A brlka stúdió már eddig is ismert volt az indie játékok világában, Toby Aldenék több tucat alkotással örvendeztették meg az itch.io közösséget, melyek között elég széles skálán mozgó műfajokat találhatunk – platformer, akció, kaland, puzzle, túlélő. Ezúttal viszont egy nagyobb projekt ért be a maroknyi fejlesztőcsapatnál a Ysbryd Games kiadó segedelmével, ami nem csak Steam-en tudott debütálni, de szerencsére konzolokon is megjelenhetett, a végeredmény pedig nagyon pozitív lett. A Love Eternal már az előzetesek alapján felkeltette sokak érdeklődését, ugyanis a precíziós platformer mélyebb sztorit és egy másik műfajt is rejt, itt bizony egy pszichológiai horrorral lesz dolgunk.

Történetünk főhőse egy fiatal lány, aki éppen vacsorához készül a családdal, de a megcsörrenő telefon megzavarja az idillt. Természetesen Maya lesz az, aki a hívást fogadja, de a furcsa interakció után az ebédlő teljesen üresen áll a terítékkel, a bejárati ajtón kívül pedig egy sejtelmes, ismeretlen világban találjuk magunkat. A sztori nem túl bonyolult, de mégis remekül lett összerakva, így a kezdeti rejtélyes indulás után szépen lassan körvonalazódik majd minden. A játék végig képes meglepetéseket okozni váratlan váltásokkal és korábban nem látott megoldásokkal: egy ponton mintha egy teljesen új játékban találnánk magunkat. A tökéletesen érthető és egyszerű tutorialt gyorsan letudjuk a fürge leányzóval, majd kicsit ismerkedhetünk a hatalmas, kies képernyőkkel és a labirintusszerű szűkebb folyosókkal.

Hamar kiderül, hogy nem a kertvárosunkban vagyunk már, a változó tájakon egy monumentális méretű várkastélyban bolyongunk, miközben halálos csapdákat kerülgetünk – tüskéket és lézereket. A kézzel rajzolt pixelkörnyezet gyönyörűen simul mögénk, sok helyen akadnak szobor motívumok és a kort meghazudtoló értelmezhetetlen berendezések, végig érezhető, hogy itt valami nem stimmel. Az első jelekre nem kell sokat várni, bizonyos számú képernyő után visszatérünk a valóságba, viszont az egyre gyakoribb váltások közepette már nehéz lesz megmondani mi folyik körülöttünk. A „börtöndimenzióban” a meglepően hamar benehezedő platformer kihívások fognak terrorizálni, míg a családi ház melegében apánk lebegő feje és egyéb pszichológiai horrorságok.

A játék nagy részében a fejlesztők által beígért 100+ csapdával (nem számoltam meg, így elhiszem) fogunk bíbelődni, ahol konkrétan csak 2 gomb szükségeltetik, az egyik az ugrásokhoz, a másik pedig a gravitáció megfordításához. Utóbbi ismerős lehet a műfaj egyik kedvelt eszköze révén, de itt nem azonnal váltunk irányt, ha a gravitáció megfordítása az ugrás legmagasabb pontja után történik, akkor bizony egy félkörös ívet ír le Maya, ami borzasztó kellemetlen tud lenni a halálos tüskék ölelésében. Normál esetben ugrásonként csak egyet enged fordítani a rendszer, de a stratégikusan elszórt piros kövek felvételével elszürkült karakterünk újra színnel telik meg, ezután pedig ismét rendelkezésünkre áll a fejtetőre állítás – ez idővel több kővel akár 10 váltást is jelenthet egy ugrásból.

