Szívesen mondanám, hogy a nyolcvanas évek voltak a kedvenceim, hogy azokhoz a zenékhez, ahhoz az életérzéshez és ahhoz a világhoz sosem fog felérni semmi, s hogy egy egyedi és megismételhetetlen időszaka volt kicsiny bolygónknak.
De igazság szerint nem tudom, hiszen jómagam és a Gamekapocs szerkesztőségének és olvasóinak nagyrésze még egészen pici gyerek volt ebben az időszakban, amikor éppen jobban elfoglalt minket a biciklizni tanulás, az utcán focizás, és édesanyánk bosszantása, mint az, hogy mi zajlik körülöttünk a világban. Valójában a szerkesztőségből egyedül a vén Cash tudna első kézből nyilatkozni erről a dekádról, de őt meg mostanában inkább nem kérdezzük semmiről, mert előbb-utóbb úgyis kilyukadna oda, miként nevezte el Viviennek a nemrég vásárolt Peugeot 207-esét, annak ellenére, hogy nyíltan tudtára adtuk, hogy egy férfi sosem ad nevet az autójának. Meg egyébként is: a '80-as évek mindenhol más volt: Amerikában, Angliában, vagy akár itthon, s igaz ez az életstílusra és a zenére is. A Microsoft és az iNiS pedig nem kifejezetten Magyarország akkori lokális zenei felhozatalát tartotta szem előtt, amikor elkészítették a legújabb Lips csomagot, I love the 80's néven. Úgyhogy a fiatal Sláger rádió rajongó pont ugyanolyan esélyekkel indul a dalok felismerésében, mint az idősebb generáció.
Nem tudom mi az oka annak, hogy az iNiS ennyire belelendült a bolti Lips kiadványok elkészítésébe, hiszen pár hét eltéréssel rögtön két csomagot is kaptunk a nyakunkba: akkor a Party Classics járt nálunk, most pedig már az I love the 80's is itt figyel a polcon, holott előtte a Number One Hits megjelenése után hónapokig semmi nem jött. Mindenesetre nem panaszkodunk, hiszen a Lipsnek jókora lemaradást kell behozni dalok területén a konkurens Singstarral szemben. S ha már a Sony karaoke játékáról beszélünk, akkor érdemes megemlíteni, hogy habár a Lips játékmenetét tekintve sokkal kidolgozottabb és élvezetesebb, a dallistákat egészen eddig nem tudtuk közvetlenül összevetni. De ennek most vége. Az I love the 80's ugyanis már névadásával is a legnépszerűbb Singstar kiadvány, a Singstar 80's ellen indul, s habár felvonultatja az összes számot, amit egy hasonló válogatástól kötelező jelleggel elvárunk, sajnos nem tud ennél tovább lépni, így összességében ez lesz a sorozat legfeledhetőbb lemeze.
A legnagyobb probléma, hogy a dalfelhozatal túlságosan egyfajta stílusra koncentrál, így a popzene dominál, s nem kapunk egy darab igazi, 80-as évekbeli rockslágert sem, ami számomra azért érthetetlen, mert az volt a korszak egyik legmeghatározóbb műfaja. A fenébe is, ha más nem, egy Queen azért beleférhetett volna a 40 számba. A készítők sajnos szintén figyelmen kívül hagyták a korszak másik nagy feltörekvő stílusát a rappet és a hip-hopot is, ami fájdalmasan nagy hiba, ugyanis a Singstar 80's messze legjobb száma volt a Run-DMC-féle It's tricky, meg persze a Vanilla Ice. Úgyhogy mit kapunk ezek helyett? A teljesen kiszámítható és elvárható felhozatalt, úgy mint a The Buggles – Video Killed the Radio Star, a Katrina & The Waves – Walking on Sunshine, és a Soft Cell – Tainted Love, meg a többi. Szerencsére azért az iNiS is érezte, hogy ezeknél több kell ahhoz, hogy be tudják érni a konkurenst, így néhány egészen jó fogás is bekerült is a választékba.
