Total War: Rome II teszt

A Total War: Rome II tökéletes példa arra, hogy milyennek kell lennie egy körökre osztott birodalommenedzselős és valós idejű harcokat felvonultató programnak. Masszív adathalmazba oltott históriás látlelet, ahol csak a saját károdon tanulsz. Feladatod az, hogy néped dominanciáját megőrizd, hódíts, netán szakadj el az élősködőktől, mindezt olyan látvány mellett, amely még Kleopátra melleinél is szebb – főleg, ha teszel alá vasat rendesen. A brit csapat az elmúlt évtizedben szinte már minden létező történelmi korszakot feldolgozott, a Shogun II óta a nagy sikerek újragondolását tűzte ki célul. Nyilvánvaló, hogy a kilenc éve napvilágot látott Rome megérett arra, hogy ráncba szedjék. Ami persze erős túlzás, hiszen a tartalom is megnőtt, a játékmenet is finomodott – kétségtelen, hogy a srácok eddigi legnagyobb munkájával van dolgunk több, mint húsz gigabájtba csomagolva.


A menü letisztult, diadalmas zene duruzsol alatta, a képernyő bal oldaláról érhetjük a legfontosabb opciókat, illetve az Enciklopédiát, amit sűrűn forgatnunk kell, ha a száraz tudnivalókat, történelmi alakokat, évszámokat, technológiai finomságokat meg akarjuk érteni – mert ezekkel olyan természetesen dobálózik a program, hogy öröm nézni. A menü ikonjai pajzsokra hasonlítanak, a móka a prológ kampány végigjátszásával kezdődik. A capuai csatába csöppenve sajátítjuk el a Rome II irányítását, a játékmenet főbb aspektusait, valamint a körökre osztott birodalomépítős részt, illetve az RTS-szegmenset. Nos, laikusként szépen az ellenség közelébe terelgettem a római seregemet, majd kíméletlenül jött az arculcsapás. Bizony, ha ész nélkül rohanunk előre, akkor még a legdaliásabb sereg vérét kíméletlenül felszívja Itália mediterrán pora. Ez a bevezető kampány szépen kézen fog bennünket, miatt Gaius Fulvius Silanusszal szépen elverjük a dicső várost szorongató szamnitákat. Campania tartományban az az ellentámadás sem maradhat el, bár addigra némileg merősítjük városaink védelmét és hadseregünket is ráncba szedjünk néhány száz újonccal. Pár óra múlva az alapok már a kezünkben lesznek, de még ez is kevés az összetett rendszer kiismeréséhez.


A prológus után a határok megnyílnak, a készítők szabad kezet adnak a világtérkép fölött: a cél az, hogy világuralomra törjünk. Követendő feladatok nincsenek, csupán néhány opcionális tanács. Ha még újonc vagy, érdemes a rómaiakkal nyomulni, de akár a kilenc frakció valamelyike mellett is letehetjük a voksunkat. Legyen az a technológiailag fejlett Karthágó, vagy egy germán barbár törzs, netán egy görög városállam, ha beruháztál az első napon megjelent DLC-be. Mindezt négy kulturális csoportba sorolva: rómaiak, barbárok, görögök és a keleti népek – mindegyiknek megvannak az erősségei és hátrányai, mindamellett, hogy különböző egységekkel rendelkeznek. Én természetesen a Róma útját egyengettem. Kezdésnek érdemes a nagy csizmát megtisztítani a fenyegetésektől, majd a szomszédos államok felé fordítani figyelmet. A még felfedezetlen területeket köd borítja, s ha netán a tengeren túlra merészkednénk, jó ötlet, ha egy ütőképes haditengerészeti flottát is kiépítünk. Nem beszélve a diplomáciai kapcsolatokról sem, hiszen nem árt jóban lenni a számunkra szimpatikus birodalmakkal. Az opcionális célok teljesítése különböző gazdasági vagy taktikai jutalmakat ad, ezért érdemes fél szemmel figyelni a játék által felkínált lehetőségeket is.