A sztori hamar újra beérik és megtudjuk ki rángat minket a valóság mezsgyéjén, egy réges-rég kitaszított magányos istenség gyűjti maga köré a mit sem sejtő embereket, akik így talán képesek pótolni rég elhunyt háziállatát. A dolog elsőre teljesen érthetően hangzik, viszont alanyunk fejben egy teljesen más síkon mozog, áldozatai pedig nem igazán egyeztek bele a kényszerbarátságba. Miután kiderült, hogy minden az említett lény fejében létezik csak, a horror-platformerünk átvált egy belsőnézetes point & click-be, ahol látszólag minden visszatér a régibe. Innen indul be igazán a banzáj, így a történetről több szót nem ejtenék, de végig fenn tudják tartani az érdeklődést és egy rendkívül kellemes élményt kapunk a kriptikus narratívával.

A játékmenet kicsit vízválasztó lehet, ugyanis a nehézségi szint nem a hagyományos módon épül fel, a bonyolultabb képernyők korán beköszönnek, ezáltal indokolatlanul hamar a mélyvízbe dobnak. A sztoris átvezetők mindig oldanak picit a feszültségen és könnyedebb szakaszokkal tagolják az idegőrlőbb megpróbáltatásokat, de egy kis hullámzás után máris érkezik az újabb, percekre lefoglaló ügyességi mutatvány. A tüskék legtöbbször statikus veszélyforrásként még az oldalukkal is kipukkantanak, a lézerek viszont gyakran mozognak is, emiatt egy újabb időzítést igénylő nehezítés jön a gravitáció forgatása mellé – a lézereket később karokkal kell kapcsolgatni. A nehézség néhol kegyetlen és a megfelelő időzítés betanulásán kívül nem tudunk mit tenni, ezeknél a szakaszoknál tehát a gyors reflexek sem segítenek. Úgy tudnám jól megfogalmazni, hogy a játék kifejezetten a türelmünket teszi próbára néha, így egy combosabb képernyő után még nagyobb az öröm.

A mentésrendszer extrán baráti, képernyőnként lehetőséget adnak az állásunk rögzítésére, sok helyen pedig az adott szivatás közben is van ráadás checkpoint. Az ügyességen kívül néha a logikánkra kell hagyatkozni, a fejtörőket ugyanis szinte észrevehetetlenül beleépítették a kalandba. Nem kell túl nagy dologra gondolni, ezeknél az lesz a fontos éppen a talajon vagy a mennyezeten állunk-e, így a gravitáció megfordítása után biztosan a kiszemelt kiszögellésekig zuhanhatunk. A grafika nekem nagyon bejött, mert amúgy is odáig vagyok a pixelartért, abból pedig itt nincs hiány. A futás és ugrás animáció nagyon fluid, de a történet átvezetőiben felbukkanó NPC-k mozgása is tetszetős. A gigantikus termeknél a szaladgálás és próbálkozás közben jóféle atmoszférikus zajokat kapunk, amihez igazán passzol a lépésünk visszhangzó kopogása, de az egyéb részeknél a zenék is rásegítenek, hogy megteremtsék az aktuális hangulatot – az eső ábrázolása és hangja nagyon relaxáló hatású.

A pixelekkel nagyon jól bánik az illetékes, a kövek és egyéb felületek jól átadják az anyag érzetét az előtérben és a háttérben is. Utóbbinál néha mintha golyóstollal rajzolták volna a részleteket, így a látvány összességében sokrétű és pazar. A zene-hang részleg kellemes, de nem mondanám világmegváltónak, elvégzi azt amire hivatott és a hangrendszerből pompásan andalog felénk. A játék papíron nem több pár óránál, de a fogcsikorgatós részek miatt biztosan hosszabb lesz. Aki nem szereti, ha felcseszi egy játék a néhol túlzó nehézség miatt, az kerülje el, aki viszont nem riad vissza egy kis kihívástól és kedveli a gyönyörű pixelartba burkolt, elvont sztoris retró cuccokat, annak telitalálat lesz – a horror vonulat csak még egy extra pozitívum.

A Love Eternal február 19-én jelent meg PlayStation 4, PlayStation 5, Xbox One, Xbox Series X/S, Nintendo Switch és PC platformokra, jelen teszt a PlayStation 5 verzió alapján készült. A tesztpéldányt köszönjük a StridePR csapatának.