Middle-earth: Shadow of Mordor teszt

Egy megmagyarázhatatlan déjà-vu kerített hatalmába a Middle-earth: Shadow of Mordorral töltött első néhány percnyi ismerkedés után, mely körüllengte az élmény majd’ minden pillanatát. A dinamikus, jóformán minden vertikális és horizontális felületen használható parkour mozdulatok, az ellenséget és a hús-vér szem által nem látható részletet felfedő lidércvízió, a lopakodó hősünk elrejtéséhez használható bokrok, a ritmikus táncra emlékeztető kardvívás, valamint sok más, ismerős elem igyekezett meggyőzni arról, hogy ezzel a játékkal egyszer bizony már játszottam... Valahol, valamikor a tizenötödik századi Itáliában.

Belátom, nem én leszek az első és kétségtelenül nem is az utolsó aki a J. R. R. Tolkien művein alapuló akció-szerepjátékot az Assassin’s Creedhez hasonlítja, az „ihlet” forrása ugyanis teljesen evidens minden olyan ember számára, aki valaha is találkozott az Ubisoft-féle szériával. Az amúgy igazán remek hangulatúra sikerült, itt-ott kölcsönzött tartalmakkal operáló crossoverrel ettől függetlenül persze nincsen semmi baj. A bosszúszomjas fejvadászainkat megszemélyesítő főhőseinknek minden kreatív eszközre szükségük lesz, hogy Mordor hatalmi hierarchiáját felborítsák, és fejét vegyék az egész Középföldét fenyegető ellenségnek. Természetesen az ismerős elemek mellett ehhez azért jócskán kapunk majd segítséget a Monolith saját ötlettárából is.

A történet, mely időben a Hobbit- és a Gyűrűk Ura-könyvek tartalma között játszódik egy gondori vándor kapitány, Talion élete és halála köré épül, akinek a kampány idővonala előtti küldetése az volt, hogy többedmagával őrt álljon Morannon erődítményén, a Fekete Kapun és megvédje országa határait az ork támadóktól. Családjával egészen addig viszonylagos nyugalomban éltek itt, míg egy támadó uruk sereg három sötét parancsnoka – Szauron Tornya, Kalapácsa és Fekete Keze – ostrommal be nem vette a szimbolikus erődítményt, ami végül saját és családja rituális kivégzésével zárult. A ceremónia célja eredetileg az volt, hogy megidézzék és munkára kényszerítsék Celebrimbort – a lidérccé vált tünde gyűrűkovácsot – aki ahelyett, hogy a Fekete Kéz szolgálatába állna, Talion testébe száll és ezzel megmenti őt a haláltól. Főhőseink ezek után a bosszú tűzével hajtva, halhatatlan párost alkotva kutatják fel a vezéreket.

Miután az intró véget ért, szinte azon nyomban nekiláthatunk a kalandnak a térkép bármelyik pontján. A nyílt világ, melyben Mordor egy részét járhatjuk be, eleinte nem kifejezetten nagy és csak mérsékelten változatos. Ledöntött falú erődítmények romjai, rongyokban görnyedő, fáradt rabszolgák, kőfejtők, bányák és kopár, saras vidék néz vissza ránk minden irányból, amerre csak a szem ellát. Habár azt hihetnénk, hogy ez negatívum, szerencsére erről szó sincs. A táj remek összhangban van azzal, amit Szauron birodalmának sugároznia kell: egy bűzös romlásnak indult vidéket, melyben a sötétség és a pusztulás minden mozgó és mozdulatlan környezeti elemet átitat, miközben az élet és a szépség utolsó szikráit is megfojtja túláradó mocskával. A hangulat ennek megfelelően fantasztikusan sikerült. Az apró részletek, mint az esőtől vizes felületek fényvisszaverése, a horizont fölött erőtlenül ásítozó nap gyenge vöröses izzása, és a mindent körüllengő fekete füst ügyesen kiegészíti a kötéllel, kővel és rideg vassal összetákolt várak és a nagy létszámban portyázó uruk csapatok látványát, akikkel bizony lesz dolgunk bőven.

Egy-két órányi játék után könnyű megállapítani, hogy Talion és Celebrimbor nagyon ütőképes csapatot alkotnak. Míg a vándor kardját és tőrjét forgatja – hol a levegőben, hol az ellenség bordái közt –, a lidérc letaglózó varázserejével és nyilaival kelt rémületet (és belső vérzést) vetélytársaink fejében. A harc mechanizmusa láthatóan erős alapokra épít és dinamikus folytonosságával nagyszerűen kiegészíti az érzést, amit elvárunk egy olyan játéktól, ahol a főhős minden mozdulatának a véres retribúciót illik tolmácsolnia. A bosszú hidegen tálalva a legjobb, Talion és a tünde szellem pedig vérprofin osztja a tányérokat. A rettegést gerjesztő fogásokat pedig egyenesen az eleven prédái csontjáról vágja le és veti ellenségei elé.

