A társaság el akar tűntetni minden bizonyítékot. Az LV426-on történt események után újabb tengerészgyalogosokat vezényelnek a bolygóhoz, Dwayne Hicks és Ellen Ripley tán a fedélzeten van még, biztonságba kell őket helyezni, és átszállítani a Weyland-Yutani Corporation egyik laboratóriumába. A rutinfeladatnak tűnő küldetés azonban hamar rémálommá válik. A Sulaco fedélzetére lépve a csapat xenomorfokba ütközik, a felderítők néhány kivétellel mind odavesznek, a harc egyre esélytelenebbé válik, menekülni kell, túlélőt itt már nem találnak.


Az eseményeket Christopher Winter tizedes bőrébe bújva élhetjük át. Ki kell jutnunk az idegenekkel teli űrhajóról, az Aliens: Colonial Marines vérrel és rettegéssel van átitatva, húznunk kell a ravaszt, míg ki nem fogyunk a töltényből. Hiába küzdünk azonban minden erőnkkel, a végzetünket nem kerülhetjük el. Mire a Sulacót magunk mögött hagyjuk, az idegenek már a mi hajónkat is ellepték, a legénység tűzparancsot kap, de késő, kénytelenek vagyunk mentőcsónakba ülni, s leszállni az LV426-on. A második és harmadik mozifilm között játszódó történetet James Cameron és Ridley Scott segítségével a Battlestar Galactica két írója, Bradley Thompson és David Weddle ültette képernyőre, a bolygóra érkezve pedig ráébredünk, a cégnek esze ágában sincs megölni a lényeket. Sőt, újabb embereket küldtek ide, hogy befogják, és tanulmányozzák őket, a parancsnak nem engedelmeskedünk többé, veszniük kell a dögöknek.


Csapatunk megtört és szétszakadt, a xenomorfok mellett pedig a cég még hűséges katonáival is szembe kell néznünk. Weyland személyesen küldi értünk a zsoldosait, nem fizetnek meg minket eléggé ezért a szarért, indulnánk haza, ha lenne mivel, minél mélyebbre megyünk a pokolban, a remény a túlélésre annál kisebb lesz. Belső nézetből éljük át az eseményeket, arzenálunkat a tengerészgyalogság szabványosított felszerelése adja. Van pisztolyunk, félautomata és automata fegyverünk, sörétes puskánk, gránátunk, és lángszórónk persze, a fegyverek között az Y lenyomásával lehet válogatni, a megölt ellenségek, illetve elvégzett challengek után pedig tapasztalatpont jár. Rangunk növelésével egyre több felszerelés válik elérhetővé, vásárolhatunk fegyverünkhöz nagyobb tárat, távcsövet, lézeres irányzékot, aknavetőt, de még festést is. 


James Cameron elégedetten dőlhet hátra a bálnapéniszbőrrel bevont fotelben, az Aliens: Colonial Marines minden tekintetben hiteles folytatása lett a filmnek. A helyszínek az eredeti díszletet követik, a USS Solaco fedélzetére lépve szembesülünk a pusztítással, amit a idegenek okoztak a film végén, látjuk a hibernálótermet, ahol Ripley, Vasquez, Hudson, Burke és a többiek aludtak az úton, s hangárt is, melyben a végső, legendás összecsapás történt. A bolygóra ugyanolyan szállítóval megyünk, amit az előző csapat használt, még a pilótánknak is hasonló a szemüvege, később pedig utazhatunk a páncélozott autóval, s irányíthatjuk a sárga rakodógépet, többször is.


Az LV426 telepén járva megfordulunk minden fontosabb helyszínen, később pedig olyan titkok tárulnak ki, melyekre korábban gondolni se mertünk. S nem csak a helyszínek, de a szereplők, és a hangok is egyeznek. Hicks tizedes arcát Michael Biehn kölcsönzi a játékhoz, Bishop szerepében Lance Henriksent üdvözölhetjük, míg Drake, Gorman és Apone karakterét Mark Rolston, William Hope és Al Matthews alakítja ezúttal is. Az ajtónyitások zaja, a lángvágó sercegése, a mozgásérzékelő riasztója, és a tengerészgyalogosok gépfegyverének semmivel se összetéveszthető darálása mind a filmből van, a sorozat rajongói ezernyi részletben merülhetnek el, találunk rejtett tárgyakat és audionaplókat, s az átvezetők rendezése is az eredeti stílust követi.


