Nem olvastátok félre, valóban az lesz a feladatunk, hogy megbízónk halálának körülményeit vizsgáljuk ki, melyek korántsem lesznek szokványosak, akárcsak az erre a célra használatos módszerünk. Merthogy az áldozat valamilyen oknál fogva egy egynapos időhurokban ragadt és nem átalkodik meginvitálni oda minket is, aminek köszönhetően 24 óra alatt kell majd felgöngyölítenünk a cseppet sem egyszerű feladványt, máskülönben újrakezdődik minden. Az első pillantásra szűkösnek tűnő időkeret tehát valójában csak papíron szorít minket, hiszen, hogyha félremegy valami, netalántán elszalasztunk egy kínálkozó lehetőséget, akkor visszakerülünk az irodánkba.
Mielőtt azonban a kényelmes fotelünkből felébresztene minket az eseményláncolatot elindító kakukkosóra, még számot kell adnunk Brás Cubasnak egy amolyan köztes létsíkon az addig történtekről. Ilyenkor juthatunk új következtetésekre, kapcsolhatunk össze általunk fontosnak tűnő bizonyítékokat, hogy aztán a frissen megszerzett tudásunk birtokában faggathassuk ki a korábban már ezerszer látott gyanúsítottakat. Érdemes észben tartani, hogy egy-egy újrakezdés alkalmával (ami fakadhat készakarva, az idő letelte okán, esetleg baleset következtében) csakis ezek, vagyis a fontosabb nyomok maradnak meg nálunk, az időközben felszedett használati tárgyak, illetve egyéb csecsebecsék nem. Azok ugyanis visszakerülnek az eredeti helyükre, vagyis, hogyha ismét azokkal szeretnénk okoskodni valamit, akkor újra és újra meg kell szereznünk őket.
Ez bár elsőre frusztrálónak tűnhet, valójában egyáltalán nem az, mivel egyrészt a próbálkozásaink alatt számos alternatív útvonalat fedezhetünk fel, ezáltal könnyítve meg az előrehaladásunkat, másrészt a The Posthumous Investigation a tárgyak használata helyett sokkal inkább a különféle szereplők kiismerésére, illetve a velük zajló interakcióra helyezi a fő hangsúlyt. Ennek nyomán a kalandjátékokra oly jellemző pixelvadászatot nagyjából el is felejthetjük (főleg, mivel a 2D-s játéktérben automatikusan felvillannak az interakciós pontok), ehelyett sokkal inkább a logikus gondolkodásra kihegyezett feladványokkal fogunk találkozni. Bár ezek többé-kevésbé következetesek (középszintű angol nyelvtudás kötelező), sajnos pár nyakatekert megoldás így is bekerült a párbeszédpanelek közé, amik könnyedén megtörhetik a flow élményt.
Szerencsére egyik sem olyan, amire idővel ne lehetne rájönni, ugyanakkor hiába nyomjuk keresztül erővel a megoldást a készítők gondolatiságán (értsd, mindent végigveszünk mindenkivel), ezekben az esetekben egyáltalán nem fogjuk majd érezni azt a fajta elégedettséget, mint amilyet az észérvek mentén megoldott feladványok esetében tapasztalhatunk. Ezeket a kisebb kilengéseket leszámítva viszont a The Posthumous Investigation egy hihetetlenül addiktív élmény, ahol minden bukás után újra és újra megpróbáljuk a lehetetlent. Mindehhez ildomos kikémlelni a szereplőket, hogy aztán a beszélgetések nyomán újabb és újabb információkra és nyomokra derítsünk fényt, amikkel további opciók nyílnak meg előttünk. Jó noirhoz illően ezen alakok egyike sem fekete és fehér (ellentétben a képi megvalósítással), azaz mindegyikük titkol valamit, a kérdés már csak az, hogy pontosan mit.
Mindezek kiderítéséhez megannyi párbeszédpanelen kell majd átrágnunk magunkat, melyek egytől-egyig irodalmi igényességgel lettek megírva, ami nem is véletlen, hiszen a játék alapjait Machado de Assis sikerkönyve, a Brás Cubas síron túli emlékezései szolgáltatta. Ennek megfelelően a folyamatos adok-kapok olvasgatása igazi élményszámba megy, még annak ellenére is, hogy a játékban a bevezető videót leszámítva egyáltalán nincs beszédhang. Agyunk tekervényeinek zakatolását ugyanis egyedül csak a háttérzene töri meg, ami kellemes taktusokkal igyekszik a helyes irányba terelni a gondolatainkat, viszont hiába élveztem minden egyes hangjegyét, kicsit azért hiányoltam a szinkront. Persze, kis csapatról lévén szó érthető, ha a borzasztóan költséges hangalámondás helyett olyan területekre fókuszálnak, amik jóval fajsúlyosabbak a játék egésze szempontjából, mint mondjuk a játékmenet, vagy épp a megvalósítás.
Előbbit korábban már dicsértem, utóbbit viszont nem lehet elégszer. A The Posthumous Investigation ugyanis egész egyszerűen gyönyörű, a fekete fehér Rio de Janeiro valósággal beszippantja az embert, a bennük élő rajzfilmszerű karakterek pedig egytől egyig imádnivalóak. Igen, még a legutolsó bunkó barom is. Annyira könnyű elveszni ebben a kézzel rajzolt világban, hogy sokszor azon kaptam magam, hogy mindenféle cél nélkül csatangoltam az utcákon, fittyet hányva a képernyő tetején elhelyezkedő visszaszámláló órára. Végül is, időhurokban ragadtunk nemdebár? Akkor meg úgyis ráérünk!
És higgyétek el, a The Posthumous Investigationre érdemes is időt szánni, mert ez az időhurkos noir nyomozás nem éppen egy mindennapi élmény. A játékot fejlesztő Mother Gaia Studio csapata ugyanis valami egészen elképesztő munkát végzett és egy olyan, semmi máshoz nem hasonlítható kalandot tett le az asztalra, ami könnyedén odatehető a műfaj legnagyobbjai közé. Ötletes, gyönyörű és nem utolsó sorban okos, egy majdnem hibátlan indie gyöngyszem, ami a kalandjátékok szerelmeseinek kötelező darab, mindenki más pedig jobban teszi, ha legalább az ingyenes elérhető demót kipróbálja, aminek röpke egy órája pontosan elég arra, hogy a főszereplőhöz hasonlóan Brás Cubas minket is beszippantson ebbe a cseppet sem szokványos nyomozásba.
A The Posthumous Investigation március 31-én jelent meg, kizárólag PC-re, de később érkezik majd Nintendora is.

