A számítógépes szerepjátékok műfajnak egyik legmegosztóbb ága az az eurojanknek nevezett alcsoport, amelyért csak szenvedélyesen lehet rajongani, vagy zsigerből gyűlölni. A maga köré kultuszt felépítő Gothic, a két részt is megélt Elex, a DONTNOD jegyezte Vampyr, vagy a sok évnyi várakozást követően megjelent Biomutant a közelmúlt kiváló példái erre, hiszen megosztó fogadtatásuk okán az ingerküszöböt áttörni csak ott tudták, ahol erre alapból is nyitott volt a közönség. Ehhez a sorhoz pedig kifejezetten erős hátszéllel csatlakozik a Thaumaturge, hiszen fejlesztői között veterán lengyel játékfejlesztőket tudhat, akik tudják, mi fán terem egy jó RPG. A Thaumaturge pedig nem csak jó, de minden szempontból nézve különleges is.
Rögtön például a korszak és a helyszín okán, hiszen a huszadik század elejének Varsójában járunk. A ma ismert Lengyelország ekkoriban már száz éve satuba szorítva létezett: egyik oldalról a területének egy jelentős részét uraló Orosz birodalom fogta közre, a másik két végről pedig az Osztrák és a Porosz királyság. Az egyre forróbbá váló puskaporos hordót ráadásul belső- és külső feszültség is fenyegette: a határon túl kitört orosz forradalom mellé még súlyos gazdasági- és politikai instabilitás is társult, szinte mindennapossá téve az egyre intenzívebb tüntetéseket, sztrájkokat, az ekkor kitört orosz forradalom pedig olyan szikrázó feszültséggel járta át a szabadságát egyre intenzívebben visszakívánó lengyel nép minden osztályát, hogy csak egy szikra választotta el őket a totális háborútól. Egy ilyen korszakban így még egy a hazájában híres és jómódúnak számító család számára sem feltétlenül fáklyásmenet, erről rengeteget tudna mesélni a Thaumaturge főszereplője, Wiktor Szulski, aki bő 15 év távollét után tér vissza szülőotthonába, Varsóba, miután zsigerből gyűlölt apja váratlanul távozik az élők sorából. Wiktor igyekezett hasznára fordítani az éveket, felfedezve egyedi, a családja számára egyáltalán nem ismeretlen képességeit - hivatását tekintve ugyanis egy thaumaturge, egy olyan személy, akinek élete visszafordíthatatlanul összekapcsolódott egy éteri entitással, egy salutorral. Ezen az elsősorban a szláv mitológiából származó lények az emberi személyiség "hibáira" csüngenek rá: olyanokra mint a büszkeség és a kapzsiság. A salutorok képesek átformálni az általuk megszállt személyiségeket, ki tudnak hatni azok közvetlen környezetére, és fenekestül fel tudják forgatni a mindennapokat. A Wiktorhoz hasonlók ugyanakkor ezt előnyükre tudják fordítani, kiszabadítva az áldozatokat a lények fogságából, azokat saját hasznukra hajtva. Apja valami hasonlót csinált, mielőtt utolérte volna a sors - Wiktor feladata kideríteni, hogy mi történt vele pontosan, és hova is tűnt annak képességeit lehetővé tevő varázskönyve.
A rejtély felgöngyölítéséhez pedig Varsó egésze rendelkezésre áll, egész pontosan annak számos, kisebb-nagyobb kerülete, ahol a helyiek nem csak mindennapjaik gondjával küzdenek, de az egyre nagyobb számban jelen levő salutorok, az országot megszálló erők, sorozatgyilkosok, szélhámosok, banditák, gengszterek és egyéb rosszakarók machinációival is - és Wiktor hol akaratlanul, hol tudatosan besegít ezek megoldásába. A Thaumaturge ugyanis egy történetvezérelt szerepjáték, ahol Wiktor bőrébe bújva kell küldetések tömkelegét megoldani, megismerve ezen alternatív univerzumot és annak főbb szereplőit. Ennek menete alapvetően ügyről ügyre pontosan ugyanúgy zajlik, vagyis a konfliktus megismerését követően össze kell szedni a releváns nyomokat, párbeszédbe kell elegyedni tanúkkal és egyéb személyekkel, majd a végső konklúziót levonva kell pontot tenni az adott probléma végére.
A nyomkeresés szerencsére rendkívül egyszerű, Wiktor szó szerint egy csettintéssel képes a közvetlen környezetét átvizsgálni, az érdemleges, releváns tárgyak pedig piros aurával várják, hogy megtalálják őket. Ez lehet egy naplóbejegyzés, egy újság, egy festmény, vagy bármi olyan tárgy, amely valamilyen üzenettel vagy jelentőséggel bír. Ezen felfedezés valamennyire opcionális, nincs ugyanis olyan helyzet, amit ne lehetne minimum kétféleképpen megoldani: tudással vagy erővel. Specifikus tárgyak és információk olyan extra tudáshoz juthatnak, melyeket a párbeszédek során lehet hasznosítani alternatív végkimenetelek elérése érdekében, amely mindig sokkal érdekesebb és hasznosabb, mint a megfélemlítés, vagy a nyíltszinű harc. Előbbi hasznos tud lenni, Wiktor az emberi "gyengeségeket", például saját büszkeségét a dialógusok során is felszínre hozhatja, amellyel rá tudja erőltetni akaratát másokra, ennek ugyanakkor hosszútávon negatív következményei vannak - komplett történetszálak zárulhatnak le, vagy nőhet a helyiek ellenségessége vele szemben. A dialógusrendszer ennek okán kifejezetten érdekes, kellő alapossággal és odafigyeléssel egészen izgalmas irányba terelhetők az események, de ettől függetlenül van, ami egész egyszerűen elkerülhetetlen: ez a harc.
