Lee Everett és társai belefáradtak a mindennapos készenlétbe, az élet területén számos nehézségbe botlottak. A Telltale Games remek érzékkel ragadta nyakon Robert Kirkman képregényének hitvallását, miszerint a zombi-apokalipszis túlzott vér és agyvelő nélkül is lehet magával ragadó, ha a történet elsősorban a karakterközpontúságra rendezkedik be. Szakmai szempontból nem is lehet kimondott játéknak aposztrofálni a címet, elvégre egy vizuális regénnyel van dolgunk, rengeteg interaktív lehetőséggel.


Ha ez lenne a kalandjátékok jövőre – mert nagyon úgy néz ki, hogy az – akkor erősen megosztja majd a közönséget. Ettől eltekintve a rajongók imádják a cel-shaded grafikával operáló, a játékos választásain és reflexein múló filmet. A kemény döntéseknek súlya van: még az első részben hozott választásaink is kihatnak a mostani epizódra. Nem mindegy, hogy melyik szereplővel szimpatizálunk, s az sem, hogy kinek a haláltusáját nézzük végig teljes nyugalommal. A játékhoz egyfajta egyedi pszichológiai állapot kell, érett és józan gondolkodás – s pont ez adja meg a markáns ízét. 


Miután csapatunk túlélte a St. Johns tejgazdaság borzalmait, a megmaradtakon kiütköztek a fáradság jelei. A letörtségen még a némi ellátmányt rejtő elhagyott autó sem segít. A kötelékek lazák, még a legszilárdabb jellemek is megtörtek. Lilly és Kenny a teljesítőképességük határán vannak, valamint minden jel arra utal, hogy egy áruló is van a társaságban. A fekete bárány keresése után nem sokkal banditák ütnek rajta a túlélőkön, a korábbi biztonságos hely mára csatatérré változott, s a helyzetet tovább rontja a járkálók mindennapos feltűnése is. Muszáj volt továbbállniuk és találtak is egy üres motelt. Persze semmi sem az, aminek látszik. 


Míg a korábbi epizódok narratívája számos váratlan csavart tartalmazott, addig a Long Road Ahead némileg kiszámítható fordulatokkal operál. Fogalmazhatnánk úgy is, hogy ez az eddigi leggyengébb rész, ami természetesen nem fedi a valóságot. Az érzelmi szálakkal nincs gond, továbbra is teljes szívvel kötődik a szimpatikus szereplőkhöz – a játékmenet és sztori kéz a kézben jár. Még mindig rengeteget beszélgetünk, döntéseink pedig nagyban befolyásolják a történet alakulását. Az áruló kilétének felkutatása mellett sokkal fontosabb az, hogy megfontolt tetteket hajtsunk végre. Az elmélázgatásnak komoly súlya van úgy érezzük, mintha a Telltale ki szeretné húzni a játékidőt az igazán nagy dolgokig. Az Episode 3-at vihar előtti csendként aposztrofálhatjuk, nyilvánvalóan a túlélők sorsának irányítása ki fog esni a kezünkből. Már a játék elején egy szörnyű döntést hozunk, s így a csoport morálja radikálisan meg fog változni, a szomorú helyzetben az lesz az érzésünk, hogy az életben maradás mindennapos nehézsége még a halálnál is rosszabb megoldás. Ha a rutin elvész, annak katasztrofális következményei vannak – naná, hogy az emberi gyarlóság kerül előtérbe. Pont ez adja a The Walking Dead sava-borsát. Ha pedig azt hinnénk, hogy kézben tartjuk a gyeplőt, s logikus döntéseket hozzunk, akkor a valóság el fog keseríteni, hiszen tévedtünk. Hiába agyalunk a megoldáson, amikor a játék levegőnek nézi az értelmesnek tűnő következtetéseinket és másfelé viszi a történet fonalát. 


Ebben a részben új elem is bevezetésre került, nevezetesen a lövöldözéseknél már a célzásunkra is nagyobb szerep hárul. A lényeg annyi, hogy rámutatunk és célpontra, aztán durrbele. A játékos azt hiszi, hogy ezzel aktívan részt vesz a saját túlélésében. Az akció továbbra sem domináns tényező, az adrenalin-termelés ott mutatkozik meg, hogy a kényszerhelyzetekben nagyon szűkös idő áll rendelkezésre a választáshoz. Ami nem könnyű és olykor az őrületbe kerget - az ésszerű megoldás nyilván nem egyértelmű. Dühöngünk is persze, ha nem olyan megoldás születik, amit szerettünk volna. Ezzel mindig számolnunk kell.  


A Long Road Aheadben a puzzle feladványokon is szerettek volna javítani, de a fejtörők még mindig nem az igaziak. Továbbá szintén csalódást keltő, hogy a Telltale nyilvánvalóan időhúzásnak szánta ezt a részt, bár aki imád csevegni, az nem feltétlen negatívumként éli meg. Jó hír viszont, hogy a főszereplők ezúttal nagyobb figyelmet kaptak – különösképpen Clementine, a kislány. Sokkal jobban kötődünk majd hozzá, az eszmecserék nem arról szólnak, hogy „jól érzed magad?”, hanem komoly nevelési szándék is tetten érhető. Ő jelenti a fényt az alagút végén - Lee gondoskodási szándéka kiteljesedik, a legnagyobb borzalom közepette is igyekszik megvédeni a kisdedet. 


Félreértés ne essék: a harmadik epizód továbbra is egy nagyszerű fejezet, de nem olyan erőteljes, mint a korábbiak. Fogjuk fel úgy, hogy megágyazza a talajt a negyedik eljövetel előtt, hiszen a most hozott ítéletek erőteljesen kihatnak későbbiekre. Ebben a faramuci helyzetben komoly elvárásokat hiába is táplálnánk, elvégre az emberélet fogyóeszköz, érzelmeink hullámvasútja tovább robog a kilátástalan vég felé. Az uszkve három órás játékidő alatt több mentális hatás ér minket, mint sok más játékban együttvéve sem.  A zombik nem a zsigereinket, hanem az idegeinket rágják. Ha már eddig sem bírtad cérnával, akkor készülj, mert csak most jön a java.