A londoni székhelyű Curve Studios alkotását nehéz műfajilag besorolni. Alapjában véve egy belső nézetű perspektívát használó felfedezős játékkal van dolgunk. Céljaink ismeretlenek, nekünk csupán eggyé kell válni a környezettel, rálelni és tanulni a jelekből, s beleolvadni abba a sajátos hangulatba, amely a Proteust körülöleli. A produktum még az év elején tette tiszteletét PC-n, novemberben pedig PlayStation 3-on és Vitán is. Ez utóbbi verziót vettük tüzetesebben is szemügyre, hogy aztán a maga művészi identitásával teljesen elvarázsoljon bennünket. Ha anno imádtad a Journey-t és a The Unfinished Swant, esetleg a Raint, akkor egy újabb unikumdarabbal gazdagíthatod a gyűjteményedet. A látvány a Commondore 64-érát idézi, ám ennek ellenére sajátos atmoszférát teremt és tökéletesen teszi a dolgát. Amikor az első lépésünket megtesszük, hamar rájövünk, hogy ez a szép és szokatlan világ valójában egy folyamatosan változó entitás. Csodáljuk a tájat, a furcsa és nyugtalanító zene a csontunkig hatol, miközben egy komótos körutazásra vállalkozunk az elnyomott félelmeink országútján.


Lehet, hogy elsőre abszurdnak tűnik, hogy a játék nem fogja a kezed, nem áraszt el feladatokkal. Akkor mégis, hogyan végződik? Tavasszal kezdünk ugye és téllel fejezzük be a kalandot. Ez nagyjából fél óra alatt lezajlik, mi pedig semmi mást nem csinálunk, csupán barangolunk, feltárjuk a sziget titkait, elmerengünk a távoli hegyek mögött lenyugvó nap fényében, követjük az ugrándozó, különös lényeket. Az atmoszféra tényleg telitalálat: baglyok huhognak körülöttünk, ciripelnek a tücskök, brekegnek a békák miközben próbálunk némi értelmet keresni az elénk táruló eseményeknek. Az elsőre lakatlannak tűnő természet hamarosan megmutatja lakóit. Rovarok repkednek körülöttünk, a napfény simogatja bőrünket, ám ha lemegy a nap a táj kissé ellenségessé válik. Kölcsönhatásba léphetünk az idegennek ható állat- és növényvilággal, s bármilyen békésnek tűnnek, azért számos veszélyt jelentenek. Például, ha túl sokáig kergetjük a méheket, előbb-utóbb magunkra szabadítjuk az egész rajt.


A tempó ráérős, lesz időnk minden apró jelre felfigyelni, tanulva jelekből, lassan, de biztosan mögöttes mélységet kap a játék. Mindig találunk olyan apró érdekességet, ami miatt megéri előrehaladni. Apró házikóra bukkanunk a domboldalban, látszólag nincs lakója, körülnézve viszont egy szomorú mese körvonalazódik előttünk. Vagy nem, hiszen ahány kör, annyiféle élmény vár ránk a Proteusban. Elmélázva állunk egy hatalmas gyümölcsfa alatt, emlékfoszlányok lebegnek a szemünk előtt – vagy csak képzelődünk? Mi lehet ebben olyan különleges? Miért marasztaló ennyire ez a retro látványvilággal operáló mese? Nem tudjuk megmondani, ahogyan azt sem, hogy milyen érzéseket vált ki belőled a program. Lehet, hogy utálni fogod, hogy nincs fegyvered, nincs akció, csupán tétova nyomok, betegesen melankolikus hangulat, amely akkor csúcsosodik ki igazán, amikor a nyár lassan őszbe vált, a színek elhalványodnak, a dermesztő tél átveszi az uralmat, az élet tovaszáll és vége mindennek.


A zene a legjobb barátunk, amely jó ütemben hívja fel a figyelmünket minden érdekes dologra. Soha nem tudhatjuk előre, hogy a következő alkalommal mi fog történni, mégis gyermeki lelkesedéssel gyönyörködünk a csillagos égboltban, s abban, ahol a felhők összegyűlnek és elered az eső, az éneklő entitások pedig megelevenednek, nimfaként vonzzák a tekintetünket, lépkedünk előre a tompa holdfényben, úgy hogy a hideg végigfut a hátunkon. Vajon tényleg mi vagyunk az egyetlen értelmes lény az univerzumban? Magunkra maradtunk, s amit látunk az csupán a múlt panaszos árnyképe? Mire mindenre rájövünk már vége is az egésznek, a pattogó hangok elhalnak, magunkra maradunk.


Bár sokan magát a sátánt látják a kísérletező kedvű indie játékokban, nélkülük kevesebbek lennénk. Ahhoz, hogy a Proteust élvezni tudd, el kell vonatkoztatnod a videojátékok kőbe vésett szabályaitól, meg kell barátkoznod azzal, hogy már nincsenek határok köztük és a művészi alkotások között. Az ötletet – ami a játék mögött áll – csak dicsérni lehet, elvégre egy merően különös élménnyel gazdagít, az már más kérdés, hogy vérmérsékleted alapján be tudod-e fogadni. Ahogy az ókori görög mitológiában Proteusnak, a játék világának is számos arca van, amiket csak többszöri újrajátszással ismerhetünk meg tüzetesebben. Kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e erre? Túlságosan is lassú játékmenet (persze, ha játékmenetnek nevezhetjük a non-stop barangolást), a Vitás verzió pluszban még framerate-gondokkal is küzd, mégis tágra nyílt szemekkel, gyermeki csodálattal feledkezünk bele, folyton arra kényszerítve bennünket, hogy használjuk a fantáziánkat. A hegytetőn állva, a fenyegető totemoszlopok árnyékában, a nap a horizont mögé bukik, sejted, hogy valami történni fog. Zavartan pillantasz körbe és körbe, a zenek felgyorsul, s akkor végre megvilágosodsz…


Ha nyitott vagy az újszerű, kreatív ötletekre és a szélsőséges designra, akkor a Proteus a te játékod lesz. Nincsenek kőbe vésett szabályai, amiket követnünk kell, az élmény teljesen személyre szabott: rajtad áll, hogy miként döntesz, és hogyan közelíted meg az alkotást. Ha a gondolataid szárnyra kapnak egy olyan játék közben, amely teljes szabadságot ad a kezedbe, valamint olyan vizuális ingerek érnek, amire még nem volt példa korábban, akkor az alany bizony jó úton jár. S a Proteus egy ilyen produktum, kétség nem férhet hozzá.