A sikerhez vezető út legfontosabb eszköze a tanulás. Hosszú napokat és heteket kell eltöltenünk a játékkal ahhoz, hogy kiismerjük a szabályokat. Kezdetben az apró sikereknek is illik örülni. A hódítás és a háború még várhat, elvégre nagy rá az esély, hogy egy távoli országban olyan hatalmas erővel nézünk szembe, amibe beletörhet a bicskánk. Azzal is rengeteg időt eltöltünk majd, hogy egy kis területen kézben tartsuk az irányítást, főleg, ha a fanatikus őslakosok nemigen tűrik meg a tarajos sisakosokat. A farkasbundába bújt barbárok és a sznob civilizált államok közt az a legnagyobb különbség, hogy utóbbiak elsősorban a tartományi fővárosok bevételeire támaszkodnak. A toborzási módszerek is eltérőek: a Római Birodalomban és Karthágóban csak a nagyobb városokban képezhetjük ki az újoncokat, addig a pogányoknál szinte mindenhol felállítható a hadsereg, igaz, iparuk kevésbé hatékony, s nem veti fel őket a pénz. A négy kulturális csoportnak megvannak a saját speciális tulajdonságai is: a rómaiak ütőképesen terjeszkednek, a görögök kutatásai hatékonyabbak, a keleti frakciók jobb kereskedők, a barbárok harci morálja sokkal nagyobb, mint a többieké. A kilenc nép mindegyike eltérő technológiai fát kapott, hadvezérei, ügynökei és az alap egységeik is mások. Ha később egy másik népcsoporttal vágunk neki a játéknak, az élmény teljesen más lesz – annak ellenére, hogy a mechanika mindig ugyanaz.


A valós idejű harcok nem sokban különböznek a korábbi Total War-játékoktól, a hosszú évek tapasztalatának gyümölcse beérett - lédús és édes. Még most is több századból álló sereget vezethetünk a terepasztalon, ide-oda vezényelhetjük őket és a harc is a szemünk előtt zajlik. Azonban e téren is történt némi javulás és változás. Amíg a fő harci erőnk a frontvonalra masíroz, addig a felderítő egységekkel puhatolhatjuk ki az ellenség létszámát és erejét, mindezt úgy, hogy a hegyeket és az erdőket álcaként használhatjuk. A sűrű fák között bár lassabban mozog a sereg, de cserébe láthatatlanok, s nem kis elégedettséggel tölt el bennünket, amikor meglepetésszerűen oldalba támadjuk az ellenséget, miatt azok a frontvonallal vannak elfoglalva. Egységeinket különböző formációba rendezhetjük az adott körülményeknek megfelelően, melyek többféle támadó vagy védekező pozíciók lehetnek, s a viselkedésüket is meghatározhatjuk. Például megszabhatjuk, hogy katonáink csak az aktív ellenséget támadják, íjászaink nyílzáporral tarthatnak egy helyet, vagy biztonságos tüzelési helyzetet is felvehetnek, távol a csata zajától és a közeledő haramiáktól. Ezzel a húzással számos emberéletet menthetünk meg. Nem árt szem előtt tartani, hogy a jól eltervezett lépéseinket alááshatja a zord időjárás és a gyér látótávolság.


Az RTS-részek kamerakezelése is könnyebbé vált, az egérrel és a WASD-gombokkal könnyen irányíthatjuk, de a taktikai nézőponttal az egész terepet áttekinthetjük, bemutatva a csapatok helyzetét, a terepet, persze kötött rálátással. Ha filmszerű élményekre vágyunk, kiválaszthatjuk a kívánt egységet, majd a képernyő bal alsó sarkában lévő gombra bökve máris a közeli képeknek, dokumentarista, rángatózó kamerának ürülhetünk. Gyakorlati haszna nincs, inkább esztétikai finomság. Miután minden parancsot kiosztottunk, kényelmes hátradőlünk a székünkben és várjuk az ütközet végét, látjuk, amint a férfiak őrült erővel, hangos csatakiáltásokat hallatva egymásnak esnek, több száz izom feszül meg, a lépések morajlanak – eme opciós segítségével mi is ott lehetünk a sűrűjében. Legszívesebben felpattannánk a monitor elől és képzeletbeli gladiusunkat szorongatva családunk tagjaira törnénk.