Nincs olyan küldetés, nincs olyan szituáció, amely valamilyen módon idővel meg ne követelné azt, hogy Wiktor péppé verje az általában többszörös túlerőben levő ellenfeleit - hol egy párbeszéd továbblendítése, hol egy nyom megtalálása, hol egy ügy megoldása érdekében. A Thaumaturge harcrendszer pedig elsőre nyomasztóan komplex és úgy hat sokkolóan egyedinek, hogy igazából több ihlető forrást gyúr egybe. Minden küzdelem körökre osztva zajlik, résztvevője pedig nem csak Wiktor, de a birtokában levő salutorok is. A cél az opponensek életerejének nullára redukálása, ezt azonban számos tényező akadályozza. Egyrészt azok egyedi tulajdonsága, mint mondjuk a körök végi életerő visszatöltés, az ütések sebzésének tompítása, vagy a hosszútávú károkkal járó speciális támadástípusok. Ezen tulajdonságokat specifikus salutorok tudják egy-egy offenzívával kiiktatni, ez azonban önmagában még nem elég a győzelemhez. Minden szereplő - beleértve Wiktort is - rendelkezik egy úgynevezett fókusz sávval is, amely az illető koncentrációját jelképezi. Ha ez nullára zsugorodik, az illető védtelenné válik, és egy elsöprő erejű támadás indítható ellene. Sok esetben ezen státusz elérése a legcélravezetőbb, csakhogy az éppen alkalmazandó stratégia nagyon sok tényezőtől függ: az ellenfelek tulajdonságától, azok életerejétől, és Wiktor aktuális állapotától. A dolgokat csak tovább bonyolítja, hogy a rendelkezésre álló támadástípusok eltérő aktivációs idővel rendelkeznek, így az sem kötött, hogy mely szereplő követi egymást a harcok során, az ugyanis folyamatosan, dinamikusan változik, amit a képernyő tetején egy idősáv hivatott állandóan mutatni. Éppen ezért minden egyes akció előtt, folyamatosan meg kell vizsgálni az aktuális helyzetet, és azok alapján dönteni, mi legyen a következő lépés, milyen akció kerüljön a sorba.
Ráadásul a harcokon kívül ezen képességek, támadástípusok finomhangolhatók. A karakterfejlesztés alapvetően abból áll, hogy Wiktor négy fő tulajdonságát igyekezzük fejleszteni a felfedezéssel és egyebekkel megszerzett thaumaturge-pontokból. Ezen tulajdonságok - a szív, az elme, a tett és a szó - nem csak további életerőt, fókuszt, és a párbeszédek során elérhető manipulációs lehetőségeket nyitnak meg, valamint lehetővé teszik az újonnan megszerzett salutorok használatát és azok tulajdonságainak erősítését, de egy olyan plusz paramétert is, melyet szabadon lehet egy-egy támadástípushoz rendelni. Ilyen lehet például az életerő visszatöltés, a bevitt sebzés duplázása, a bekapott támadások erejének csökkentése, vagy a fókuszvesztés és fókusz visszatöltés. Ezen kifejezetten egyszerű fejlődési rendszer egészen nagy szabadságot biztosít, és kifejezetten élvezetessé tudja tenni a harcokat. Mert abból irreálisan sok van, néha teljesen indokolatlanul ragadnak fegyvert Wiktor ellen, aki kénytelen megvédeni magát és az igazát.
Ugyanakkor ezt egészen remekül tudja kompenzálni a város és annak története: bár Varsónak csak pár, alig néhány utcából összefűzött kerülete fedezhető fel, ezek mindegyike nagyon karakteresre sikeredett. A felső-középosztály drága apartmanjai övezte belváros, a társadalmi ranglétra legaljára süllyedt, a helyi erőszak által leginkább sanyargatott kikötőnegyed, vagy a megszálló oroszok által vasmarokkal őrzött vasútállomás és annak környéke mind egy olyan korszakot és helyszínt igyekszik életre kelteni, amiről a szélesebb közönség - hazáján kívül - meglehetősen keveset tud, ezt pedig remekül ötvözi a természetfelettivel és a szláv mitológia látványos elemeivel.
A technológiával viszont egyáltalán nem tudja maradéktalanul: sajnos a karaktermodellek kifejezetten gyengék, mozgásuk robotikus, halott szemeikkel kombinálva pedig inkább keltik próbababák benyomását, sem mint hiteles személyekét. Erre erősítenek rá az átvezető videók is, ahol ez kifejezetten hangsúlyosan van jelen, ahogy az is, hogy mennyire szűkmarkúan mérik a hangeffekteket. Nem csak a harcok, de szinte Varsó is sokszor olyan, mintha néma csendbe burkolózott volna, de minimum több rétegnyi hangot vágtak volna ki belőle. Ez pedig sokszor vissza tud venni az élvezeti értékéből, annak ellenére, hogy egyedi világa, érdekes története és kiváló küldetései okán szinte csak egy hajszál választja el attól, hogy maradandó és felejthetetlen élményt tudjon adni.
A The Thaumaturge 2024. március 4-én jelenik meg, kizárólag PC-re. A PlayStation 5-ös és az Xbox Series X-es verzió megjelenése 2024-ben esedékes.
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.