Akár a lopakodást preferáljuk, akár a kivont kardú rohamot, hiányérzetünk biztosan nem lesz a lehetőségeinket illetően. A küzdelem tudniillik minden kétséget kizáróan a Shadow of Mordor egyik legélvezetesebb része. Kétféle pengénk és harchoz megidézett íjunk temérdek, körmönfont módon képes kioltani az ellenünk fordulók életét. A különféle képességek, rúnák és technikák pedig idővel tovább és tovább erősítik a legyőzhetetlenség érzését. Azért persze ügyesnek is kell lennünk, de ha jól időzítünk és odafigyelünk, néhány kiegészítő karaktertulajdonság megvásárlása után gyakorlatilag egy nekifutásra sérülés nélkül lekaszabolhatjuk a térkép tetszőleges számú ellenfelét. (Vetélytársaink ugyan újratermelődnek, de egy YouTube-felhasználónak 999 ütést sikerült bevinnie szerte a térképen, mielőtt a vágásokat számláló mérce kiakadt).

A főhőseink személyre szabásának lehetőségei leginkább csak a harcot érintik, de egy-két esetben közvetlenül erősítik Mordor politikai egyensúlyára kifejtett befolyásunkat is. A bőségesen rendelkezésre álló képességeket tapasztalati- és hatalompontok gyűjtésével vásárolhatjuk meg a játék során. Ezek terjedhetnek a kivégzésektől a vadállatok meglovaglásának készségén át egészen a különleges AoE lidérctámadásokig, de vannak köztük olyanok, melyeket csak egyes küldetések elvégeztével tudunk feloldani a karakterünk számára. A fejlődésünk másik irányát a rúnák képezik, amiket a különféle rangú kapitányok lemészárlásán keresztül gyűjthetünk össze. Ezek a támadási buffokat adó kiegészítők pedig változatos módon javítják a fegyvereinkben rejlő lehetőségeket, a ritkán – csak speciális körülmények között – felbukkanó legendás rúnák pedig sorsdöntő befolyással bírnak a keményebb csatáink kimenetelére.

A történet maga nem kifejezetten hosszú, de szerteágazó és több szálon fut. Ha pedig ráunnánk a kampányra, pihenésképpen számos mellékküldetést is elvállalhatunk, amely rabszolga-felszabadítástól a fegyvereinkhez fűződő feladatokig terjedhet. Ezek ugyan többnyire jól felépített kalandok és értékes részét képezik a Shadow of Mordor eleven univerzumának, az igazi székhez szegező izgalmat és kihívást mégis a Nemesis-rendszernek keresztelt játékelem rejti, amely Mordor hatalmi hierarchiájának vezérléséért felelős a játékban. A véletlenszerű nevekkel operáló uruk-hai nyilvántartási rendszer a közkatonáktól a kapitányokon át a hadurakig mindenkit számon tart. Személyiséget, ambíciókat és erőt ad nekik, melyekre néhány módon mi is kifejthetjük a befolyásunkat, akár még ideiglenes halálunk által is. Ha a világban található bármelyik rang nélküli közkatona legyőzne minket, azonnal parancsnoki státuszt kap, és részévé válik a Fekete Föld hatalompiramisának.

Ellenfeleinkről Celebrimbor hírszerzési képességének segítségével földrajzi helyzetük mellett nevüket, megjelenésüket, gyengeségeiket és tulajdonságaikat is kicsikarhatunk, de még halálos fenyegetést is küldhetünk nekik. A hadurak és kapitányaik viszont nem csak velünk, hanem egymással is harcolnak; szertartásokat, párbajokat, csatákat, vadászatokat és nagy partikat tartanak, ahová behatolhatunk, és egyes vetélkedő parancsnokok oldalára állva segíthetjük őket magasabb pozícióba riválisukkal szemben. Ugyan miért akarnánk ilyet tenni? – kérdezhetitek. Nos azért, mert egy ponton a játék során esélyünk adódik rá, hogy ellenfeleinket megjelöljük és elméjüket elködösítve engedelmességre és kettősügynök-szolgálatra kényszerítsük őket. A Nemesis-rendszert még érdekesebbé teszi, hogy a kényes információk áramlása két irányban is történhet, így a minket legyőző uruk vetélytársaink megtudják, és ki is használják a gyengeségeinket, megfigyelik támadási módszereinket és minden alkalommal erősebbek és felkészültebbek lesznek velünk szemben.

Mindent összevetve a Middle-earth: Shadow of Mordor emlékezetesre és élvezetesre sikerült. Az audiovizuális élmény kitűnő, az animációk gazdagsága pedig rendkívül változatossá teszi az amúgy is erős pozitívumként bemutatható harcokat. Meglehet, néhány különös furcsaság és hiányosság azért fel-felbukkan. Az igazi, Tolkien-művekből ismert hangulat gyakran halovány, a játék mechanizmusainak legklasszabb oldala pedig csak mélyen a nem túl izgalmas sztori közepén válik elérhetővé. Bár összefutunk egy-két ismerős arccal, karakterük nem hozza az elvárt részletességet. Kissé illúzióromboló hiba például az is, hogy a parancsnokok időnként még a véglegesnek ítélhető halálhoz vezető lefejezés után is visszatérnek a harcmezőre, hogy akár hat-hét alkalom után is szembeszegüljenek velünk. Mindez szerencsére nem sokat rombol az összképen. Hosszú és szórakozásban gazdag óráknak nézünk majd elébe és biztosan nem fogunk mellé, ha beruházunk a játékra. Sőt, egy később kiadott DLC-vel még magával Szauronnal is megküzdhetünk majd!