The Darkness II teszt

Aki figyelemmel kísérte a hányattatott sorsú The Darkness II híreit, az pontosan tudja, milyen hosszú utat kellett megtennie addig, míg végre a kezeink közé kaphattuk. Tette mindezt úgy, hogy az első rész egetverően magasra helyezte a mércét, igazán tudhatták volna a készítők, hogy mindent be kell dobniuk, ha ennek minimálisan is meg akarnak majd felelni. A Starbreeze gondozásában fejlesztett Darkness egy igazi mestermű volt, az akkori idők nagy meglepetése, egy olyan anyag, amit valószínűleg soha nem fogunk elfelejteni. Fantasztikus történetével, játékmenetével örökre bevéste magát az emlékezetünkbe. Tudni lehetett, hogy a Digital Extremesnek nagyon nehéz dolga lesz, látszik a terméken, hogy apait-anyait beleadtak, voltak ötletek bőven, de valahogy nem tudták elérni azt a magas színvonalat, amit ennyi idő után joggal várhattunk volna el ettől a címtől. Lássuk hát, miért nem sikerült nekik!


Mióta világ a világ, az utódok örökölni szoktak valamit elhunyt szüleiktől. Van, aki vagyont, akad, aki céget, lakást, vagy kocsit, de van olyan is, aki semmit se. Jackie Estacado szerencsésnek mondhatta magát, hiszen ő valami egészen különlegest örökölt az öregétől, egy hatalmas erőt, mely már a világmindenség teremtése előtt is létezett, igazából vele kezdődött minden, mert mielőtt Isten megalkotta volna a fényt, nem volt semmi más csak a végtelen és örök sötétség. Jackie, miután lemészárolta az Amerikába telepedett olasz maffia nagyjából 98%-át, a Franchetti klán feje lett, egy olyan méltóságteljes és félelmetes Don, akinek nem igazán lehet nemet mondani. Hatalmát és rettegett nevét hamar elfelejtették, hiszen nem sokan voltak, akik mesélni tudtak volna róla. Nem is csoda, hogy csupán két év kellett ahhoz, hogy megpróbálják megfosztani pozíciójától. Egyik este az éttermét meglátogatva egy ajándék várta az asztalánál, pontosabban mondva kettő, hiszen egy dögös, bögyös, szőke ikerpár várta őt vágyakozó ágyékkal, amikor valami olyasmi történt, amire nem lehetett előre számítani.


Eleinte kicsit furcsának fogjuk találni az új cell shade-es grafikai megjelenítést, hiszen az első rész hangulata teljesen megváltozott tőle. De pár perc múlva, mikor elkezdjük kőkeményen szeletelni az ellenfeleinket, mikor kettétépjük, szétvágjuk, lefejezzük, kibelezzük, a hátsóján keresztül húzzuk ki a gerincét, már rögtön érteni fogjuk eme különleges rajzfilmes megközelítést. Hiszen a régi grafikával könnyen lehet, hogy hányás lett volna az eredmény, szórakozás helyett.  Itt rögtön meg is ragadnám az alkalmat, hogy megfogalmazzam a folytatás egyik legnagyobb hibáját. Egyértelműen látszik, hogy a készítők valami megmagyarázhatatlan, perverz oknál fogva elképesztően brutálisra vették a figurát. Nem voltak képesek megtalálni azt a kellemes és emészthető egyensúlyt a brutalitás, lövöldözés és történetmesélés között, ami az elődnél olyan hibátlanul működött.


Nagyjából a játék közepétől fogva átmegyünk egy eszeveszett, értelmetlen, őrületes mészárlásba és tesszük mindezt úgy, hogy az ellenfeleink tökéletesen tisztában vannak a képességeinkkel, tehát megállás nélkül a pofánkba világítanak valami szarsággal, legyen az reflektor, lámpa, vagy villanógránát. A játékot innentől fogva nem élvezni fogjuk, hanem szó szerint végigszenvedjük, és hiába a remek és hangulatos grafika, mikor a legtöbbször semmit sem látunk a folyamatos fényáradattól. Ellenfeleink rettenetesen buták, de nagy számban jelentkeznek, és remekül használják fegyvereiket. Nem fogjuk tudni kiélvezni a jó kis mozdulatokat, teljesen össze leszünk zavarodva, magáról a lövöldözésről nem is beszélve, olyan káosz fog állandóan körülvenni minket, hogy sokszor azt se tudjuk majd, éppen mit kéne tenni.