Egyjátékos kampányban ritkán látni eredménytáblát, a multiplayer lobbiból ismert számláló furcsa idegen az Aliens: Colonial Marines-ban is, szerepe nem véletlen viszont. A történet ugyanis nem csak egyedül, de társaságban is végigjátszható, online legfeljebb négyen, osztott képernyőn pedig ketten indulhatunk szörnyvadászatra, drop-in drop-out rendszerben. A jól ismert megoldás lényege, hogy barátaink szabadon csatlakozhatnak hozzánk, érkezés és távozás miatt nem kell megszakítanunk a játékfolyamot, a helyüket a gép veszi át. Jobban tesszük viszont, ha ismerőseinkkel közösen lépünk a Halál bolygójának felszínére, az AI rettenetesen idióta tud lenni ugyanis. Társaink belesétálnak a tűzvonalba, becélozzuk az ellenséget, és bedugják fejüket a célkeresztbe, megakadnak, lemaradnak, hátat fordítanak, vagy egyszerűen csak nem látnak maguk elé. Állnak az ellenséggel egymás előtt, közöttük viszont van egy doboz, mindkettő azt lövi, ki nem kerülnék, tragédia, amit ezek lerendeznek.


Bishop szintetikus, de nem hülye, rövidre is zárná az áramkörét, ha látná, hogy a mesterséges intelligencia mire képes néha. A játékélményt viszont nem csak ez rombolja. A kidolgozás se lett tökéletes, a mozgások gagyik, az összkép elmarad az elvárttól, a részletek pedig sokszor csapnivalóak, a vezérlő számítógépeinek képernyőin fehér pacák futnak, az égboltot hatalmas, szétkent kockák díszítik, a szabad tér pedig kopár, kietlen. Az LV426 egy sziklabolygó persze, melynek az élővilága kimerül néhány kőből, és egy falkányi xenomorfból, a felszínt viszont baltával faragták a fejlesztésnél, és a vihar se tombol már úgy, mint Ripley látogatásakor. Ettől eltekintve viszont nem sok hibát tudok felsorolni, a vadászat izgalmas, a telep szűk folyosóinak hangulata horrorisztikus, és a kampány se rövid, én kicsit több mint 7 óra alatt vittem végig, nem kapkodva, de nem is a legnehezebb szinten.


A fejlesztés kálváriája egyébként ostromolja a Duke Nukem Forever magasságait. Az Aliens: Colonial Marines tizenkét év várakozás után jelent meg, a játékon a Check Six Games, a Fox Interactive és az Electronic Arts még 2001-ben kezdett dolgozni, a mostanihoz hasonló történettel és koncepcióval. Hivatalos átvezetőnek szánták a Bolygó neve: Halál és a Végső megoldás: a Halál közé, s bár a fejlesztést leállították, a projekt nem szűnt meg teljesen. Az LV426-on történt további események dokumentálását több év szünet után a SEGA vette szárnyai alá, a 2006-os bejelentés után két évvel pedig végre leleplezték a címet is, a játék ismét a Colonial Marines névre hallgat, nem veszett el az előd teljesen. A fejlesztést a Gearbox embereire bízták, a csapat viszont nem kapkodta el a megjelenést, a 2008-as céldátumot először 2010-re, 2012 tavaszára, majd 2012 karácsonyára módosították, az eredményt ismeri mindenki. Jócskán benne vagyunk már 2013-ban, a játék viszont itt van, visszatérhettünk végre az Anyakirálynő otthonába.


Bár szerintem feleslegesen, de a kampány mellett van lehetőség hagyományos multiplayer meccseket is tolni. A team deathmatch az emberek és a xenomorfok között biztosít kétszer hatszemélyes összecsapást, míg az extermination egy küldetésorientált, öt támadó és öt védekező karakterre épülő játékmód, a cél mi más is lehetne, mint a királynő tojásainak elpusztítása, illetve megvédése. Az utolsó előtti escape módban egy négytagú alakulat tagjaként ki kell jutnunk egy idegenektől hemzsegő területről, a sort pedig a survivor zárja, melyben egyetlen feladatunk van csak, a túlélés. Vagy a pusztítás, ha a másik oldalt választjuk. A kampányban megszerzett fegyverek és kiegészítők használhatóak amúgy a multiplayerben is, karakterünket pedig testre tudjuk szabni, megadhatjuk a kinézetet, és a ruházatot, idegenként pedig a bőrszínt, a koponyaformát, valamint választhatunk a különleges erőket biztosító mutációk közül is.


A Colonial Marines mint sci-fi horror nem mondható kiemelkedő alkotásnak, mint Alien folytatás viszont, nagyon is ütős. Az űrhajó hangulata sötét és nyomasztó, a kutatóbázis lezárt területeire lépve libabőrös lesz a hátunk, a Weyland-Yutani Corporation egy szemét, pénzéhes cég, én már nem is tudom, melyik faj rosszabb. Ők legalább nem ölik egymást nyomorult százalékokért.