Mindenek előtt következzen egy kis történelemóra. Az esseni illetőségű Piranha Bytes Németország talán legelismertebb független játékstúdiója. Az 1997-ben alapított brigád abban a szerencsés helyzetben van, hogy tizenhét éve azt csinálja, amihez legjobban ért. A 2001-ben megjelent Gothic üdítőnek számított a szerepjátékok piacán: az akkoriban hatalmasnak számító bejárható terület és az okos, ám bitang nehéz harcrendszer megannyi elkötelezett játékost vonultatott fel maga mögött. A második résszel tovább tökéletesítették a formulát, mígnem a Jowood nyomására idő előtt, 2006-ban boltokba került Gothic 3 már hemzsegett a hibáktól, nem kevés idő telt, míg úgy-ahogy játszhatóvá vált. A kudarc miatt a stúdió és a kiadó egymásra mutogatott, a balhénak szakítás lett a vége, a játék jogairól lemondtak a srácok, de a hagyomány az első Risennel folytatódott tovább 2009-ben, és a csapat egy csapásra visszakerült a köztudatba. A két éve megjelent második rész, a Dark Waters alaposan megosztotta a közönségét, lévén a kalózos-karibi téma a középkori fantasy-re ácsingózók csak kis hányadát tudta meggyőzni. Már akkor feltűnt, hogy a játékmenet felett eljárt az idő, a Skyrim és a Dragon Age mellett már nem nagyon tudtak labdába rúgni a németek. Többek szerint a Risen 3: Titan Lords már csak az utolsó szög volt a fejlesztők koporsójában – ami nem képes lépést tartani az RPG-k modern trendjeivel, az menthetetlenül elbukik, vagy nem?


Nehéz megmondani, hogy a Risen 3-nak van-e létjogosultsága a piacon. Az elkötelezett rajongók, akik már a Gothicok óta befizetnek a Piranha Bytes munkáira, azokat vélhetőleg kitartanak kedvenceik mellett (főleg, hogy az eredeti csapat nélkül összefércelt Gothic 4 és társai hatalmas csalódásnak bizonyultak). Kétségtelen, hogy a stúdiónak ennél nagyobb közönséget kell megszólítania, a Skyrim után, az új Dragon Age és a The Witcher 3 előtt csak egy ésszerű megjelenési ablakot kell pozícionálni és övék a siker - elvégre az RPG-k szerelmesinek valamivel el kell ütniük az idők a nagyokra várva. Az elmúlt években a német barátaink középszerű fejlesztővé avanzsáltak, amivel nem lenne baj, csak sajnos nincsenek tisztában saját korlátaikkal. Még egy töltelékcímnek is látványosnak kell lennie, figyelembe kell venniük a trendeket (persze a germán játékipar mindig is mumusnak számított, nem hibáztathatjuk őket).


A kalózos atmoszféra nem múlt el nyomtalanul, névtelen szereplőnk ezúttal is egy koponyás-lábszárcsontos hajó kapitányaként tetszeleg – szerencsére (?) csak a játék bevezető részében. A fickó a második részből ismert bájos Patty bátyja, és ezzel a húzással búcsút mondhatunk a romantikus kapcsolatnak a feneketlen dekoltázzsal bíró hölgyeménnyel. Egy rossz álom után ígéretes zsákmány reményében egy burjánzó dzsungellel övezett szigeten kötünk ki. A terep arra tökéletesen megfelel, hogy megismerkedjünk az alapokkal, elsüssünk pár varázslatot és így tovább. A fordulat azonban hamar bekövetkezik: főszereplőnk lelkét egy gonosz démon rabolja el, testünk ernyedten zuhan össze, meghalunk, megsiratnak, eltemetnek, mígnem egy Bones nevű vudu sámán feltámaszt bennünket, így futhatunk a lelkünk után, bosszúra szomjazva, a fél világon átvágva magunkat a beteljesülésig. Az írók természetesen nem erőltették meg magukat, bár a küldetések úgy-ahogy érdekesnek számítanak, egy-két fordulattól eltekintve a Risen 3: Titan Lords hozza azt, amit elvárunk egy ilyen kaliberű címtől.


A játékmenet mit sem változott a két évvel ezelőtti állapotokhoz képest: adva van egy viszonylag nagy bejárható terep (általában egy sziget), amit kedvünk szerint deríthetünk fel, vagy addig, amíg az utunkat álló bozótos, vagy sziklafal engedi. Útközben a helyi vadvilággal, vagy a banditákkal harcolunk, kincses ládákat nyitogatunk, varázsitalok összetevőit kutatjuk fel, miközben minden értékes tárgyat elraktározunk. Folyamatosan jobb fegyverekre teszünk szert, új mágikus fortélyokat sajátítjuk el, szívességeket teszünk az NPC-knek hírnév-pontokért cserébe. Egy idő után az adott területen nem sok móka akad, a főellenséget legyőztük, itt az ideje a búcsúnak, hajóra szállunk, átvezetőt nézünk, majd jöhet a következő, igen behatárolt sziget. Egy idő után elfogynak a játékterek, sorsunkat is elrendezzük, a címben szereplő titánok száját is elkenjük és nagyjából bruttó 40-50 óra után beköszönt a stáblista. Persze a kutya a részletekben van elásva.