Sokan és megfelelően illuminált állapotban például a Do You Really Want to Hurt Me közös éneklése egészen komoly hangulatot teremthet, s feltűnik a listán egy, a karaoke játékok által eddig furcsa módon hanyagolt muzsika is, mégpedig nem más, mint a The Riddle, Nik Kershaw-tól, aminek fiatalok valószínűleg csak a Gigi D'Agostino-féle feldolgozását ismerik, de sebaj. S mást nem tudok kiemelni sajnos, ami kifejezetten buli-indítóként működne egy olyan társaságban, amit a Lips a célcsoportjának tekint. A sorozat gyarapodását látva, s tesztelve az újabb és újabb válogatásokat mindig is mondtam, hogy ahogy szürkül be a Lips kínálata, ahogy hasonul egyre jobban a Singstarhoz, úgy lesz egyre kevésbé érdekes. Éppen ezért tartom továbbra is, hogy a Number One Hits eddig a legjobb lemez a maga avantgárd dallistájával. Igen, vannak rajta teljesen hallgathatatlan és értékelhetetlen számok, mint például a Tokio Hoteltől az a valami, de ezt ellensúlyozzák olyan felülmúlhatatlan klasszikusok, mint a California Love.
Persze mindez teljesen ízlés kérdése, így teljesen biztos vagyok benne, hogy az I love the 80's lesz a sorozat legnépszerűbb darabja. Ami viszont nem ízlés kérdése az a tény, hogy az iNiS fejlesztőcsapata továbbra is félelmetesen lusta. A játék kinézete az első rész óta teljesen ugyanolyan, pedig azt hiszem a nyolcvanas évek megért volna egy hangulatban passzoló külsőt. A játékmenet sem változott semmit: továbbra is egymást segítve, vagy egymás ellen kell énekelnünk (persze kornyikálhatunk egyedül is, de nem létezik olyan ember, aki ezt kihasználná), s célunk, hogy az adott zeneszámban minél több pontot érjünk el. Ezt úgy tehetjük meg, hogy a lehető legpontosabban követjük a hangmagasságot jelző csíkot, igyekszünk figyelni a szövegre, s közben aktiváljuk a lehető legtöbb bónuszt a Lips korlátozottan mozgásérzékelős mikrofonját használva.
Játékmenetét tekintve tehát a Lips igazából verhetetlen a mezőnyben, semmi nincs a piacon, ami csak a közelébe érne. Sajnos az eredeti játék megjelenése óta érkező kiegészítők inkább keltik egy-egy nagyobb DLC érzetét, mint valódi folytatásokét, de úgy gondolom, a játéknak elsősorban több énekelhető számra volt szüksége ahhoz, hogy minden téren felérjen, sőt megelőzze a konkurens Singstart. Ez most már sikerült, így igazi újdonságot várnánk, egy igazi folytatást, némileg átgondoltabb felépítéssel, továbbfejlesztett játékmenettel, és egy korrekt online móddal.
Nem tudom mi az oka annak, hogy az iNiS ennyire belelendült a bolti Lips kiadványok elkészítésébe, hiszen pár hét eltéréssel rögtön két csomagot is kaptunk a nyakunkba: akkor a Party Classics járt nálunk, most pedig már az I love the 80's is itt figyel a polcon, holott előtte a Number One Hits megjelenése után hónapokig semmi nem jött. Mindenesetre nem panaszkodunk, hiszen a Lipsnek jókora lemaradást kell behozni dalok területén a konkurens Singstarral szemben. S ha már a Sony karaoke játékáról beszélünk, akkor érdemes megemlíteni, hogy habár a Lips játékmenetét tekintve sokkal kidolgozottabb és élvezetesebb, a dallistákat egészen eddig nem tudtuk közvetlenül összevetni. De ennek most vége. Az I love the 80's ugyanis már névadásával is a legnépszerűbb Singstar kiadvány, a Singstar 80's ellen indul, s habár felvonultatja az összes számot, amit egy hasonló válogatástól kötelező jelleggel elvárunk, sajnos nem tud ennél tovább lépni, így összességében ez lesz a sorozat legfeledhetőbb lemeze.