Tehát tulajdonképpen már sima normál fokozaton is folyton menekülő, fedezékbevonuló, kivert kutyák leszünk, nem pedig a legendás Jackie, aki csak úgy aprítja az ellent percenként tízes mutatóval. Túl sokat akartak a készítők, nem tudták eldönteni, hogy akkor most milyen vonalra helyezzék a hangsúlyt, egységes egyensúlyt meg végképp nem tudtak teremteni. Pedig mozdulataink lesznek bőven, remekül lehetne használni mind a bal, mind pedig a jobb hozzánk nőtt szörnyeteget. A ballal tudjuk elkapni majd különböző módon kivégezni ellenfeleinket, a későbbiek során ezeknek köszönhetően szert tehetünk extra lőszerre vagy éppenséggel sötétségpáncélra is. A jobb karral pedig eszeveszettül csapkodni tudunk, ezzel rendesen felszeletelve a körülöttünk ólálkodó embereket. Egyszerre három fegyver is lehet nálunk, melyeknek a többségét akimbóban, tehát két kézzel is tudjuk használni, és persze lesznek új sötétség-képességeink is, olyanok, mint az extra sebzést okozó öröklőszer (pár másodperc erejéig), a féreginvázió, mellyel le tudjuk bénítani ellenfeleinket, majd idővel mindenki kedvence is újra tiszteletét teszi, ami nem más, mint a feketelyuk. Időnként a halott ellenfeleinknek nem a szívét tudjuk majd kitépni (ezzel plusz életerőt nyerve), hanem a benne rejlő sötét energiát, amit majd feketelyuk formájában a többiek ellen tudunk fordítani.


Bevezettek egy új fejlődési rendszert, ami bevallom, sokat dob a játék szavatosságán. Minden egyes kivégzéssel, gyilkolással, megtalált relikviával növelni tudjuk a sötétség pontjainkat, amiket egy nagy számban jelentkező, alaposan kidolgozott képességfánál tudunk majd elkölteni. A teljes kimaxoláshoz szükségünk lesz minimum két végigjátszásra (erre szerencsére lesz new game+ opció). Majd, mikor teljes pompánkban tündöklünk a sötétben, lesz csak érdemes nekikezdeni a harmadik (Don fokozaton való) végigjátszásnak, különben nem sok esélyünk lesz a sikerre, nyugodt lelkivilággal semmiképpen.


Az első rész multis élménye eléggé katasztrofálisra sikeredett. Talán ezért találták ki, hogy ezúttal egy négyjátékos co-op kampánnyal örvendeztetnek meg minket, amit lehet online és offline is tolni. Négy nagyon eredeti és jópofa karakter közül választhatunk majd, mindegyiküknek meglesz a saját speciális fegyvere és képességfája. Az igazi élvezetet természetesen az fogja jelenteni, amikor sikerül összeszedni három havert, és belekezdünk az őrületes mészárlásba. A gond ezzel is csak az, hogy miután kitoltuk az alapjátékot háromszor, és beletettünk jó pár órát a co-op kampányba is, csak olyan 15-20 óra játékidőnél fogunk tartani. Igen, jól olvastátok, a kampány még félig elvakulva, egy kézzel tolva is csak maximum hat órát ígér, és hiába a folyamatosan pörgő, adrenalinbomba lövöldözés, ez még csak meg sem közelíti az eddigi toplistásan rövid Call of Duty kampányának színvonalát.


Azok járnak a legjobban, akik nem tolták az első résszel, és fogalmuk nincsen arról, mi is az a The Darkness. Akik nem tapasztalhatták meg azt a fantasztikusan jó játékot, azok talán elégedettek lesznek ezzel az őrületesen véres, eszetlen henteléssel. Aki viszont egy igazi folytatásra vágyott, az kitolja párszor, majd gyorsan meg is válik tőle, amíg még ér valamit. De mindenképpen meg kell említeni, hogy a szinkronhangokért felelős színészek hibátlanul tökéletes munkát végeztek, semmi sem melengeti meg jobban a szívünket, mint mikor pár tökös, olasz származású maffiózó káromkodik azon a bizonyos klasszikus akcentuson, ami Robert De Nirónak köszönhetően örökérvényűen beleégett az agyunkba. Nem mondható el ez sajnos a The Darkness második fejezetéről, amit villám gyorsan el fogunk felejteni.