Kezdjük azzal, hogy rég nem láttunk ennyire érdektelen párbeszédeket. Az még csak hagyján, hogy a diskurálás közben partnerünk arcát olykor kitakarja egy faág, vagy bármi más – a kameranézet csak azért is fixen marad. A dialógusok sablonosak, tele erőletett szlenggel és káromkodással, mert a fejlesztők egy ultrakemény, naturális RPG-t akartak és kész. Főszereplőnk a maga rekedtes hangján valami iszonyú durva arcként tetszeleg, valójában egy faragatlan tuskó, naná, hogy nem zárjuk a szívünkbe. Ám mindezek csupán mellékesek a Risen 3 többi, ósdi megoldásához képest. A harcok során egy kard és egy távolsági fegyver (pisztoly, muskéta) lehet nálunk, megvárjuk szépen védekezve, míg az ellenség befejezi a támadási animációját, majd mi is válaszolunk, csapunk, vagy odadurrantunk. Ez a mezei ellenfelek ellen tökéletesen megteszi, igen ám, de a combosabb bestiák ellen hiába is hárítunk, valahogy mindig a testünkbe tudnak mártani. Így aztán jobbra-balra vetődnünk a csapások elől, türelmesen megvárva, míg eljön a mi időnk  Használhatunk kristálymágiát, elementális varázslatokat és vudut is, felhajthatunk egy-két flaska mágikus löttyöt a statisztikánk feltornászása céljából, de bombákat is hajigálhatunk, a küzdelem végén pedig kivégzési animációkat nézhetünk végig, mert az olyan trendi. Nem beszélve arról, hogy a legtöbbször társakat is szerződtethetünk magunk mellé, így a nehézségek is megoszlanak. Vagyis megoszlanának, ha a csatlósokba szorult volna némi értelem és szaktudás.


A harcok teljesen kiszámíthatatlanok. A Risen 3-ban mindennapos eset, hogy csuklóból leverünk egy négyfős felfegyverkezett útonálló bandát, máskor egy óriáscsirke is legyőzhetetlen ellenfélnek bizonyul. Ha nyomva tartjuk a támadásgombot, akkor egy erőteljesebb csapást vihetünk be, de az esetek kilencven százalékában erre esélyünk sincs, a rémségek rendre közbeszólnak. Főszereplőnk lassan és nehézkesen mozog, pedig egy vívóbajnoknak kéne lennie, ehelyett egy reumás, iszákos öregemberre hasonlít. Öröm az ürömben, hogy az ellenfél mesterséges intelligenciája csapnivaló, ész nélkül támadnak, olykor egymást akadályozzák, máskor akkor sem veszik észre a sunyizó hősünket, amikor harminc centire lapul tőlük. A harcrendszerrel kénytelenek leszünk megbarátkozni, mert a játékidő tetemes részében bizony küzdeni fogunk, nem is keveset. Még szerencse, hogy az M.I. esetlenségét nagyobb részben a saját hasznunkra fordíthatjuk, bár még így is találkozunk fogcsikorgatóan kemény részekkel.


A megszerzett glory pontokat képességeink fejlesztésére költhetjük, ám ha ütősebb kunsztokra vágyunk, az bizony súlyos pénzbe kerül. Új harci mozdulatokra és durvább varázslatokra csak az erre szakosodott tanítók oktathatják hősünket, aminek persze ára van. Így aztán nem árt idejében eldönteni, hogy a fegyverek erejében, vagy a mágiában bízunk-e, és aszerint költsük el a nehezen összekuporgatott aranyainkat. Ráadásul néhányan olyannyira fanatikusak, hogy csak akkor állnak szóba velünk, ha a rendjükbe tartozunk, illetve ha elvégzünk számukra néhány piszlicsáré feladatot. Ha valamikor jó harcossá és mágussá akarunk válni, akkor gyűjtögetésre és a megszerzett javak eladására kell berendezkednünk, nem elég szorgalmasan teljesíteni a missziókat.


Egy valamirevaló szerepjátékban különféle mellékes elfoglaltságokkal üthetjük el az időt a fő küldetések között. Nos, a Risen 3 becsületére váljon, legalább próbálkozik. Csatlakozhatunk a hozzánk közel álló frakciók valamelyikéhez, a száműzött mágusokhoz, a démonvadászokhoz vagy a vuduban jártas sámánokhoz, így egy pár plusz küldetéssel tudhatunk le, vagy más megközelítésében teljesíthetjük azokat. Ott van a kincskeresés is, egy térkép birtokban követnünk kell a helyet, s ahol a földön egy nagy piros X van felfestve - kezdjünk el ásni, és máris miénk a jutalom. Éjszaka az NPC-k házaiba is belopakodhatunk, elcsenhetjük a családi ereklyéket, mondván jobb helyük lesz a világ megmentőjénél. A craftolás továbbra is hangsúlyos opció a játékban, az összetevőket halott rosszfiúktól, vagy egy bányában, csákánnyal a kézben, nehéz fizikai munkával szerezhetjük be, majd ha minden klappol, összekovácsolhatjuk álmaink fegyverét.


A Piranha Bytes látszólag nem tanult az előd hibáiból, megannyi apró bug ront bele az amúgy sem patinás összképbe, tereptárgyakba akadunk, furcsa fizikai anomáliákba ütközünk és a játék képtelen egy stabil framerate-et produkálni. A látvány kínosan idejétmúlt, bár a külső terek olykor még szépnek is mondhatók, a karakterek fizimiskája már viccesnek hat, mimikájuk nulla, mozgásuk gépies – nem egy 2014-es színvonal, már négy-öt éve sem számított kiemelkedőnek. Szó se róla, az atmoszféra olykor megragadja az embert, elvégre hűen követi a gothicos hagyományokat, de ez ma már igen-igen kevés. A nehézkes harcrendszert valamelyest ellensúlyozza a változatos környezet, a profi zenei aláfestés és rengeteg használható cucc, de nyakunkat tennénk rá, hogy a mechanika soha nem lesz az igazi. Magyarul, semmit nem veszítesz a Risen 3: Titan Lordsszal, ha átugrod, ám a rajongóknak szerezhet pár kellemes órácskát.