudjuk ezt a játékot nekünk találták-e ki, vagy sem. Ha abba a csoportba tartozol akit röhögő görccsel vegyült hidegrázás – az a kellemes fajta – kerülget, miközben a döbbenetes képsorokat nézed, akkor bizony te észre sem vetted és már a rajongója is lettél eme őrületesen szexi és hihetetlenül jó fej „kiscsajnak”. Ha pedig már az első pár kocka után forgolódást érzel a gyomrodban és legszívesebben a hosszú hajánál fogva rángatnád ki a TV-ből Bayonettát, hogy jól rátaposhass a szemüveges fejére, akkor bizony jobban jársz, ha előveszed valamelyik Devil May Cry-t és Dante tesztoszterontól fröcsögő kőkemény csávó kalandjaiban éled ki elfojtott agressziódat, mert ezt a kalandot bizony nem neked találták ki.
A legenda
A háború évezredek óta dúlt az Umbra boszorkányok és Lumen bölcsei között. Az Umbra boszorkányok erejüket a holdból nyerve szinte végtelen varázserővel rendelkeztek, míg Lumen bölcsei a fény erejével bírva a Napból táplálkoztak. A háború a két ősi relikviáért dúlt, avagy a világ jobb és bal szeméért. A legenda úgy szólt, hogy aki egyesíteni tudja ezt a két varázskövet, az végtelen erővel bírva örök hatalmat tudna szerezni magának. Éppen ezért nem hagyhatta egyik fél sem, hogy ékes tulajdona a másik kezébe kerülhessen.


A Bayonetta célja a stílus megreformálása volt és ehhez bizony 180 fokos fordulatot kellett venni. Ott volt nekünk Dante négy részen keresztül, akinél összetettebb, komplexebb és rátermettebb karaktert nem igazán lehetett találni. Maximum Kratos vehette fel vele a versenyt, aki végtelen egyszerűségével, vadállati ösztöneit kiélve vitt jó pár újdonságot ebbe a stílusba. De mi jöhet ezután? DMC és GoW végkimerülésig? Na neeeeee… ennél azért Kamiya mester sokkal, de sokkal többre hivatott.


Vett egy nagy levegőt és megteremtette ezeknek a hősöknek majdnem a tökéletes ellenpólusát. Az atomdögös, übernőies plázacica Bayonettát, aki úgy henteli keresztül magát a menny összes létező fenegyerek teremtményén, mintha éppen csak egy divatbemutatón lenne. Minden mozdulatából, minden tettéből és szavából csak úgy süt a tudatosan eltúlzott nőiesség. A Bayonetta kérem szépen olyan, mint egy íz, egy illat, egy hang, vagy egy hangulat, amit nem szerethet mindenki, de ha ráérzel az esszenciájára, akkor hihetetlenül szórakoztató. A gond csak az, hogy nem mindenki szereti a tonikot - és még sorolhatnám – épen ezért mindig lesznek olyanok, akik kelletlenkedni fognak.


Lesz itt minden, ami szem, szájnak, no meg persze ágyéknak az ingere; gyönyörű tűéles grafika, rendkívül hangulatos filmszerű átvezetőkkel. Hihetetlenül profin kidolgozott harcrendszer, melyet nem túl nehéz elsajátítani, de ha sikerül döbbenetesen látványosan fogjuk majd hentelni az ellent. Örökké emlékezetes és döbbenetes boss fightok, melyeknek a betanulása igencsak fáradtságos munka, de ha sikerrel járunk, örömmel fogjuk majd a gombot őrületesen nyomogatva szétszaggatni a gyakran több képernyős főgonoszokat.


Hosszú játékidő, több nehézségi fokozattal, rengeteg gyűjtögetnivalóval, melynek a végére érve rögtön újra akarjuk kezdeni az egészet, mert valahogy nem tudunk majd betelni az élménnyel. Lesznek elrejtett kihívások (Alfheim Challenge) melyek gyakorlásnak is tökéletesen megfelelnek. Töltőképernyőbe rejtett gyakorlómód illetve arcade lövölde, rengeteg fegyver, poénos és ötletes varázstárgyak, nehezen megszerezhető kosztümök – közülük egy pár igencsak pikáns fajta –, soroljam még? Ha az első csoportba tartozol, már úgyis meggyőztelek, ha pedig a másodikba, el se jutottál idáig és bizony nagy dologról maradtál le kedves nem-olvasó…
Muzsika
A „Fly me to the moon” című számot eredetileg Bart Howard írta 1954-ben és a címe „In other words” volt. Először Felicia Sanders adta elő egy kabaréban. De az igazi hírnevet Frank Sinatra változatának köszönhette, amit 1964-ben karcoltak lemezre. Érdekes, hogy több mint 40 év után a Bayonettában jelent meg újra, nem kis hírnevet szerezve ismét ennek a zseniális dalnak.


A Bayonetta egy mestermű, aminek a legnagyobb hátránya, hogy bizony a rétegjátékon belül is több rétegre oszlik. Ha Kamiya mester ezt a következő részben valahogy orvosolni tudná, mondjuk egy Dantéval közös anyaggal, akkor könnyen lehet, hogy még sokáig a stílus koronázatlan királya maradna. Jelenleg inkább csak egy fekete bárány, de abból is a jobbik fajta. Engem kilóra megvettek… remélem téged is…