The Walking Dead: Survival Instinct teszt

„...Kifosztottak itt már mindent. Egy büdös kis porfészek ez. De tényleg, mit vártam? Majd besétálok, és tömött polcok várnak, mi? Nincs itt már semmi, csak a halál. Mit nem a fenevadak tettek tönkre, azt az emberek hordták szét. Benzin? Töltény? Mázli, ha találok itt még eldugva akár egy doboz gyufát is. A picsába az egésszel.” 


Visszatért a The Walking Dead. Az Activision és a Terminal Reality halálos szerelméből megszületett Survival Instinct a hírhedt Dixon fivérek korai életét mutatja be nekünk, Georgia állam hegyvidékein járunk, a kór kitörésének idején. Daryl éppen egy szarvast készül elejteni odafenn, de mikor az első járkálók megjelennek, a vadászból üldözött lesz, autóba ülünk, s irány az országút. Teljesen elözönlötték már a vidéket, menekülnünk kell, előtte azonban szükséges egy rövid kitérő, bátyánkat se hagyhatjuk pácban. Merle a helyi kapitányság rácsos osztályának vendégszeretetét élvezi éppen, sosem jött ki jól a seriffel, de a testvérünk, szeretjük, bármekkora barom is legyen.


Utunk poros amerikai kisvárosokon vezet át. Testvérünk megmentése után délnek vesszük az irányt, Atlanta felé, ott talán vannak még emberek, van még civilizáció. Az apokalipszis órák alatt elsöpört mindent, a városok kihaltak, az utcákat elhagyatott autók, kiégett roncsok szegélyezik, a megmaradtak egymást ölik vízért, élelemért. A túlélés embert próbáló és kínkeserves feladat, sorsunkat azonban nem csak az élőholtak vérszomjas hordája sötétíti be, de maga a játék is. A The Walking Dead: Survival Instinct alulmúl minden várakozást, unalmas, ronda, repetitív és mérhetetlenül idegesítő. Minden pillanatában. De ne menjünk ennyire előre, lássuk a részleteket.


Szerepjáték elemek keverednek túlélőhorror stílussal. Városról varosra kell utaznunk, először magányosan, majd testvérünkkel, és néhány idegennel, kik hozzánk szegődnek a harcokban. Minden állomás tartogat meglepetéseket, küldetéseink nem nevezhetőek se izgalmasnak, se változatosnak. Hétköznapi fickók vagyunk, a baj mégis utolér folyton, magunkért és egymásért kell harcolnunk, külön utakon járunk, néha szétválunk, majd újra találkozunk. Lopakodnunk kell, lopni és gyilkolni, elkerülve a feltűnést. A fertőzöttek ott vannak mindenhol.


Egyetlen vadászkéssel indulunk útnak. Meglátva minket a járkálók azonnal vérszemet kapnak, üthetünk és szúrhatunk, ha pedig ránk akaszkodtak, indul a közelharc. Daryl bal kezével eltartja magától az éhes állkapcsokat, a jobbal pedig támad, a kép össze-vissza rázkódik, jól be kell mérni ellenfelünket, egy gombnyomás után pedig a jéghideg acél már bele is fúródott a koponyájába. Később a kalapács és a baseballütő lesz a segítőnk a szorult helyzetekben, de kapunk nyílpuskát, és lőfegyvereket is. Daryl kedvenc csendes gyilkosát a sorozatból jól ismerjük már, a nyilakat itt is kihúzhatjuk a holtakból, visszatöltve azokat eszközünkbe, a többivel viszont vigyázni kell. Sörétes puska, vadászpuska, revolver, ezek egy fejlövéssel leterítenek bárkit, hangjuk viszont messzire hallatszik, egy pillanat alatt odacsal hozzánk egy egész hordát.


A helyszínek között autóval közlekedünk. Induláskor ki kell választani, hogy földúton, közúton, vagy autópályán megyünk-e tovább, mindháromhoz különböző mennyiségű benzin kell, illetve mindenhol más az esélye annak, hogy az autónk lerobbanjon, vagy ellátmánnyal teli boltot, benzinkutat találjunk. Vezetni nem lehet, egy térkép mutatja, hogy hol járunk éppen, és sokszor kell megállnunk is, ami nem épp a legjobb program egy zombi-apokalipszis idején. Alkatrészt kell keresnünk a kocsihoz, benzint kell szereznünk, vagy túlélőket menteni, a készítők road events névre keresztelték a rendszert, véletlenszerű, hogy hol mi vár ránk. A be nem tervezett állomásoknál viszont szánalmas munkakerülésbe kezdtek a készítők, csináltak egy kisvárost, egy autópálya leállót, egy vasútállomást, egy szerelőműhelyt, meg egy-két hasonló mini pályát még, ezek váltják egymást a végtelenségig. A teszt során volt, hogy két város között háromszor kellett megállni, és mindháromszor ugyanazt töltötte be. Nevetséges.


A megérkezés ötletes viszont. Leparkolunk a kocsival, magunkhoz vesszük a felszerelésünket és kedvenc fegyverünket, majd kiosztjuk a feladatokat. Elküldhetjük társainkat benzinért, ételért, vagy töltényért, adhatunk nekik is stukkert, mindegyik követőnk eltérő képességekkel, erősségekkel, és gyengeségekkel rendelkezik. Visszatérve gazdag kincseket rejt a táskájuk, ha pedig megsebesültek, akkor elláthatjuk a sebeiket, így később is hűek maradnak hozzánk, sokáig kiszolgálva minden kérésünket.