A legnagyobb probléma, hogy a dalfelhozatal túlságosan egyfajta stílusra koncentrál, így a popzene dominál, s nem kapunk egy darab igazi, 80-as évekbeli rockslágert sem, ami számomra azért érthetetlen, mert az volt a korszak egyik legmeghatározóbb műfaja. A fenébe is, ha más nem, egy Queen azért beleférhetett volna a 40 számba. A készítők sajnos szintén figyelmen kívül hagyták a korszak másik nagy feltörekvő stílusát a rappet és a hip-hopot is, ami fájdalmasan nagy hiba, ugyanis a Singstar 80's messze legjobb száma volt a Run-DMC-féle It's tricky, meg persze a Vanilla Ice. Úgyhogy mit kapunk ezek helyett? A teljesen kiszámítható és elvárható felhozatalt, úgy mint a The Buggles – Video Killed the Radio Star, a Katrina & The Waves – Walking on Sunshine, és a Soft Cell – Tainted Love, meg a többi. Szerencsére azért az iNiS is érezte, hogy ezeknél több kell ahhoz, hogy be tudják érni a konkurenst, így néhány egészen jó fogás is bekerült is a választékba.
Sokan és megfelelően illuminált állapotban például a Do You Really Want to Hurt Me közös éneklése egészen komoly hangulatot teremthet, s feltűnik a listán egy, a karaoke játékok által eddig furcsa módon hanyagolt muzsika is, mégpedig nem más, mint a The Riddle, Nik Kershaw-tól, aminek fiatalok valószínűleg csak a Gigi D'Agostino-féle feldolgozását ismerik, de sebaj. S mást nem tudok kiemelni sajnos, ami kifejezetten buli-indítóként működne egy olyan társaságban, amit a Lips a célcsoportjának tekint. A sorozat gyarapodását látva, s tesztelve az újabb és újabb válogatásokat mindig is mondtam, hogy ahogy szürkül be a Lips kínálata, ahogy hasonul egyre jobban a Singstarhoz, úgy lesz egyre kevésbé érdekes. Éppen ezért tartom továbbra is, hogy a Number One Hits eddig a legjobb lemez a maga avantgárd dallistájával. Igen, vannak rajta teljesen hallgathatatlan és értékelhetetlen számok, mint például a Tokio Hoteltől az a valami, de ezt ellensúlyozzák olyan felülmúlhatatlan klasszikusok, mint a California Love.
Persze mindez teljesen ízlés kérdése, így teljesen biztos vagyok benne, hogy az I love the 80's lesz a sorozat legnépszerűbb darabja. Ami viszont nem ízlés kérdése az a tény, hogy az iNiS fejlesztőcsapata továbbra is félelmetesen lusta. A játék kinézete az első rész óta teljesen ugyanolyan, pedig azt hiszem a nyolcvanas évek megért volna egy hangulatban passzoló külsőt. A játékmenet sem változott semmit: továbbra is egymást segítve, vagy egymás ellen kell énekelnünk (persze kornyikálhatunk egyedül is, de nem létezik olyan ember, aki ezt kihasználná), s célunk, hogy az adott zeneszámban minél több pontot érjünk el. Ezt úgy tehetjük meg, hogy a lehető legpontosabban követjük a hangmagasságot jelző csíkot, igyekszünk figyelni a szövegre, s közben aktiváljuk a lehető legtöbb bónuszt a Lips korlátozottan mozgásérzékelős mikrofonját használva.
Játékmenetét tekintve tehát a Lips igazából verhetetlen a mezőnyben, semmi nincs a piacon, ami csak a közelébe érne. Sajnos az eredeti játék megjelenése óta érkező kiegészítők inkább keltik egy-egy nagyobb DLC érzetét, mint valódi folytatásokét, de úgy gondolom, a játéknak elsősorban több énekelhető számra volt szüksége ahhoz, hogy minden téren felérjen, sőt megelőzze a konkurens Singstart. Ez most már sikerült, így igazi újdonságot várnánk, egy igazi folytatást, némileg átgondoltabb felépítéssel, továbbfejlesztett játékmenettel, és egy korrekt online móddal.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.