A tengeri csaták is jelentősen javultak, s akár kéz a kézben járnak a szárazföldi haderővel. Többféle hajótípus kapott helyet a programban. Az ostromfegyverekkel felszerelt mediterrán lélekvesztők gyorsak és könnyűek, ellenben a barbár modellek nehezek és erősek, viszont rosszul manőverezhetőek. A tengerek és a folyók meghódítása rengeteg taktikai lehetőséggel kecsegtet. Amikor szárazföldi csapataink egy part menti régiót támadnak, az utánpótlás jöhet a víz felől is. A nyílt vízen dinamikus ütközeteket vívhatunk, a tengeri útvonalak és a kikötők birtoklása számos gazdasági előnnyel jár, nem beszélve arról, hogy kereskedelmi folyosókat nyithatunk a távoli földekhez.


De szakadjunk el egy kicsit az háborútól, s nézzük meg a játékot a birodalomépítős szinten is. Minden tevékenységnek – legyen az csapatmozgás, toborzás, építkezések, kutatás – csak a körök száma szab határt. Amíg mi döntéseket hozunk, addig a többi állam sem ül a babérjain. Kezdetben még nincs gond: amikor egy relatíve kis területet ellenőrzünk, akkor az egész jól átlátható, ám a hódítások után már nem egyszerű minden régiót tökéletesen kontrolálni, provinciáinkat sok esetben nehezebb megtartani, mint megszerezni. A dominanciánk fenntartásához a településeket javítani és bővíteni kell, a köznép jólétét alacsony adókkal biztosíthatjuk, ám mindenközben elegendő bevételre kell szert tennünk ahhoz, hogy fenntartsuk a hadsereget. Persze naivan azt gondolhatjuk, hogy egy idő után tartunk egy kis szünetet és megerősítjük a birodalmat, de előbb-utóbb valahol biztos beüt a ménkű. Felkelés történik, a gaz nemezisünk a határainkat ostromolja és így tovább. Célszerű a fontosabb gócpontokon egy kisebb légiót fenntartani a biztonság érdekében, hogy azok rendet tegyenek a váratlan helyzetekben. Ha egy új várost elfoglalunk, eldönthetjük, hogy rabszolgává tesszük az egész bagázst, megöljük a foglyokat, netán békén hagyjuk őket. Minden radikális lépés ronthatja a hírnevünket, viszont ha nem ontjuk a vért néhanapján, akkor az ellenség gyengének tarthat minket. A következményeket minden esetben mérlegelni kell, s beláthatjuk, hogy nem könnyű feladat. Ember legyen a talpán, aki olykor nem lő bakot.


Persze tisztességtelen eszközökhöz is nyúlhatunk olyan ügynökök kiképzésével, amelyek számos különleges képességgel rendelkeznek. A kém igen hatásos egység, képes belülről zavart kelteni az ellenségben, például, hogy a kulcsfigurákat nemes egyszerűséggel meggyilkolja, vagy megmérgezi a kiszemelt városok vízellátását. A Championok hatékonyabban toborozhatnak csapatokat, vagy rabszolgafelkeléseket robbanthatnak ki. A Dignitary-k gazdasági szankciókat vethetnek ki, netán elfojthatják felkeléseket a veszélyes vidékeken. Nem titok: nem csupán háborúval lehet hódítani, bár azzal a legkézenfekvőbb. A diplomácia és a politika nagy szerepet játszik a Rome II-ben. A szomszédos államokkal tárgyalásokat folytathatunk, kereskedelmi szerződéseket köthetünk, megnemtámadási paktumokat írhatunk alá. A baráti államok segítsége sok esetben kihúzhat minket a slamasztikából, amikor szükségünk lesz rá, jönni fog a felmentő sereg.  