Csendesen kell járnunk, ha nem akarunk bajt a fejünkre. A zombik meglátnak, ha közel megyünk hozzájuk, futásnál még hamarabb odakapják a fejüket, de akkor is kiszagolnak, ha sokat időzünk a közelükben. Mozgásban kell lenni tehát, és okosan játszani. Bezárni magunk mögött az ajtókat, tartalékolni a töltényekkel, az étellel, és a felszerelésekkel, majd elvinni mindent, ami mozdítható. Előre kell nézni, a kukák hangos csörömpöléssel dőlnek fel, mikor nekik megyünk, s az autók riasztói is beindulnak, ha felállunk rájuk, vagy a tetejükre ugrunk. Vicces viszont, hogy a zombik minden tettünket figyelik, a zseblámpára viszont nem reagálnak. Elvakíthatjuk őket, villoghatunk a sötétben, mintha mi se történt volna, de amint kettőt lépünk, máris lebukunk. Érti valaki a logikát?


Ellenségeink finom hallását előnyünkre is fordíthatjuk. Ha egy nagyobb horda állja utunkat, és nem akarunk harcba keveredni, akkor csak vegyünk fel egy üveget a földről, dobjuk el jó messzire, s figyeljük, ahogy elindulnak a zaj irányába. Az akcióval szabad utat biztosíthatunk magunknak, s ha mégis ránk támad egy-kettő, akkor se szállt el a remény, csaljuk őket egy üresebb, kihaltabb helyre. Távol a többiektől végezzünk velük, kerülve a legkisebb feltűnést is, vagy egyszerűen zárjuk be őket egy szobába, nem kell a felesleges vérontás.


A városokban szabadon lehet járkálni, bár néhány utcánál nem nagyobb egyik se, sok ajtó zárva van, és a célig is egy út vezet csak. Lineáris, de nem csőjáték a Survival Instinct, és bár a végigjátszás se több 4-5 óránál, az biztos, hogy már a legelején halálra fogjuk unni magunkat. Minden városban ugyanaz vár ránk; követjük az iránytűt, keressük a feladatunk célpontját, ránk támad a sötétből egy-két élőholt, megöljük őket, majd sietünk is tovább, nincs szó itt drámáról, vagy fordulatokról, ami a horrorsorozatot annyira kiemelkedővé, tökéletessé teszi. 


Nagy dolgokra a döntési lehetőségeknél se számítsunk. A pályák végén kiválaszthatjuk, hogy melyik úton menjünk tovább, mi legyen a következő állomásunk, s tudunk autót is cserélni, ha a játék során találunk egy slusszkulcsot, akkor a kocsi a továbbindulás alkalmával máris kiválaszthatóvá válik. Érdemesebb egy újabb, tágasabb crossoverre bízni magunkat, abban mindennek van hely, és remélhetőleg minket se hagy cserben majd, ha pedig túl sokan vagyunk, akkor otthagyhatunk egy-két társat is. Válasszuk ki a leggyengébb, legbénább embert, és adjuk ki az útját, a Dyxon fivérek önző szemétládák, ne féljünk mi se szemetek lenni, Daryl is csak a második, harmadik évad táján vált hőssé.


A játékmenet mérhetetlenül unalmas. A harc gagyi, a kerítésen átlőni nem lehet, néha megállunk a járkálóval szemben, és elkezdjük csépelni egymást, mint egy régi hack and slashben, már ha egyáltalán egymásnak eshetünk, előfordul ugyanis, hogy az ellenkező irányba sétálnak, vagy egyszerűen ránk se támadnak. Bebújunk a kamion alá, nem próbálnak meg kiszedni, pedig centikre vagyunk tőlük, ehelyett állnak, és várnak. Lapos és fárasztó az egész. A zombik ugyanúgy néznek ki, és a hörgésük is ugyanolyan, pont azt hanyagolták el, ami a legizgalmasabbá tenné az egészet, a félelmet, kiszolgáltatottságot. Ha igazi TWD játékélményt keresel, akkor válaszd a Telltale-féle kalandjátékot, az FPS rajongóknak meg ott a Dead Island, mindkettő bizonyított már. 


Egyedül a két színész, Norman Reedus és Michael Rooker munkája dicséretes, ők nem csak az arcukat, de a hangjukat is adták a produkcióhoz. Végigpofázzák az egész történetet, bunkó redneck stílusban, ez áll nekik jól, ezért bírjuk őket. Nélkülük feleslegesen is viselné a játék a címet, s hogy a kivitelezés még rosszabb legyen, mindezen igénytelenséghez társul még egy mérhetetlenül ronda grafika is. A játék pocsékul néz ki, a látvány technikailag és művészileg is a Postal 2-t juttatja eszembe: kockaembereket ölünk a kietlen amerikai préri közepén, a célkereszt is akkora, mint egy esernyő. Rettenetes, amit a szemünk ellen most elkövettek.


Robert Kirkman sírva temeti arcát tintafoltos kezeibe. Unalmas, gagyi, igénytelen, pocsék és szánalmas. A The Walking Dead: Survival Instinct eldobott mindent, mi a sorozatot naggyá tette, az Activisionnek nem lenne szabad a Call of Dutyn kívül más játékot készítenie. Belegondolni is szörnyű, hogy mit lehetett volna kihozni ebből a sorozatból, az új epizódokat nézem minden héten, vagyok akkora rajongója, mint az Alien-univerzumnak, ám míg a sokat vitatott Colonial Marines meg tudta magát szerettetni velem, addig ez nem. Egyszerűen gyűlölöm.

Kapcsolódó cikk

• The Walking Dead: Survival Instinct előzetes