Rhythm Heaven Groove teszt

Első ránézésre meglehetősen nehéz komolyan venni. Mintha csak egy, a Paintben összedobott, már-már shitpost (alias fost) szintű vizuális látványvilág tárulna elénk, amit valaki csak a poén kedvéért alakított volna át valamilyen idióta ritmusjátékká, hogy aztán egyből a startlapjatekok sztárjává váljon. Aztán elkezded csinálni az első pályát, és a tutorial legeleje rém egyszerű, de aztán a következő szint már nem megy se elsőre, se másodikra, se sokadjára, pedig érzed, hogy nincs mögötte semmi ördöngös. Ekkor a jó időzítés helyett elkezdesz a játék ritmusára koncentrálni, majd elmúlik néhány perc, és rájössz, hogy a furcsa külső mögött a Nintendo egyik legérdekesebben felépített ritmusjátéka bújt meg.

Míg a Taiko no Tatsujinnak megvannak a mindenki által kedvelt cuki dobjai és az ezer közül is felismerhető zenei stílusa, a WarioWare-szériának ott van a legendás főhős és Mario univerzuma, a Pataponnak pedig a fejünkből a mai napig kiverhetetlen pata-pata-pata-pon rigmusa, addig a Rhythm Heavennek nincs úgy igazán semmi egyebe (eltekintve a legócskább AI hangokat is megszégyenítő gépi narrációjától), mint a játékmenete. És szerencsére a fejlesztők ezzel tisztában vannak, és ki is használják – nem véletlen, hogy 2006 óta életben tudott maradni a franchise, még ha a legutóbbi rész óta el is telt majdhogynem 10 év. Na de lássuk, mivel is van dolgunk pontosan!

A Rhythm Heaven Groove során single playerben 80, multiban pedig 30 pálya, vagy mondhatni inkább minijáték vár ránk, melyek szórása enyhén szólva is abszurd módon tág. Egyszer egy dühös telihold elől kell szellemekkel bujkálni, máskor a dugóban kell kocsinkkal jó ütemben fékezni és gázt adni, de emellett még frizbiket kapunk el kutyaként, nindzsákkal nyilakat vágunk keresztbe, és még egy ritmikus körökre osztott harcrendszerű kalandot is kapunk. A minijátékok mindegyike pedig nem áll többől, mint hogy egy (néhány esetben két) gombot mindig a megfelelő pillanatban nyomjunk meg.

A teljes széria, és különösképpen a Groove epizód varázsa a tanulási görbéjében és a fokozatosságban rejlik. Nem pusztán QTE-szerűen a reflexeink teszteléséről szól a játék, hanem arról, hogy megtanuljuk. Először mindig csak egyetlen, banálisnak tűnő ütemre kell megfelelően reagálnunk, melyet aztán szép fokozatosan egyre több nehezítővel dúsítanak fel; váratlan ütem- vagy tempóváltások, az ütemet diktáló animáció eltakarása (például besétál egy másik karakter a kamera elé, vagy valaki lekapcsolja a fényeket), új gombok bevezetése.

Ahogyan pedig pörögnek a percek, nem azért érünk el egyre jobb eredményeket, mert „megtanuljuk” mikor és mit kell nyomni, hanem mert elkezdjük felvenni és átérezni a lüktetést, a játék ritmusát. A fejlesztők igazi szakértelme pedig itt mutatkozik meg, ugyanis láthatatlan módon, de olyan ügyesen fogják a kezünket, és vezetnek végig ezen a folyamaton, hogy néhol tényleg elámulunk azon, mire leszünk képesek pár perc gyakorlás után. Vannak olyan pályák, amikről elsőre azt hittem, hogy csak a 0-24-ben Guitar Hero-n nevelkedett fenegyerekek fognak tudni rajta keresztülvergődni. Tíz perccel később pedig már azon kaptam magam, hogy próbáltam hibátlanul teljesíteni az adott szekvenciát.

Kevés olyan játékot találunk, amiben a fejlesztőknek sikerült észrevétlen módon ötvözni a gyakorlást és a szórakozást, ám a Rhythm Heaven Groove egészen biztos, hogy ilyen. Biztos, hogy rengeteg játékost el fog elriasztani a furcsán igénytelen látványvilág, valamint aki a műfajtól ódzkodik, annak nem feltétlen ez lesz az ideális belépési pont a ritmusjátékok világába. Amennyiben viszont ezen a két akadályon átlendülünk, és adunk egy esélyt ennek a meglepően átgondolt és ügyesen felépített alkotásnak, és átérezzük a ritmust és a végtelenségig finomhangolt játékdizájnt, úgy garantált, hogy nem fogunk csalódni, és a barátainkat, családtagjainkat is megpróbáljuk majd behúzni némi osztott-képernyős ugribugriba!

A Rhythm Heaven Groove kizárólag Nintendo Switchen érhető el. A tesztpéldányt annak régiós forgalmazója, a ConQuest entertainment biztosította – köszönjük!