A Total War: Rome II egy végletekig komplex, ám letisztult és könnyen kezelhető program. Előfordul, hogy nem akarunk hosszú órákat szöszölni a valós idejű harcokkal, a világtérképen a csatákat lezavarhatjuk automatikusan, miközben a játék figyelembe veszi a két fél statisztikáját, a potenciális veszteségeket, a győzelem vagy a vereség valószínűségét, valamint az alkalmazott harci stratégiát és eme együtthatók segítségével hozza ki valamelyik résztvevőt győztesként. Bízhatunk a számok erejében is persze, aztán nagyot koppanunk egy vereségnél, ám előfordul, hogy a birodalom tündöklése során sokkal komolyabb teendőnk is akad, mint mezítlábas vademberekkel harcolni a senki földjén.


A kampánytól függetlenül híres történelmi csatákat is megvívhatunk a menüben található Historical Battles-t kiválasztva, eltérő korszakokban, más és más környezeti adottságok mellett és talán számunkra ismeretlen egységeket irányítva. Ezzel a játékmóddal nem kell új kampányt indítani, így is belekóstolhatunk az eltérő kultúrákba. Akár négyfős kooperatív módban is nyomulhatunk egy összeszokott társasággal, akár hosszú hónapokon át, de gyorsmecset is vívhatunk, mindössze a frakciót kell kiválasztanunk és néhány előre beállított tényezőt. A multiplayer sokkal nagyobb örömöt okoz, mint a gép ellen nyomulni, elvégre hamisítatlan emberi reakciókat vonultat fel, profiknak ideális.


A játék alatt a már bizonyított Warscape motor duruzsol, amit alaposan felturbóztak a Shogun II óta. A látvány magáért beszél: a sok résztvevős csaták még madártávlatból is meggyőzőek, ám amint közelre zoomolunk, ott sem lombozódik le a kedélyünk. Az egységek külleme részletgazdag, sok apróság alaposan hozzátesz az autentikus élményhez: a páncélok horpadásai és a szélben ringatózó aljnövényzet. A városokban nagy a nyüzsgés, az ostromgépek zakatolnak, minden a helyén van. Bár a terepen néha több tereptárgyat is elviseltünk volna, olykor puritán az egész, de még így is elég magas a gépigény. Egy AMD Phenom II X4 955-ös proci, 4 GB RAM és egy Geforce GTX 660 társaságában az Extreme beállítások csupán 15 fps-t produkáltak, némileg szerényebb igények mellett már kicsikarható a 30 képkocka/másodperces sebesség, ami már bőven elég. A Creative játékaihoz hozzátartozik, hogy a megjelenéskor még számos bugba boltunk (az M.I. útkeresése néha eléggé béna), de idővel lassan csiszolttá válik az egész. A hanghatások és zenék szintén egy prémium minőségű produktumról tanúskodnak, a páncélok csörgései, a halálsikolyok mind-mind autentikus élménnyel kecsegtetnek, ahogy nagyzenekari betétek is.


A Total War: Rome II nem csupán egy hosszú hónapokra megvásárolt szórakozás, hanem maga a tömény időutazás. A történelmi hitelesség példaértékű, a játék alatt zakatoló mechanizmusok egymást segítik és befolyásolják, a rendszer átgondolt és logikus. A körökre osztott birodalomépítés a lehetőségek széles tárházát biztosítja az uralkodók számára a politika és a diplomácia eszközeivel, míg a hadvezér-vénával megáldott játékosok több száz fős seregeket vezethetnek a csatába, mindezt a korabeli haditechnika jellegzetességei mellett. Azt már halkan jegyezzük meg, hogy cím még a tanuláshoz sem utolsó. A The Creative Assembly mögött példátlan odafigyelés, kutatómunka és tapasztalat áll, minden tekintetben az eddigi legmarkánsabb alkotásuk született meg most, amely fokozatosan vezet be minket a mélyvízbe, s azon kapjuk magunkat, hogy függők lettünk.