A ma már klasszikus játéknak rengeteg portja született, folytatása azonban jóval kevesebb, ráadásul azok is inkább csak az eredeti produktum megváltoztatásainak vagy felhúzott újragondolásainak számítanak. Elfogadottabb folytatás a Turbo Outrun, az OutRunners, az OutRun 2 és az OutRun 2 SP, kevésbé elfogadott (azaz sokan nem számítják ezeket a sorozatba) az OutRun Europa, a Battle OutRun és az OutRun 2019. A napokban PlayStation 2-re, PlayStation Portable-re, Xboxra és PC-re megjelent, a cikk tárgyát is képező OutRun 2006: Coast 2 Coast sem eredeti darab, nagyrészt a játéktermi (Xbox alapú Sega Chihiro gépre fordított) és Xboxos OutRun 2, plusz a sok extrával megpakolt játéktermi frissítése, az OutRun 2 SP (SP = Special Tours) továbbfejlesztett összegyúrása. A játékból egyébként szokásomhoz híven a PlayStation 2 változatot vettem górcső alá, de a verebek azt csiripelik, hogy látványban sincs szinte semmi különbség a portok között, így az alábbiak többé-kevésbé az anyag minden verziójára állnak.
A játék indításakor kissé kaotikus menürendszer fogad minket, a változatos menüpontok különféle mélységeiben sok kissé eltérő játékmódot választhatunk kedvünk szerint. Alapjában véve csak két pályakészlet áll rendelkezésünkre, az egyik 15 pályás csokor európai inspirációjú helyszíneket tartalmaz, a másik ugyanekkora pedig az amerikai kontinens vidékei által lett ihletve, mellesleg most sincsenek konkrétan megnevezve és pontosan lemodellezve a városok és helyszínek, de felismerhetjük, hogy ez itt az egyiptomi Királyok Völgye, az ott Párizs, amaz meg Las Vegas és így tovább. Ahogy több korábbi résznél megszokhattuk, mindkét 15 pályás csokor egy-egy 5x5-ös háromszögbe van rendezve, és a legtöbb játékmódban a csomópontoknál mi választhatunk, hogy merre megyünk tovább (balra mindig könnyebb szakasz jön, jobbra pedig nehezebb), így gyakorlatilag csak 5 pályát kell teljesítenünk, hogy balról eljussunk a jobb oldali 5 cél egyikébe, és sokszor újrajátszhatjuk az anyagot rengeteg alternatív útvonalon. Természetesen akadnak olyan játékmódok is, amelyekben egy-egy ilyen 15 pályás csokrot az elejétől a végéig le kell vezetnünk egyhuzamban, ezek már komolyabb kihívást jelentenek.
A klasszikus feladat minden játékmódban él, azaz mindig a meghatározott idő lejárta előtt kell elérnünk a szakaszhatárokat, a checkpointokat, azoknál kapunk plusz időt, ha pedig kifutunk az időből, azonnal jön a game over – Suzuki-san e rendszer miatt nem is autóversenynek, inkább vezetős játéknak aposztrofálta a sorozat korai epizódjait. Azért a versenyjátékok szerelmeseinek sem kell aggódniuk, vannak olyan játékmódok is, amikben nem csak a forgalmat kell kerülgetnünk, de változó számú, erősebb mesterséges intelligencia által kontrollált rivális sofőröket is meg kell előznünk, no és persze van lehetőségünk lokális és internetes multiplayer játék indítására is. Aztán akadnak olyan játékmódok is, amikben a virtuális barátnőnk kap nagyobb szerepet, a pályák kisebb szakaszain különféle feladatokat ad nekünk, amiket csókokért, pontokért és jobb értékelésért végre kell hajtanunk. Ezek elég változatosak, néha kocsikat kell lökdösnünk, néha éppen a koccanásokat kell elkerülnünk, néha UFO-kat kell kerülgetnünk, néha minél többet kell előznünk, néha autók között kell elmennünk, néha kék vagy vörös sávban kell autóznunk és akad olyan is, hogy kék vagy vörös bójákat kell lökdösnünk, mellesleg ez utóbbiakhoz hasonló még a strandlabda görgetése és a menekülő szellemek lökdösése is. Mindezek mellett a barátnőnk kalandvágyát néhány szakaszon úgy kell kielégítenünk, hogy két-három komolyabb riválissal versenyzünk, továbbá olyan feladatot is kapunk tőle, hogy minél több pontszámot összedrifteljünk az éles kanyarokban.
