Derült égből villámcsapásként érkezett meg a 2013-as Tomb Raider felújított változata a Nintendo eShop virtuális polcaira. A Square Enix megosztó próbálkozása az ikonikus széria felélesztésére nem aratott osztatlan sikert, és talán az egyik legfelejthetőbb játék lett az egész hetedik konzolgenerációban. A Tomb Raider: Definitive Edition portja megérkezett Nintendo Switchre és Switch 2-re – ugyan senki sem kérte, és senki sem tudja igazán, miért. Mindenesetre ékes példája annak, hogy mi a legnagyobb probléma a Nintendo hibrid konzoljára érkező nagygépes játékok portjaival.
Nehéz helyzetben volt a Crystal Dynamics csapata a játék fejlesztésekor, ugyanis az akkoriban szárnyaló Uncharted-széria által lefektetett magas elvárásokat kellett megugraniuk a Tomb Raider rebootjával Olyannyira nehéz volt ez a feladat, hogy végül ez nem is sikerült nekik. Természetesen jó alapokból építkeztek, és a játék egész jól adagolta a látványos akciójelenteket, a megoldásra váró puzzle-feladványokat. A felfedezés élménye, továbbá a vadonban a túlélésért folytatott harc is összességében korrekt játékélményt nyújtott.
Ami azonban hiányzott a játékból, az a jól megírt történet, erős karakterek, valamint a párbeszédek. Pontosan emiatt vált annyira felejthető ez a játék: egyetlen mellékkarakterre sem emlékeztem, de még a főgonosz kiléte és motivációja is teljesen kiment a fejemből. Lara karakterét pedig egy egészen érdekes irányba próbálták elvinni, amely koncepcionális szinten működhetett volna, azonban a valóságban sajnos nem így történt. Egy fiatal, kalandra és kihívásokra éhes nőnek egyedül kell szembenéznie a vadon veszélyeivel, először öl embert, lelki traumáival küzd, és a játék cselekményéül szolgáló első kaland formálja azzá a híres felfedezővé, akit a korábbi részekben megismerhettünk.
Papíron mindez fantasztikusan hangzik, azonban a drámai pillanatok egyike sem működik igazán. Lara személyisége mindvégig papírvékony marad, a mellékkarakterek sem tudnak érdemben hozzátenni a történethez, emlékezetes főgonosz hiányában pedig egy olyan akció-kalandjátékot kaptunk, amely játékmenet szintjén élvezetes és látványos, azonban minden más szempontból legfeljebb középszerű. A játék feljavított változata 2014-ben jelent meg PlayStation 4-re, valamint Xbox One-ra. Most, több, mint 10 év után a Nintendo konzoljain is tiszteletét teszi a Tomb Raider: Definitive Edition.
Érdekesség, hogy a játék főmenüjében megtaláljuk a multiplayer módot is, így akár 8 fős egymás elleni meccseket is játszhatnak azok, akik erre tartanak igényt (nem véletlenül került ki ez a játékmód a széria későbbi részeiből). Technikai oldalról eléggé csalódást keltő alkotással állunk szembe, az egyetlen pozitívuma az, hogy FullHD felbontás mellett stabilan tartja a 60fps-t mind dokkolt, mind pedig handheld módban. Fájó pont azonban, hogy semmilyen módon sem profitál a Switch 2 dokkolójában rejlő extra hardveres erőforrásokból. Az alap Switchen egy fokkal rosszabb a helyzet, ott 900p felbontás mellett sikerül 30fps-t kipréselni a kis konzolból, azonban az átvezető videók alatt, valamint, ha több ellenség is egyidejűleg a képernyőn tartózkodik, simán beesik 20fps körülre, ami már határozottan bántja a szemet, és rontja a játékélményt.
Switch 2-n a 60fps-nek azonban komoly ára van: nincs jobb szó rá, pocsékul néz ki rajta a játék. Hiába a magas felbontás, az alacsony minőségű és jelentősen ritkított árnyékok, a megfogyatkozott aljnövényzet, valamint a helyenként még a PS3 konzolon látottnál is rosszabb textúrák erősen rontják az összképet. Lara karaktermodelljéről is érdemes szót ejteni, különösen a hajáról. A Swicthes verzióból teljesen hiányzik a Definitive Edition egyik újdonsága, a továbbfejlesztett haj renderelés. Ennek hála PlayStation 4-en és Xbox One-on Lara hajszálai egymástól függetlenül lépnek fizikai interakcióba a testével, illetve a környezettel. A Swicth port a játék eredeti kiadásában látott megoldást alkalmazza, melyben a lófarokba kötött haj egy objektumként verődik ide-oda a mászás és az átvezetők alatt, mely egészen komikus jeleneteket eredményez. A Depth of Field, valamint a Bloom effektus hiánya pedig tovább rontják az összképet.
Hiába is keresnénk, nem kapunk más grafikai beállítási lehetőséget, pedig igazán elfért volna egy választható 30fps opció, mellyel teljes pompájában élvezhettük volna a játékot. Sőt, egy opcionális 40fps mód is helyet kaphatott volna a handheld módhoz, mely tökéletes balanszt hozhatott volna a grafikai részletesség, és a futási teljesítmény között. Ehelyett azonban egy hanyag portot kaptunk, mely sok szempontból alulmarad a 11 évvel ezelőtti Definitive Editionnel szemben, de néhol még az eredeti kiadással szemben is. Ilyen minőségben senkinek nem tudom ajánlani a játékot, különösen teljes áron.
A Tomb Raider: Definitive Edition november 18-án jelent meg Nintendo Switchre, valamint Nintendo Switch 2-re.
Kapcsolódó cikkek
Ha nem vagy még tag, regisztrálj! 2 perc az egész.