The Ratchet & Clank Trilogy teszt

A PS2 maximálisan hű volt a konzolozás kialakulásakor legsikeresebb stílushoz; a platformozás alapjaihoz. A PSX piacra dobása óta olyan legendás sorozatok születtek majd tűntek el szinte teljesen, mint a Jak & Daxter, a Crash Bandicoot, a Sly és persze a Ratchet & Clank. Nem véletlen, hogy az ezermester, mindent megszerelő, a csavarkulcsa nélkül sehova se menő Ratchet, és az „életét” selejtesként kezdő, apró kémrobot Clank kalandjait a mai napig imádja mindenki, és ennek megfelelően évente jelenik meg valami új cím velük. A siker hatalmas, ahogyan a rajongótábor is, de ahhoz, hogy megértsük és tisztában legyünk ennek az okával, ismernünk kell a kezdeteket.


Jómagam sose voltam egy nagy PS-fan, inkább amolyan PC-s és xboxos gyereknek voltam nevezhető. Ennek tudható be, hogy szinte az összes klasszikusan nagy PSX-es és PS2-es címről lemaradtam. Ratchet és Clank kalandjaival is csak PS3-on és PSP-n találkoztam először, persze mondanom sem kell, hogy a szerelem első látásos volt. Gondolom ez az egyik oka (nem mindenki ismerte az eredeti trilógiát) annak, hogy kijöttek ezzel a csomaggal, illetve az is, hogy a sorozat immáron a tizedik évébe ért, avagy lassan eléri a serdülőkort. A szinte hetente megjelenő HD-portok sorozatos bukása után kicsit félve tettem be a lemezt a PS3-ba, de az Insomniac munkájában még sose kellett komolyabban csalódnom, és bár a port nem az ő kezük munkája, az eredeti címek annál inkább, szóval félretéve aggályaimat hamarosan bele is vágtam a lecsóba.


A tesztelést természetesen az első résszel kezdtem, jó érzés volt végre látni, hogyan is találkozott a két nagy világutazó szuperhős, galaxisok megmentője, és bár a találka közel se volt olyan „epikus”, mint amilyenre számítottam, a humor már tíz évvel ezelőtt is a szokott színvonalon futott. Furcsa módon bizonyos átvezető animációk 4:3-as arányban maradtak, és mintha ezeket HD-ra se sikerült volna olyan profin átírni. A dolog persze nem volt olyan zavaró, de szó nélkül elsiklani felette sem szabad. Sajnálatos módon azonban sem a látvány, sem pedig a játékmenet nem fogott meg annyira, hogy olyan nagyon hanyatt vágjam magam tőle. 


Pár óra ugrálgatás után nagy izgalommal nyomtam rá a folytatásra, ahol már érezhető volt némi fejlődés az első részhez képest, a folyamatos ügyességi részeket akcióval töltötték ki, több lett a fegyver, némi fejlődési rendszer is adott volt már, de valami még mindig hiányzott belőle. Arról nem is beszélve, hogy megmagyarázhatatlan oknál fogva a checkpointokat nem jegyezte meg a játék, szóval halál esetén az adott bolygó legelejére rakott vissza. Mondanom sem kell mennyire bosszantó tud lenni az ilyesmi, főleg egy nagyobb bossfight alatt, amikor újra végigfuthatunk az egész pályán, ha folytatni akarjuk a harcot. Lehet, én vagyok már túlságosan core játékos, de ez annyira felidegesített, hogy a haragtól alig látva, remegő kézzel folytattam a harmadik résszel.


Szinte hihetetlen, hogy az első rész és az Up Your Arsenal között csupán két év telt el, az Insomniacnak összesen ennyi időre volt szüksége, hogy megtalálja a tökéletes egyensúlyt az ügyességi, akció és szerepjáték elemek között, ami miatt egyszerűen letehetetlen a játék. Mind a látvány, mind a humor, mind pedig a játékmenet az új PS3-as trilógia színvonalát idézte fel bennem, ha másért nem is, de ezért a részért mindenképpen érdemes megvenni ezt a csomagot. Minden jó, ha vége jó, szokták mondani a nagyokosok és biztos vagyok benne, hogy a klasszikus trilógia esetében is ez volt a helyzet, mert a befejező részre szavak nincsenek, egyszerűen egy örökérvényű mestermű. Arról nem is beszélve, hogy itt már multis opciókkal is találkozni fogunk, ami akkoriban még nem igazán volt nagy divat. A HD-port itt sikerült a legjobban, igaz, vannak még 4:3-as videók, de ezekkel nem törődik az ember, hiszen olyan mélységű tartalom van az anyagban, hogy az szinte hihetetlen. Elképesztően élvezetes és biztos vagyok benne, hogy miután a végére értetek, remegő kézzel fogjátok újra berakni az első PS3-as részt.


Kicsi szomorúság a sok dicséret után, annak ellenére, hogy a lemez egy tíz éves fordulót ünnepelni hivatott csomagként került a piacra, semmilyen extra tartalommal nem fogunk találkozni. Tisztában vagyok vele, hogy a portot nem az Insomniac készítette, de az eredeti fejlesztőbrigád igazán készíthetett volna nekünk legalább egy (!!!) darab párperces videót, amiben a tíz éves közös múltjukról mesélnek nekünk, esetlegesen beengednek minket a kulisszák mögé, vagy elmondanak valami vicces, személyes sztorit, mint mondjuk a Resistance 3 esetében. No, mindegy, ez egy eléggé fájó pont volt a számomra, de túl kellett lépni rajta…


Levonva a konzekvenciát, ha bárkinek is kérdéses lenne, hogy miért pont a Ratchet & Clank-sorozat volt képes fennmaradni a sok-sok sikeres cím közül, az tegyen egy próbát ezzel a csomaggal. Igaz, az első két rész nem lesz képes annyira elvarázsolni minket, mint azt a megjelenésükkor tették, de a harmadik rész már önmagában is megér minden pénzt. Elindította a sorozatot egy olyan magas színvonalon, amit a mai napig nem volt képes túlszárnyalni egyik rész sem, de ez nem is baj, hiszen ha képes tartani az elvárt szintet, az már önmagában is félsikernek számít. Ratchet és Clank kalandjai immáron tíz évesek és én már csak abban bízom, hogy minimum még ennyi várható a közeljövőben. Ők a legjobbak, nincsen párjuk a piacon, remélem fenn is fognak maradni még sok-sok évtizedig.