Természetesen, ahogy a japán autós játékok többségében, itt is nagyon fontos a driftelés, azaz az éles kanyarok túlkormányzós, farolós bevétele, sok kanyar így vehető be a leghatékonyabban. A sikeres driftelésekért rendszerint több pontot kapunk, de minden jól teljesített szakasz után is kapunk pontokat a teljesítményünk arányában, amiket a játék mérföldeknek nevez. Ezeken pár autót, zenét, pályát és egyéb dolgot vásárolhatunk, vannak azonban így meg nem vehető, csak más úton megnyitható cuccok is, például a barátnők. Ilyen extrák terén közepes a játék, nincs benne olyan sok cucc, ugyanakkor minden megnyitása meglehetősen nagy feladat, sőt állítólag a PlayStation 2 és PlayStation Portable verziókban csak úgy szerezhetünk meg mindent, ha mindkét géppel rendelkezünk, és mindkét gépre megvettük a produktumot is, ami elég nagy lehúzás. A zenék terén egyébként nagyrészt az első OutRunból ismert klasszikus dallamok köszönnek vissza több feldolgozásban, és néhány vokálos klubzene, ami szintén a japán autós játékok jellemzője – ezek mind teljesen rendben vannak, sőt erősítik a nosztalgiát. Az autók terén egy közepes Ferrari készletből válogathatunk és vásárolgathatunk, mint ismeretes, az OutRun sorozat mindig is Ferrari reklám volt, mellesleg egy tonna más cég is reklámoz a játékbeli hirdetőtáblákon, az AMD óriásplakát már elég vicces volt PlayStation 2-n.
Maga a játékmotor is inkább közepes. Az összkép szemet gyönyörködtető, a valós helyszínek által inspirált 3D megvalósítás is ott van a szeren, a Segára jellemző vidám, éles, tiszta és fényes textúrák pedig még jobban feldobják a játékos hangulatát, így élvezetes vezetés közben nézelődni. A fizikai motor és az irányítás ugyanakkor szinte nem változott semmit 1986 óta, tehát e területeken tényleg egy nagyon egyszerű arcade játékkal van dolgunk, ami nem is akar több lenni. Természetesen az anyag realisztikus fizika nélkül is szórakoztató, persze így nem hasonlítható a Gran Turismo 4-hez vagy az Enthusiához, viszont valamennyire összevethető a Burnout: Revenge-dzsel és a Need for Speed: Most Wanteddel, ez utóbbi párosnál pedig (szigorúan szerény véleményem szerint) az OutRun 2006: Coast 2 Coast sokkal jobb.
Összességében szerintem kellemes cucc ez. Vannak ugyan kisebb hiányosságai, például PlayStation 2-n rém hosszú állást ment (1.5 megásat), és kevesebb, mint 5 perc alatt meg lehet nyerni, sőt az összes pálya teljesítése is 30 perc alatt kivitelezhető csont nélkül, plusz az erős értéknövelő nosztalgiafaktor sem hat azokra, akik az elődöket nem ismerték, de aki igazán imádja a sorozatot, és tesz a rövid szavatosságra, az jól fog szórakozni vele.
A játék indításakor kissé kaotikus menürendszer fogad minket, a változatos menüpontok különféle mélységeiben sok kissé eltérő játékmódot választhatunk kedvünk szerint. Alapjában véve csak két pályakészlet áll rendelkezésünkre, az egyik 15 pályás csokor európai inspirációjú helyszíneket tartalmaz, a másik ugyanekkora pedig az amerikai kontinens vidékei által lett ihletve, mellesleg most sincsenek konkrétan megnevezve és pontosan lemodellezve a városok és helyszínek, de felismerhetjük, hogy ez itt az egyiptomi Királyok Völgye, az ott Párizs, amaz meg Las Vegas és így tovább. Ahogy több korábbi résznél megszokhattuk, mindkét 15 pályás csokor egy-egy 5x5-ös háromszögbe van rendezve, és a legtöbb játékmódban a csomópontoknál mi választhatunk, hogy merre megyünk tovább (balra mindig könnyebb szakasz jön, jobbra pedig nehezebb), így gyakorlatilag csak 5 pályát kell teljesítenünk, hogy balról eljussunk a jobb oldali 5 cél egyikébe, és sokszor újrajátszhatjuk az anyagot rengeteg alternatív útvonalon. Természetesen akadnak olyan játékmódok is, amelyekben egy-egy ilyen 15 pályás csokrot az elejétől a végéig le kell vezetnünk egyhuzamban, ezek már komolyabb kihívást jelentenek.
A klasszikus feladat minden játékmódban él, azaz mindig a meghatározott idő lejárta előtt kell elérnünk a szakaszhatárokat, a checkpointokat, azoknál kapunk plusz időt, ha pedig kifutunk az időből, azonnal jön a game over – Suzuki-san e rendszer miatt nem is autóversenynek, inkább vezetős játéknak aposztrofálta a sorozat korai epizódjait. Azért a versenyjátékok szerelmeseinek sem kell aggódniuk, vannak olyan játékmódok is, amikben nem csak a forgalmat kell kerülgetnünk, de változó számú, erősebb mesterséges intelligencia által kontrollált rivális sofőröket is meg kell előznünk, no és persze van lehetőségünk lokális és internetes multiplayer játék indítására is. Aztán akadnak olyan játékmódok is, amikben a virtuális barátnőnk kap nagyobb szerepet, a pályák kisebb szakaszain különféle feladatokat ad nekünk, amiket csókokért, pontokért és jobb értékelésért végre kell hajtanunk. Ezek elég változatosak, néha kocsikat kell lökdösnünk, néha éppen a koccanásokat kell elkerülnünk, néha UFO-kat kell kerülgetnünk, néha minél többet kell előznünk, néha autók között kell elmennünk, néha kék vagy vörös sávban kell autóznunk és akad olyan is, hogy kék vagy vörös bójákat kell lökdösnünk, mellesleg ez utóbbiakhoz hasonló még a strandlabda görgetése és a menekülő szellemek lökdösése is. Mindezek mellett a barátnőnk kalandvágyát néhány szakaszon úgy kell kielégítenünk, hogy két-három komolyabb riválissal versenyzünk, továbbá olyan feladatot is kapunk tőle, hogy minél több pontszámot összedrifteljünk az éles kanyarokban.
Természetesen, ahogy a japán autós játékok többségében, itt is nagyon fontos a driftelés, azaz az éles kanyarok túlkormányzós, farolós bevétele, sok kanyar így vehető be a leghatékonyabban. A sikeres driftelésekért rendszerint több pontot kapunk, de minden jól teljesített szakasz után is kapunk pontokat a teljesítményünk arányában, amiket a játék mérföldeknek nevez. Ezeken pár autót, zenét, pályát és egyéb dolgot vásárolhatunk, vannak azonban így meg nem vehető, csak más úton megnyitható cuccok is, például a barátnők. Ilyen extrák terén közepes a játék, nincs benne olyan sok cucc, ugyanakkor minden megnyitása meglehetősen nagy feladat, sőt állítólag a PlayStation 2 és PlayStation Portable verziókban csak úgy szerezhetünk meg mindent, ha mindkét géppel rendelkezünk, és mindkét gépre megvettük a produktumot is, ami elég nagy lehúzás. A zenék terén egyébként nagyrészt az első OutRunból ismert klasszikus dallamok köszönnek vissza több feldolgozásban, és néhány vokálos klubzene, ami szintén a japán autós játékok jellemzője – ezek mind teljesen rendben vannak, sőt erősítik a nosztalgiát. Az autók terén egy közepes Ferrari készletből válogathatunk és vásárolgathatunk, mint ismeretes, az OutRun sorozat mindig is Ferrari reklám volt, mellesleg egy tonna más cég is reklámoz a játékbeli hirdetőtáblákon, az AMD óriásplakát már elég vicces volt PlayStation 2-n.
Maga a játékmotor is inkább közepes. Az összkép szemet gyönyörködtető, a valós helyszínek által inspirált 3D megvalósítás is ott van a szeren, a Segára jellemző vidám, éles, tiszta és fényes textúrák pedig még jobban feldobják a játékos hangulatát, így élvezetes vezetés közben nézelődni. A fizikai motor és az irányítás ugyanakkor szinte nem változott semmit 1986 óta, tehát e területeken tényleg egy nagyon egyszerű arcade játékkal van dolgunk, ami nem is akar több lenni. Természetesen az anyag realisztikus fizika nélkül is szórakoztató, persze így nem hasonlítható a Gran Turismo 4-hez vagy az Enthusiához, viszont valamennyire összevethető a Burnout: Revenge-dzsel és a Need for Speed: Most Wanteddel, ez utóbbi párosnál pedig (szigorúan szerény véleményem szerint) az OutRun 2006: Coast 2 Coast sokkal jobb.
Összességében szerintem kellemes cucc ez. Vannak ugyan kisebb hiányosságai, például PlayStation 2-n rém hosszú állást ment (1.5 megásat), és kevesebb, mint 5 perc alatt meg lehet nyerni, sőt az összes pálya teljesítése is 30 perc alatt kivitelezhető csont nélkül, plusz az erős értéknövelő nosztalgiafaktor sem hat azokra, akik az elődöket nem ismerték, de aki igazán imádja a sorozatot, és tesz a rövid szavatosságra, az jól fog szórakozni vele.